Fontos, hogy e kulturális folyóirat havonta megjelenő számairól (http://www.kalaka.com/) híradás legyen a közösségi oldalakon. Minél több híradás, minél több megosztással. Előző számait is érdemes megtekinteni, - változatlanul időszerűek!

No és feltétlenül érdemes bekukkantani a Kaláka könyvesboltba (http://www.kalakakonyvesbolt.com/index.html), amelyben újabb könyvek találhatóak, köztük a nemrég megjelent Kaláka Antológia 2018. Utóbbihoz Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költő írt előszót. Ebben az antológiában 74 szerző művei szerepelnek.

E Kanadában kiadott folyóirat megjelenése mindig fontos esemény, mert a becsületes tárgyilagosságnak, hazafiságnak, a magyarságnak való őszinte jót akarásnak ma már alig-alig van fóruma.

A folyóirat kiadó-szerkesztője Kaskötő István és Kamarás Klára író, költő. Ennél az októberi számnál e kis figyelemfelhívás illusztrációjaként Kádár Béla: Mulatozók c. képét választottam (e számban a festőművész néhány más kitűnő alkotása is megtekinthető). Kádár Béláról az interneten: https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1d%C3%A1r_B%C3%A9la_(fest%C5%91). Ugyanitt, a nyitólapon, található G. Ferenczy Hanna emlékére a költőnő November című hangulatos költeménye, ennek utolsó versszakát idézem:

„De mélyen hallgat idő és a tér,
Titkok ülik a holtak hantjait,
S a krizantémok hűvös szirmait
Holnap reggelre belepi a dér.”

A nyitóoldal az e számban szereplő szerzőket és írásaikat sorolja fel. Akár az eddigi KALÁKA számok, már sok éven át (alapítása, 2002 októbere óta havonta), ez is igen gazdag tartalmában (amellett kivitelezése is változatlanul gyönyörű). Én csak néhány költeménnyel, kiragadott idézettel, példával hívom fel e számra a figyelmet, elsősorban azokra a versekre, amelyeknek társadalmi mondanivalóját a legjelentősebbnek tartom. Jó volna, ha mások is írnának a megjelenő KALÁKA számairól.

A közvetlenebbül társadalmi témájú költemények sohasem hiányoztak a KALÁKA oldalairól. Véleményem szerint ezekre több figyelmet kellene fordítaniuk a hazájukat Petőfi szellemében szeretőknek. Az a nacionalista „úri világ”, amelyik, a Kiegyezés után, az Osztrák-Magyar Monarchiában felépült, biztosította ugyan Nagy-Magyarország gazdasági fejlődését, de egyúttal káros eszmevilágával egyik eleme volt Európában mindannak, amely az első világháborúhoz vezetett, majd később a második világháborúban ismét hozzájárult a magyar (és nem magyar) tragédiákhoz.

Ez a nacionalizmus ma is nagyon káros, és szomorú, hogy még mindig ennyire hat napjainkban a magyarságra, és más nemzetekre.

A nyitóoldalon két vers van: Baranyi Ferenc Kossuth díjas költő EPIPROLÓGUS, valamint Kajuk Gyula Menekülők c. költeménye.

Baranyi Ferenc bátran vállalta és vállalja becsületes életútját, követett eszméit, azt az időt, amelyik „azokat próbálta felemelni, / kiket porig alázott s megtiport a /századokon átcsörtető szegénység”, és úgy látja: „végét járja minden, /amiért érdemes volt verset írni”, sőt, kérdésként veti fel, hogy lesz-e új, haladó, gyökeres történelmi fordulat valamikor.

Én úgy vélem, hogy ez a kérdése „költői kérdés”, Baranyi jól látja, csak nem mondja ki, hogy az olvasó hadd gondolkozzon: lesz! A történelem eddigi korszakai, eseményei számomra mindenképpen ezt mutatják. Ám nem akarok semmit sem belemagyarázni a Szerző versébe, az egész költeményt ide másolom:

Boldog vagyok, hogy kortársa lehettem
Tersánszkynak, Ladányinak és néhány
hónapig József Attilának is.
Boldog vagyok, hogy láttam ezt a népet
kinyílni rom-hegyek csúcsán gyopáros
szívóssággal még rosszkedvünk telén is.
Boldog vagyok, hogy tanúja lehettem
annak a történelmi mozdulatnak,
mely azokat próbálta felemelni,
kiket porig alázott s megtiport a
századokon átcsörtető szegénység.

A háborúk, gazságok ellenére
nem szégyellem, hogy a huszadik század
költője voltam, amikor e földön
korántsem volt lángoszlop már a dalnok,
legföljebb rőzsetűz a melegedni
vágyó didergők millióinak
szolgálatában – ám sok köszönet
nem volt ezért azok között, akiknek
fárasztó volt a szent fa pengetése,
ezért gyújtóssá felaprítva önnön
pecsenyéjüket sütve eltüzelték.

Ki mondja meg, hogy kell-e rőzseláng ott,
hol hulladékot égetnek a pusztán?
Ki mondja meg, hogy mit tehet a költő
egy kiszámíthatatlan ezredévnek
legelején, hisz végét járja minden,
amiért érdemes volt verset írni!

Ki mondja meg, lesz-e porig lehajló
mozdulata még a történelemnek?

Kajuk Gyula Menekülők c. versének címe és tartalma nem csak a Magyarországot elhagyni kényszerülőkre utal, hanem a beteg ország állapotát, „diagnózisát” is sejteti:

A tunnyadtan tespedő tanya körül
lustán hullámzik a forró levegő;
kontúr nélküli képek villódznak
mint egy részeges piktor remegő
kézzel dühödten felkent vázlata.

A satnya szilvafa csüggedten elvetéli
ráncosra aszott gyümölcsét kedvetlenül
a homokot forgató áporodott szélben;
rozsdás kútlánc csikorog rendületlenül
és mi itt állunk az udvaron utoljára,
mint komédiás a végszavára várva.

Keservesen kuporgatott krajcárjainkat
úri gőggel szórjuk a pénztáros elé:
„Másodosztály, elég csak oda”
és hozzátesszük gondolatban:
„elmenni innét, mindegy, hogy hova”.

Szavunk elhagyott kútláncként csikordul,
szemünk homályos, mint egy ballada.

Fövényi Sándor Üvöltsetek c. költeménye mögött egyértelműen ott van a társadalom helyzete miatti mély fájdalom és a jövőért aggódás:

Üvöltsetek, helyettem is,
én nem tudok, hiába fáj,
üvöltsetek, Quo vadis?
mert lépteimtől megsárgul a táj,
üvöltsetek hét napból hatot,
egyet hagyjatok az Úrnak,
üvöltsétek túl a vonatot,
ha mögöttem sanda fényei gyúlnak,
üvöltsetek, mikor faágat keres szemem,
ne legyen bokám harang a szélben,
vagy ha szomorúan csüng le kezem,
mert borotva borzolja belőle vérem,
üvöltsetek, hogy lélegezzek,
süppedjen-emelkedjen mellkasom,
a könnyemért , ha szétrebbennek
sötét-kovácsszél zúzta arcomon,
üvöltsetek, még egyszer halkan,
s én talán visszakiáltok,
szívem csend, e maroknyi zajban,
mégsem hallom tőle a világot.

Jóna Dávid jól vagyok c. erőteljes verse bemutatja, hogy mennyire nem lehet jól a becsületes ember ott, ahol „az egész ország egy kórház, hol elmaradt a vizit”:

körülöttem minden rendben – jól vagyok
út porát legyezi néhány lelkes lófarok
hova tart a had, a sereg, nem tudom,
ügetnek, vágtatnak a körpályájukon

erős hittel, a másik hite csak akadály,
nem libából készül a pástétomnak kínált libamáj,
de magát meghatározni viszont éppen elég,
főszereplő lesz néhány kiválasztott börtöntöltelék

de én jól vagyok, tisztelnek, szeretnek,
hála a türelmes természetemnek,
hogy az igyekvők elől kiállni tudok,
mielőtt hinnék, már azelőtt kiábrándulok

úgy képzelem, mint egy nagy vendégség az űrben
házigazda viseltes alsóneműben
és Te látod, ahogy szétmállik a behemót ülepén,
néhány fotelben hagyott teasütemény

és rettegsz, hogy megkínálnak,
és nem jönnek az angyalszárnyak,
amit annyiszor leírtál már, volt vers, és ének,
annyiszor, hogy akár jöhetnének

de mi okom lenne a panaszra,
hitbizományt is kapni magas kamatra,
csalásban pedig erős a licit
az egész ország egy kórház, hol elmaradt a vizit

jól vagyok, ne aggódj értem,
fénnyel álmodom a töksötétben,
és ha netán nincs igazam megint,
még a versem is összetépem.

Pethes Mária Egyensúly c. verse szerintem arra is figyelmeztet, hogy a társadalom bonyolultságához kell szabni a szükséges teendőket:

szél söprögeti az utcán a remény
hulló leveleit hűvös hitetlenség árad
a fasorban a fák ismerik a lehajtott fejek
létformáját

a hírlap vezércikke a valóság
katakombájába rántja az olvasót
elől haladnak a helyezkedők
az ügyeskedők a többiek folytonos
várakozásban adóköteles névtelenek

a költők a szabadság magját rágcsálják
abból merítenek erőt hogy reggelente
az égbe tudjanak emelkedni foguk közé
szorítják a fényt hogy a sötétséget
megszüntessék

a közöny fagyos rendjében versekkel
lázítanak a történelem és az emlékezet
szűk résében porszemekből emelnek
szobrot az igazságnak

költeményeikkel fenntartják az egyensúlyt
ész és értelem között édesanyanyelvük
szerint élnek vállukon viszik a magány
zászlaját fejükön haj helyett idegszálaikat
zabolázza a szél

úgy mennek át egyik évből a másikba
mintha két egybenyíló szobán
nem öregszenek csak meghalnak
hirtelen álmaikra tökéletes
célkört fon a pók

Elgondolkoztató Tiszai P. Imre Kényszerpályán c. verse:
kötelekkel konvenciókhoz kötözve
járjuk utunkat mértani formában
és nincs kitérő fogva tart a tér

egy mágneses mező óriási markában
játszik veled mint csipet anyaggal
kénye-kedvére és így tesz a lélek
birtokosa is ki Istent aposztrofál
magában bár lehet csak embernek
született de mert TE hiszed őt
bármit ami szórakoztatja megtehet

talán nem is zavarja ha ez fáj
neked a könnyed szivárvány lehet
színeket festhetsz a fekete fehér közé
vérrel égalját holnapi szél-vörössel
csak önmagad nem radírozhatod ki
mert úgy lehet talán nem is létezel

nem vagy más mint a materializmusba
csöppentett elrontott játékos képzelet

Asperján György Fogyatékos galaxis c. költeménye egy tágabb panorámát vetít elénk:

Ebben a fogyatékos, eldugott
galaxisban magányosan kerengünk,
mint aki higított lúgot ivott,
s úgyis reszketeg egészsége eltűnt.

Az álmaink betegesen nagyok,
pótcselekvésként gyilkolásszuk egymást.
Az idő eltapossa a magot,
mit ejtünk, és még néhány fontos egy s mást.

Létünkbe zárva semmit hallgatunk,
szép Föld-szülőnk tőlünk örökre szennyes,
megtévedt elménk önmagára unt -
Jézusra sírját nem lelő keresztes.

Hibás az evolúciós irány,
lelkünkben tanyáznak goromba szörnyek,
tévedés, hogy a Föld lehet virány,
hol kóros eszmék sose öldökölnek.

Mint robbanó anyaggal megrakott
jármű, száguld bolygónk önvégzetébe;
tizennyolcra húzunk nyerő lapot:
így megyünk legyártott sorsunk elébe.

Miből vagyunk, tökéletlen anyag,
úgy végtelen, hogy nehezülve véges.
Történetében, mint rossz pillanat
születtünk; mi s ő maga veszteséges.

A fontos társadalmi mondanivalójú versek között kell megemlítenem Szegő Judit Csöves Rómeó és Júlia a 21. századból c. költeményét:

Jobb sorsra érdemes, mokány.
Fiatal még. Kezében füstölgő dohány.
Arca vöröslik a szesztől mindig,
bár ezt anyja nyugdíjai sínylik,
mert nincsen saját pénze.
Munkanélküli már sok-sok éve.
Barátnője az van, reggelente jön.
Tárt ablakon halkan beköszön.
Anyja tiltja, be nem jöhet.
Ápoltnak tűnik, bár ő egy csöves.
Együtt indulnak, irány a kocsma.
Egyik sem tudja, mit hoz a sorsa.
Két ember betámolyog a mába.
Megszülettek, de úgy látszik: hiába.
Csak a múltjuk, ami talán szép volt.
Jövőjük szeszbe fulladt, s fél holt
kettősük naponta újra felejti a múltat,
de egyet mindketten megtanultak,
ami kijár minden Rómeónak és Júliának:
nagy ára van a közös boldogságnak.
Nekik nem jutott se pénz, se szülői áldás…
Korai halál lesz sorsukra megváltás.
Tékozol, rombol a 21. század,
bűnére vajon lesz-e bocsánat?

Sok nagyon szép, hangulatos vers van a 2018. évi novemberi KALÁKA folyóiratban, amelynek témája nem vagy nem közvetlenül társadalmi mondanivalójú, hanem az őszről, emberi kapcsolatról, vagy másról szól, ezek közül néhányat megemlítek, csak példaként: M. Laurens: Őszi levelek, Nagy Antal Róbert: Őszidőben, Kolev András: Ősszel, Hajnal Éva: Három haiku, Szeicz János: Irónia, Demeter Zsolt: mosolyoddal, Rimai Skoda Edina: Zalai ősz, Bokros Márta: Őszvégi séta, Péter Erika: Dérnász.

Különlegesen érdekes Nyakó Attila A nagy zabálás c. szatirikus költeménye.

A prózát e számban Kő-Szabó Imre A füttyös postás c. írása, valamint a mikroszkóp rovatban Köves József Egy költő – két asszony c. „irodalmi csemegéje” képviseli.

A klasszikusaink rovat Tóth Árpád költeményeiből tartalmaz válogatást.

Lelkes Miklós

(2018)