Feltöltve: 2018-11-05 14:35:10
Megtekintve: 5701
Költői dicsőség
A költői dicsőség többféleképpen osztályozható, ez a felosztás, amit most említek, csak az egyik. Kicsit önkényes, és nem biztos, hogy sokan egyetértenek velem. Ám semmi baj, úgy hozzászoktam már a széles körű egyet nem értéshez, hogy talán le sem tudnék szokni róla!
Szerintem van: 1. pozitív költői dicsőség, és 2. negatív költői dicsőség. Van, aki költőként ezt hajkurássza, van, aki a másikat. Igaz, költői tömegek az elsőt, a nagyon ritka ironikus különcök a másodikat. Ahogy a mondás tartja: kinek a pap, kinek a papné. Csak az a kérdés: ezúttal melyik a papné?
Mi a pozitív költői dicsőség, és mi a negatív?
Pozitív költői dicsőség az, amikor a költő versei formailag és tartalmilag egyaránt jók, és ezért, megérdemelten, népszerűek.
Negatív költői dicsőség az, amikor a költő versei formailag és tartalmilag egyaránt jók, és ezért, megérdemelten, – népszerűtlenek.
Tudnak követni? Nem baj, ha nem, több is veszett Mohácsnál, és később abból is költészet lett!
Ám a dolog könnyen megérthető. Petőfi Sándor, legalábbis élete és halála egy szakaszában, pozitív költői dicsőséggel lett népszerű. Igaz, ehhez el kellett még esnie a csatatéren, de az ilyesmi katonadolog, még a költőnél is.
Ezzel szemben Ady Endre negatív költői dicsőségben részesült, és, megjegyzem, részesül most is. Versei ugyanis formailag és tartalmilag jók voltak, és ezért lettek népszerűtlenek. Látszólag ugyan eleinte fel tudta venni a versenyt Költőcske Szabolcska Mihállyal a költői dicsőségben, de amikor kiderült, hogy még a magyar szívű nemzeti háborút sem helyesli, annak a „kutya Szerbiának” a móresre tanítását, akkor rögtön kiesett az addig is cukortalan cukros szelencéből. Maradt neki a negatív költői dicsőség, amit mindmáig őriz. A Duna parton nincs szobra, így azt nem lehet belelökni a Dunába (József Attila szobrát lehetne, de ahhoz még kicsit tovább kell munkálkodniuk a melldöngetően nemzeti Magyar Időknek). Hát, ha szobra volna a Duna parton, és azt belelöknék a folyóba, - az volna ám a negatív költői dicsőség csúcsa!
(Megjegyzem, hogy egyesek a rossz versekkel aratott költői dicsőséget is költői dicsőségnek tartják, ezt a nézetet azonban én nem osztom, de rajtam kívül majdnem mindenki.)
A pozitív költői dicsőség mértéke, persze, fokozatokat mutat, az irodalmi Nobel díjtól a valamelyik Illetékestől kapott, elnézően lenéző, vállveregetéséig. A költő nagysága és fekvése válogatja.
Pozitív költői dicsőségben nem volt még részem, (bár a múlt rendszer évtizedeiben, az irodalom peremvidékén, viszonylag sok versem jelent meg, és akkor azokért honoráriumot is fizettek). Akkortájt, ifjoncként, majd ifjan, a pozitív költői dicsőségre vágytam, de erről, egy vagy két évvel fiatalabb voltom miatt, lekéstem. Első „igazi” versem az irodalomban szokatlan témáról írtam, még vörös selyem nyakkendős úttörőként: az olyan őszről, amelyben varjak is kárognak. Apám, aki nagy irodalom szerető volt és hozzáértő, őszinte kritikus, ezt a versem megdicsérte. Ám azt mondta: kissé dekadens. Ez a „dekadens” később irodalomkritikai szitokszó lett, de Apámnak igaza volt. Az ősz, legalábbis akkori versemben, szomorúságot keltett, és így nem volt alkalmas a népnevelésre. Szomorú nép nem termel úgy, mint a vidám. Utóbbit a kapitalizmus megoldja, két lábbal kirúgja a dolgozót, de a szocialista rendszer nem tehette ugyanezt, mert akkor nem lett volna szocialista.
Pozitív költői dicsőségre így nem tehettem szert, de - büszkén kijelenthetem! – negatív költői dicsőségre később igen!
1989 után ugyanis ellenforradalom jött, bár nem nevezték így, mert csetepaté nélkül. Ezúttal még a Magyar Rádiót sem ostromolták meg fegyveres tüntetők, csak a kerekasztalt négyszögesítették, hogy később a szögeket majd…. A magyar társadalom a szokásos utat követte, amit a történelemben néhányszor máskor is: a volt rendszert átkozta, mint a Poklot, az új rendszert dicsőítette, mint a Mennyországot. Ebben, - jó érzékkel! - nem követtem a magyar társadalmat, mivel igen kényes vagyok a becsületre, tisztességes tárgyilagosságra.
Tekintettel arra, hogy ilyen, hozzám hasonlóan kényes ízlésű, igazmondó ember akkor tájt nem volt sok, inkább meglepően kevés, csak úgy ömlöttek verseimre a pocskondiázó szavak. Például Október álma c. versem az egyik helyen karanténba is tették egy teljesen extravagány weboldalon, - ne fertőzze a derék mocskolódókat, sárdobálókat, és híveiket! Hadd aljaskodjanak, ostobáskodjanak, hazudozzanak! (Megjegyzem azonban, hogy két másik főszerkesztő kivétel volt, azt mondták: - Írj, Miklós, bátran, amit akarsz, közöljük! Ők most is a barátaim.).
Ennek a szép negatív költői dicsőségemnek mi vetett véget?
Ha Önök számára, Olvasóim, meglepő is: ugyanaz, ami hozta, a polgári demokrácia, vagyis a kapitalizmus. Igaz, a kapitalizmus nem teljesítette a szocialista korszak azon reményét, hogy feldobja a talpát, hanem egyelőre fordítva állt a dolog, de azért, ha haldokolni nem is haldokolt, erősen megbetegedett, úgy a 2000-es évek közepe táján. A diagnózis: a kapitalizmus gazdasági-társadalmi válsága. E betegségéből, legalábbis itt, Keleten, nem is gyógyult ki, olyan ma is, mint, akit kerülget a guta, de nem tudja eléggé megütni, csak ütögeti. Mondom is, bár nem vagyok istenhívő (utóbbi okból Isten sokáig nagyon hallgatott rám): könyörülj meg, butuska Guta, ezen a szegény kapitalizmuson, ne kínozd tovább, jobb volna neki a túlvilágon! Meg, persze, nekünk is, szegény értelmes értelmiségi proletároknak!
Ezt követően ugyanis (mintegy a 2000-es évek közepétől) már nem nagyon merték azt állítani, hogy nem volt és nincs igazam mindabban, amit addig írtam, de a nagypolgári ész nagy, amíg nincs itt a vész. Verseim ellenzői elkezdtek hallgatni, mint a sült hal, különösen azok, akik ma is még úgy élnek, mint hal a vízben, persze, hallgatnak arról is, hogy miből élnek úgy. Hallgatnak, - meg elhallgattatnak! Meg dicsőítenek olyan ostobaságokat, mint a „politikamentes költészet”, „politikamentes Szabadság”. Mindezeket szégyen nélkül!
Igazából, bár nekem csak a negatív költői dicsőségben volt részem, nem irigylem azokat a költőket, akiknek a pozitív is, a negatív is megadatott, még életükben. Az ember ne legyen telhetetlen!
Két ilyen költő emlékére egy kis versikét is írtam, tapintatosan csak nevük kezdőbetűivel jelzetten:
B. L., Z. Z.
Költők voltak az egykori legények.
Eszméért éltek, majd eszméből éltek.
Fordult a kocka. Az eszmét eladták.
Igazi arcuk mikor is mutatták?
Akkor, amikor valamit eladtak,
forradalmat, vagy ellenforradalmat…
Itt kell megjegyeznem, a tárgyilagosság kedvéért, az illetők jó verseket is bőven írtak, nem csak (bár relatíve nem nívótlan) propaganda költeményeket… Ám látni lehet: 1989 után elfelejtették őket az olvasók… Egyik költői dicsőségük sem érvényesül már…
Magatartásukat nem kedveltem, tudnék hozzájuk hasonlóakról is írni, de nem szeretem a kicsinyes bosszút…
Ám nem csak őket felejtették el méltatlanul, hanem hány más költőt! Olyanokat, aki teljesen becsületes életükben teljesen pozitív költői dicsőséget megérdemlő költeményeket írtak. A havonta megjelenő KALÁKA c. internetes folyóiratnak (http://www.kalaka.com/) időnként külön rovata van „Elfeledettek” címmel, ami versválogatás ilyen költők alkotásaiból.
No! Most itt állok minden költői dicsőség nélkül. Nem dicsérnek, nem átkoznak.
Baj ez?
Dehogy baj (persze, e baj nélkül is van elég baj, meg bajom, de utóbbi számomra inkább haszon)!
Az ember öreg korára megokosodik, ha közben csak a szíve lágyul el, az agya viszont nem.
Felteszi a kérdést: érdemes verset írni olyan embereknek, akiknek agya (érdek-agya vagy gyáva agya) olyan, mint Münchausen Báró félbevágott lova: amit megiszik a szökőkútnál, az mindjárt ki is szökik belőle? Belemegy viszont a szennyes lé a csatornákból, amelyekre, majdnem kivétel nélkül, az Ördög úgy rátette karmos kezét, hogy azt onnan lerángatni...
Nem érdemes, de nagy a szokás hatalma. Van, aki nyal, ha van kinek. Van, aki megmondja az igazat, ha nincs is kinek. Van, aki a sírig sír, és sok mindent kisír magának, még képtelenségek mondogatásával az el nem veresedő képernyőn is. Van, aki lop, hogy holnap is legyen neki hopp!, amikor másnak már kopp!
A költő, még ha olyan kicsike is, mint én, ha olyan fehér holló is, mint én, nem sír, hanem helyette ír, a sírig, - és az annál, mármint a sírnál, tovább alig-alig tartó elfelejtésig.
Kiknek ír?
A hozzá méltóaknak. Elsősorban saját magának. Meg olyan szűk körű kis társaságnak, hogy abból még a világ legkisebb igazi köztársaságát sem lehetne összehozni. Legalábbis egyelőre.
Ez így van, mert bár a költők, írók között iszonyúan sok az irigy, aljasul piszkálódó, furkálódó, más írástudókat, az elvtelenség elve alapján, bármikor becsapni, legázolni kész, - azért vannak ellenpéldák is. Nem sok, de azért, ha az ember sokáig él, ilyeneket is talál. Utóbbiak közül egyet sem említek, nehogy szájára vegye őket a világ, előbbieknek pedig miként tehetnék jót, és miért is tennék? Ha a világ, különösen a mostani hatalom, megismerné őket, e negatív tulajdonságaikért még ki is tüntetné. Vagy már ki is tüntette, mert neki a rossz emberek a jók? Okos logika, - nesze neked vörös bika, ha az a keresztényietlen, kereszténynek hirdetett erkölcs ott van a Keresztfán! Szegény Ferenc pápával is a Magyar Idők… Milyen idők!
Hát igen, az írók, költők között is sokan megérik a pénzüket, de csak azok kapják meg, akik… Sajna-bajna, a Duna nem Szajna! A Tisza? Az más, de csak, ha Pista!
Az illető neve nélkül azonban egy kedves esetet mégis ideírok. Neve nélkül, politikai beállítottságát sem közlöm, minek is, az ilyen beállítottság rendszerfüggő, és bármikor átállítható, vagy automatikusan magától átáll.
1989 után történt, persze. Nem az illető, hanem annak becses Felesége, felhívta a lakásunkat, és mivel nem voltam éppen otthon, az én Feleségemmel, akit személyesen nem is ismert, közölte: én ne írjak olyat, aminél, címének ELSŐ SZÓTAGJA, az Ő Férjének dicső művére emlékezteti Férje mostani és leendő olvasóit!
Hát én nem foglalkoztam a dologgal, amiről később a Nagy Nemzeti Író és Költő kiadója nekem is nyekergett valamit… Most is csak gondolatban üzenem a Hölgynek (és Férjének), hogy az én Sünókáról, e manócskáról, szóló meséim előbb jelentek meg a Nők Lapjában, mint Férje bizonyos alkotása, és így Férje becses művéből egy szótagot sem plagizáltam, ha egyáltalán van olyasmi, hogy szótag plagizálás…
Na, mindegy. Amit a költői dicsőségről akarok közölni, az valójában annyi, bár az viszont nem kevés, sőt, nagyon értékes megállapítás: aki igazán becsületesen gondolkodik, az egy idő után, ha addig meg nem hal, rájön, - nem kell a költői dicsőség. Kell a fenének!
(2018)
Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/k%C3%A9p-festm%C3%A9ny-festett-reprint-keret-2777237/
Szerintem van: 1. pozitív költői dicsőség, és 2. negatív költői dicsőség. Van, aki költőként ezt hajkurássza, van, aki a másikat. Igaz, költői tömegek az elsőt, a nagyon ritka ironikus különcök a másodikat. Ahogy a mondás tartja: kinek a pap, kinek a papné. Csak az a kérdés: ezúttal melyik a papné?
Mi a pozitív költői dicsőség, és mi a negatív?
Pozitív költői dicsőség az, amikor a költő versei formailag és tartalmilag egyaránt jók, és ezért, megérdemelten, népszerűek.
Negatív költői dicsőség az, amikor a költő versei formailag és tartalmilag egyaránt jók, és ezért, megérdemelten, – népszerűtlenek.
Tudnak követni? Nem baj, ha nem, több is veszett Mohácsnál, és később abból is költészet lett!
Ám a dolog könnyen megérthető. Petőfi Sándor, legalábbis élete és halála egy szakaszában, pozitív költői dicsőséggel lett népszerű. Igaz, ehhez el kellett még esnie a csatatéren, de az ilyesmi katonadolog, még a költőnél is.
Ezzel szemben Ady Endre negatív költői dicsőségben részesült, és, megjegyzem, részesül most is. Versei ugyanis formailag és tartalmilag jók voltak, és ezért lettek népszerűtlenek. Látszólag ugyan eleinte fel tudta venni a versenyt Költőcske Szabolcska Mihállyal a költői dicsőségben, de amikor kiderült, hogy még a magyar szívű nemzeti háborút sem helyesli, annak a „kutya Szerbiának” a móresre tanítását, akkor rögtön kiesett az addig is cukortalan cukros szelencéből. Maradt neki a negatív költői dicsőség, amit mindmáig őriz. A Duna parton nincs szobra, így azt nem lehet belelökni a Dunába (József Attila szobrát lehetne, de ahhoz még kicsit tovább kell munkálkodniuk a melldöngetően nemzeti Magyar Időknek). Hát, ha szobra volna a Duna parton, és azt belelöknék a folyóba, - az volna ám a negatív költői dicsőség csúcsa!
(Megjegyzem, hogy egyesek a rossz versekkel aratott költői dicsőséget is költői dicsőségnek tartják, ezt a nézetet azonban én nem osztom, de rajtam kívül majdnem mindenki.)
A pozitív költői dicsőség mértéke, persze, fokozatokat mutat, az irodalmi Nobel díjtól a valamelyik Illetékestől kapott, elnézően lenéző, vállveregetéséig. A költő nagysága és fekvése válogatja.
Pozitív költői dicsőségben nem volt még részem, (bár a múlt rendszer évtizedeiben, az irodalom peremvidékén, viszonylag sok versem jelent meg, és akkor azokért honoráriumot is fizettek). Akkortájt, ifjoncként, majd ifjan, a pozitív költői dicsőségre vágytam, de erről, egy vagy két évvel fiatalabb voltom miatt, lekéstem. Első „igazi” versem az irodalomban szokatlan témáról írtam, még vörös selyem nyakkendős úttörőként: az olyan őszről, amelyben varjak is kárognak. Apám, aki nagy irodalom szerető volt és hozzáértő, őszinte kritikus, ezt a versem megdicsérte. Ám azt mondta: kissé dekadens. Ez a „dekadens” később irodalomkritikai szitokszó lett, de Apámnak igaza volt. Az ősz, legalábbis akkori versemben, szomorúságot keltett, és így nem volt alkalmas a népnevelésre. Szomorú nép nem termel úgy, mint a vidám. Utóbbit a kapitalizmus megoldja, két lábbal kirúgja a dolgozót, de a szocialista rendszer nem tehette ugyanezt, mert akkor nem lett volna szocialista.
Pozitív költői dicsőségre így nem tehettem szert, de - büszkén kijelenthetem! – negatív költői dicsőségre később igen!
1989 után ugyanis ellenforradalom jött, bár nem nevezték így, mert csetepaté nélkül. Ezúttal még a Magyar Rádiót sem ostromolták meg fegyveres tüntetők, csak a kerekasztalt négyszögesítették, hogy később a szögeket majd…. A magyar társadalom a szokásos utat követte, amit a történelemben néhányszor máskor is: a volt rendszert átkozta, mint a Poklot, az új rendszert dicsőítette, mint a Mennyországot. Ebben, - jó érzékkel! - nem követtem a magyar társadalmat, mivel igen kényes vagyok a becsületre, tisztességes tárgyilagosságra.
Tekintettel arra, hogy ilyen, hozzám hasonlóan kényes ízlésű, igazmondó ember akkor tájt nem volt sok, inkább meglepően kevés, csak úgy ömlöttek verseimre a pocskondiázó szavak. Például Október álma c. versem az egyik helyen karanténba is tették egy teljesen extravagány weboldalon, - ne fertőzze a derék mocskolódókat, sárdobálókat, és híveiket! Hadd aljaskodjanak, ostobáskodjanak, hazudozzanak! (Megjegyzem azonban, hogy két másik főszerkesztő kivétel volt, azt mondták: - Írj, Miklós, bátran, amit akarsz, közöljük! Ők most is a barátaim.).
Ennek a szép negatív költői dicsőségemnek mi vetett véget?
Ha Önök számára, Olvasóim, meglepő is: ugyanaz, ami hozta, a polgári demokrácia, vagyis a kapitalizmus. Igaz, a kapitalizmus nem teljesítette a szocialista korszak azon reményét, hogy feldobja a talpát, hanem egyelőre fordítva állt a dolog, de azért, ha haldokolni nem is haldokolt, erősen megbetegedett, úgy a 2000-es évek közepe táján. A diagnózis: a kapitalizmus gazdasági-társadalmi válsága. E betegségéből, legalábbis itt, Keleten, nem is gyógyult ki, olyan ma is, mint, akit kerülget a guta, de nem tudja eléggé megütni, csak ütögeti. Mondom is, bár nem vagyok istenhívő (utóbbi okból Isten sokáig nagyon hallgatott rám): könyörülj meg, butuska Guta, ezen a szegény kapitalizmuson, ne kínozd tovább, jobb volna neki a túlvilágon! Meg, persze, nekünk is, szegény értelmes értelmiségi proletároknak!
Ezt követően ugyanis (mintegy a 2000-es évek közepétől) már nem nagyon merték azt állítani, hogy nem volt és nincs igazam mindabban, amit addig írtam, de a nagypolgári ész nagy, amíg nincs itt a vész. Verseim ellenzői elkezdtek hallgatni, mint a sült hal, különösen azok, akik ma is még úgy élnek, mint hal a vízben, persze, hallgatnak arról is, hogy miből élnek úgy. Hallgatnak, - meg elhallgattatnak! Meg dicsőítenek olyan ostobaságokat, mint a „politikamentes költészet”, „politikamentes Szabadság”. Mindezeket szégyen nélkül!
Igazából, bár nekem csak a negatív költői dicsőségben volt részem, nem irigylem azokat a költőket, akiknek a pozitív is, a negatív is megadatott, még életükben. Az ember ne legyen telhetetlen!
Két ilyen költő emlékére egy kis versikét is írtam, tapintatosan csak nevük kezdőbetűivel jelzetten:
B. L., Z. Z.
Költők voltak az egykori legények.
Eszméért éltek, majd eszméből éltek.
Fordult a kocka. Az eszmét eladták.
Igazi arcuk mikor is mutatták?
Akkor, amikor valamit eladtak,
forradalmat, vagy ellenforradalmat…
Itt kell megjegyeznem, a tárgyilagosság kedvéért, az illetők jó verseket is bőven írtak, nem csak (bár relatíve nem nívótlan) propaganda költeményeket… Ám látni lehet: 1989 után elfelejtették őket az olvasók… Egyik költői dicsőségük sem érvényesül már…
Magatartásukat nem kedveltem, tudnék hozzájuk hasonlóakról is írni, de nem szeretem a kicsinyes bosszút…
Ám nem csak őket felejtették el méltatlanul, hanem hány más költőt! Olyanokat, aki teljesen becsületes életükben teljesen pozitív költői dicsőséget megérdemlő költeményeket írtak. A havonta megjelenő KALÁKA c. internetes folyóiratnak (http://www.kalaka.com/) időnként külön rovata van „Elfeledettek” címmel, ami versválogatás ilyen költők alkotásaiból.
No! Most itt állok minden költői dicsőség nélkül. Nem dicsérnek, nem átkoznak.
Baj ez?
Dehogy baj (persze, e baj nélkül is van elég baj, meg bajom, de utóbbi számomra inkább haszon)!
Az ember öreg korára megokosodik, ha közben csak a szíve lágyul el, az agya viszont nem.
Felteszi a kérdést: érdemes verset írni olyan embereknek, akiknek agya (érdek-agya vagy gyáva agya) olyan, mint Münchausen Báró félbevágott lova: amit megiszik a szökőkútnál, az mindjárt ki is szökik belőle? Belemegy viszont a szennyes lé a csatornákból, amelyekre, majdnem kivétel nélkül, az Ördög úgy rátette karmos kezét, hogy azt onnan lerángatni...
Nem érdemes, de nagy a szokás hatalma. Van, aki nyal, ha van kinek. Van, aki megmondja az igazat, ha nincs is kinek. Van, aki a sírig sír, és sok mindent kisír magának, még képtelenségek mondogatásával az el nem veresedő képernyőn is. Van, aki lop, hogy holnap is legyen neki hopp!, amikor másnak már kopp!
A költő, még ha olyan kicsike is, mint én, ha olyan fehér holló is, mint én, nem sír, hanem helyette ír, a sírig, - és az annál, mármint a sírnál, tovább alig-alig tartó elfelejtésig.
Kiknek ír?
A hozzá méltóaknak. Elsősorban saját magának. Meg olyan szűk körű kis társaságnak, hogy abból még a világ legkisebb igazi köztársaságát sem lehetne összehozni. Legalábbis egyelőre.
Ez így van, mert bár a költők, írók között iszonyúan sok az irigy, aljasul piszkálódó, furkálódó, más írástudókat, az elvtelenség elve alapján, bármikor becsapni, legázolni kész, - azért vannak ellenpéldák is. Nem sok, de azért, ha az ember sokáig él, ilyeneket is talál. Utóbbiak közül egyet sem említek, nehogy szájára vegye őket a világ, előbbieknek pedig miként tehetnék jót, és miért is tennék? Ha a világ, különösen a mostani hatalom, megismerné őket, e negatív tulajdonságaikért még ki is tüntetné. Vagy már ki is tüntette, mert neki a rossz emberek a jók? Okos logika, - nesze neked vörös bika, ha az a keresztényietlen, kereszténynek hirdetett erkölcs ott van a Keresztfán! Szegény Ferenc pápával is a Magyar Idők… Milyen idők!
Hát igen, az írók, költők között is sokan megérik a pénzüket, de csak azok kapják meg, akik… Sajna-bajna, a Duna nem Szajna! A Tisza? Az más, de csak, ha Pista!
Az illető neve nélkül azonban egy kedves esetet mégis ideírok. Neve nélkül, politikai beállítottságát sem közlöm, minek is, az ilyen beállítottság rendszerfüggő, és bármikor átállítható, vagy automatikusan magától átáll.
1989 után történt, persze. Nem az illető, hanem annak becses Felesége, felhívta a lakásunkat, és mivel nem voltam éppen otthon, az én Feleségemmel, akit személyesen nem is ismert, közölte: én ne írjak olyat, aminél, címének ELSŐ SZÓTAGJA, az Ő Férjének dicső művére emlékezteti Férje mostani és leendő olvasóit!
Hát én nem foglalkoztam a dologgal, amiről később a Nagy Nemzeti Író és Költő kiadója nekem is nyekergett valamit… Most is csak gondolatban üzenem a Hölgynek (és Férjének), hogy az én Sünókáról, e manócskáról, szóló meséim előbb jelentek meg a Nők Lapjában, mint Férje bizonyos alkotása, és így Férje becses művéből egy szótagot sem plagizáltam, ha egyáltalán van olyasmi, hogy szótag plagizálás…
Na, mindegy. Amit a költői dicsőségről akarok közölni, az valójában annyi, bár az viszont nem kevés, sőt, nagyon értékes megállapítás: aki igazán becsületesen gondolkodik, az egy idő után, ha addig meg nem hal, rájön, - nem kell a költői dicsőség. Kell a fenének!
(2018)
Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/k%C3%A9p-festm%C3%A9ny-festett-reprint-keret-2777237/
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!