Egy öreg fa nagyon sok mindent látott:
lent föld sötétjét, fent csillagvilágot.
S mikor nézett csillagszépség szemekbe,
föld mély sötétjét már elfelejtette?

Sokszor igen. Öreg fa megtört ember,
volt láng-dalokkal, csillagszerelemmel,
egy múlt-tavasszal, mely átsuhant nyárba, -
s mint itta a fényt az akác virága!

Az ősz kihűlt. Tűnőben álmok, kertek.
Kis törpe lelkek mind markolni mennek.
Szürke közönyben úszik akác ága.
Torz törpeség húz leplet önmagára.

Egy öreg fa oly sok mindent megértett:
alkonyok ívén vérző messzeséget,
merev szemekkel úgy néző legendát,
hogy elfedje egy Csillag istenarcát.

Egy öreg fa egyszerre VAN, s NINCS élet,
iskolája a BE-, s KICSENGETÉSNEK,
tanterme lázas, váró izgalomnak,
s hit is, hogy Tudást hozhat az a Holnap,

ám öreg fa nem kell már senkinek sem,
de éppen ezért kicsit mégis isten:
egyszerre győztes, s e táj vesztes foglya,
váró szívvel vérvörös csillagokra.

Arra vár, mire csak oly isten várhat,
ki számot adhat nyugodt önmagának:
tudja, ki halt meg hiába, Kereszten,
s mímelt Szeretet álszent-tehetetlen!

Tudja, most nem lesz más: halott Karácsony,
síró cinkével téltől gyötört ágon,
hamis harangszó égő ál-igéknek,

egy világ, melyben rabszolga a Lélek!

(2018)

A választott illusztráció DORA WIESZT alkotása.