Feltöltve: 2018-10-20 11:22:17
Megtekintve: 6015
Hejehuja Pál
Nem, ne gondolja senki a nevéből, hogy Hejehuja Pál mulatós legény volt. Nem mondom, az, hogy valakinek mi a neve, befolyásolhatja élete történetét, de azért korántsem biztos: ha valakit Szerencsekedveltfia Elemérnek neveznek, azt mindjárt kézen fogja a Szerencse.
Hejehuja Pál délceg legény volt, és erős, mint két bika együtt, de a lányok előtt kissé félszeg, egyébként legény a talpán. Időnként beszélgetett Barnásbőrű Alajossal, akivel valamikor, az iskolában, persze, iskolán kívül, együtt szedtek májusi cserebogarat. Barnásbőrű Alajosból is legény lett, de a lányokkal szembeni szemtelensége is megmaradt.
Alajos egykoron, az iskoláskorban, fennhordta az orrát, mert egyik tanára jövőbeli új Petőfinek nevezte. Igaz, a tanár nem szépirodalmat tanított, hanem csúnya matematikát, amelyik a számokat előbbre helyezi a rangsorban, mint a költői szavakat.
Mivel érdemelte ki Alajos tanárától, még iskolásként, ezt a nagy dicséretet, ami miatt még Pál is irigyelte volna, ha nem hagyja közömbösen a költészet?
Egy verssel, amit Petőfi Sándor Anyám tyúkja c. költeménye ihletett Alajosnál. Azt a címet adta neki, találékonyan: APÁM KUTYÁJA.
Apám kutyája mindig
engedelmes: haza
jön, ha Apám ráordít:
- HAZA! HAZA! HAZA!
Becsületes e hű eb:
nem lop, csupán szerez,
de arról: mit is szerzett,
most nem beszélhetek!
Apám kutyája jó eb:
némi szőrt otthagyott,
gyógyszernek, néhány embert
kissé megharapott…
Apám kutyája nékem
ugatós példakép:
honi fogakkal védi
Házunk önérdekét!
Petrovicsék kutyája…
Nem volt az furcsa eb,
ha egy morzsát sem szerzett?
Az miként lehetett?
Apámnak tyúkja is van,
de erről hallgatok:
attól a tyúktól néha
ezt is, azt is kapok…
Nagykutya lesz Apámból,
mert mindig önmaga,
és jól begyakorolta:
- HAZA! HAZA! HAZA!
A tanító megdicsérte Alajost, és nagyokat nevetett a versikéjén, de – Szomorkás Dániel bánatára, aki a számtanból való erkölcsi és jogi bukás küszöbén állt – nem röhögte magát halálra. Hát, gondolta Dániel, ilyen az Élet. Mielőtt valami jót cselekedne, többnyire meggondolja magát…
Annyit meg kell jegyeznünk: az Élet nem mindig olyan rossz, ahogy híresztelik. Ezt szomorkás Dániel is tapasztalhatta, amikor a tanár házának ablaka alatt lapult, mert hallotta, hogy a tanár így szól a feleségéhez:
- Szomorkás Dánielt meg kellene buktatnom. Ám hülye volnék, ha megtenném! Bolond leszek jövőre is ott tartani, mint bukottat, az új osztályomban. Gyötrődjön vele Liliomos Lenke, a felsőbb osztályban!
A tanár felesége sem kedvelte Liliomos Lenkét, még ha szemtől szembe másként is csevegett vele, és így mélyen egyetértett.
Önök ne legyenek szomorúak, Olvasóim, amiért el most kell hagyniuk nem csak Szomorkás Dániel, hanem Barnásbőrű Alajos élettörténetének terét is! Még csak annyit teszek hozzá: Barnásbőrű Alajos apja nagykutya lett, meglevő két tyúkjához szerzett egy harmadikat is, továbbá az a palota, amit később, már a városban, - hát az sem volt kutya! Meg az a sok szerzett…
Ám térjünk vissza Hejehuja Pál történetére!
Hejehuja Pál azt mondta apjának és anyjának:
- Ti elbírtok ketten ezzel a kis gazdasággal, én meg körülnézek a világban. Sokféle út van, az egyiken talán szembe jön velem a Szerencse!
- Az nem jó, ha szembejön veled, mert akkor mindjárt el is hagy. Az a jó, ha utoléred, vagy ő utolér, és együtt mentek tovább! – vélte az apja.
Az anyja csak szomorkodott. Nem szívesen engedte el maga mellől a fiát. Azt mondta neki a férje:
- Én sem örülök, hogy elmegy a Pali, de hátha szerencséje lesz! Ha meg nem, még mindig ugyanott vagyunk, ha nem rosszabb helyen. Süss neki kenyeret, meg krumplis lángost az útra. Én adok neki szalonnát.
Szalonnából Pali vékonyat, de jó tanácsból vastagokat kapott. Még egy nagy botot is adott neki az apja, nagylelkűen, mert az saját szép emlékéhez kötődött, ezzel lett a falu, Kacsáttáncoltató, hőse. Igaz, kicsit hűvösre került akkor, de hát három nap nem a világ. Azt mondta a fiának:
- Ha adnak, vedd el, ha ütnek, ne fuss el, illetve csak akkor fuss el, ha egy náladnál termetesebb ember nagyobb bottal akar megütni, mint a tiéd!
Lévén Pali két méteresnél is nagyobb, és igen izmos, utóbbi nem látszott valószínűnek. Bár a világban semmit sem lehet biztosra venni, még azt sem, ami biztos, - ez biztos, ha más nem is!
A szülők tehát takarékos takarossággal feltarisznyálták Palit, ha nem is annyira, hogy elhízzon a vándorúton. Puszi jobbról, puszi balról, mindkét szülőtől, - és neki az országútnak!
Három falu nem a világ, három nap sem a végtelenség, de a Szerencse máris utolérte Hejehuja Pált.
Egy hintó volt félig az árokban, félig árkon kívül, mellette a hintó kocsisa, meg egy igen elegánsan öltözött úr, aki vándor kereskedőnek mondta magát, bár inkább egy nagybirtokos grófhoz hasonlított, nem csak külsejében, hanem modorában is, mert így szólt Palihoz:
- Megkérhetném a tisztelt uraságot, hogy ezt az árokba tévedt hintót segítse visszabillenteni felemás helyzetéből, és az igaz útra terelni?
Elkapta Pál a hintó hátsó részét, és máris ott volta a hintó az úton, újra. Ismét befogták a lovakat, a grófnak kinéző állítólagos vándorkereskedő pedig azt mondta Pálnak:
- Nem akarom az urat szívességéért pénzzel megsérteni…
Bizonygatni akarta Pál, hogy ő sohasem volt sértődős, de a különös ember folytatta:
- …ám, mint vándorkereskedő, inkább megajándékozom egy doboznyi portékámmal. Világhíres bajusznövesztő! Olyan bajusza lesz tőle bárkinek, hogy azon még a cincérek is elámulnak!
Bajszos világ volt akkoriban, igaz, inkább a kefebajusz volt a divat, de Pál mégis arra gondolt: egy doboznyi bajusznövesztő sokat érhet, mert a férfiak is hiúk, nem csak a nők, bár utóbbiak talán tényleg hiúbbak a férfiaknál. Pál annak idején hallotta Arany Jánostól A bajusz című örökbecsű művet, igaz,nem önszántából, hanem azért, mert egyszer Alajos társ tettese volt alma ügyben, és, míg ő az ismeretlen egyén almafájáról a kerek gyümölcsöket szedte a tulajdonos tudta nélkül, addig Alajos a fa alatt felolvasta neki. Hát, gondolt most a versre, amelyből a bajusztalan ember pénzes bögréje „búcsú járni ment örökre”, talán ő is ráakad egy ilyen bajusztalan, pénzes bögrés Szűcs György úrra, és akkor…
Pál először saját magán próbálta ki a bajusznövesztő hatását. Néhány nap alatt akkora kunkori, elcicázó bajusza lett, hogy még az is megcsodálta, akit addig minden orr alatti szőrzet hidegen hagyott.
Elérkezett egy dombhoz. No, a domb, - az domb, a dorong, - az dorong, akit meg a doronggal fejbe vágtak esetleg borong, - de volt a domb tetején egy hórihorgasan tornyos kastély is. A kastély előtt pedig olyan szép fekete macska sütkérezett a napon, hogy ilyet Pál addig még sehol sem látott, bár nem egy macskával gyakoroltatott futóversenyt, amelyik az értelmes „Sicc!”-ből nem értett.
Úgy látszik, hogy ez a macska viszont sohasem látott még ilyen bajuszt, és megirigyelhette, mert így nyávogott, embernyelven, de macskahangon:
- Az én bajuszom százszor szebb, mert ezüstös, és minden szőrszála külön van!
Pál nem hagyta magát:
- Az én bajuszom a szebb, mert fekete, mint a te bundád, és minden szőrszála hosszabb, mint a tiéd, de ráadásul egymáshoz simulnak, összetartanak, és még egy cincér is megkívánná, ha látja! Az is úgy tartaná: igazam van!
Ez utóbbit a macska nem hitte. Ám a közelben lévő tölgyfán találtak egy hosszú csápú cincérbogarat, igen csábos csápokkal, vagyis cincérbajusszal. A cincér azonban, úgy látszik, nem akart bíró lenni bajusz ügyben, mert gyorsan eltűnt a lombok között.
Azt mondta a macska:
- Nem baj, hogy a cincér eliszkolt, mert három bajszos sok egy csárdában, még akkor is, ha egyik sem dudás. Ketten maradtunk, de az én bajszom nem legényes, inkább rejtélyes. Majd a gazdám felesége igazságot tesz bajusz ügyben!
A kastély gazdájának a felesége azt mondta Pálnak:
- Mit keresel errefelé, te gyönyörű szépen kunkorodó bajuszú egyén, aki ócsárolni merte a fekete macskánk ajka feletti tapintószervet, vagyis a cicabajuszt?
Pál tiltakozott:
- Nem ócsároltam a cica bajuszát, kedves Asszonyom, de Önnek is el kell ismernie: az én bajszom hosszabb, és kunkoribb. Igaz, a kedves cicájuké is megteszi a magáét, ha sötétben hozzáér egy egérhez, vagy az egér hozzá… Keresni pedig a Szerencsét keresem, de idefele nem találkoztam vele, sem velem szemben nem jött, sem pedig utánam, vagy, ha utánam jött is, nem ért utol…
Azt mondta az asszony, aki igen szép volt, érett, de azért már nem annyira hamvas, mint a szilva, amit éppen leszedtek a fáról, és még nem fogdostak össze:
- A Szerencse már utolérte Magát a fekete macskánk képében. Majd ez megvilágosodik Ön előtt! Ha nem állást keres, itt jó fekvést is találhat. Három nap az esztendő, a negyedik a ráadás, és Ön lehet itt a Keltegető!
Pál megint tiltakozott:
- Ne haragudjon, kedves Asszonyom, de én nem tyúk vagyok, hanem kakaslegény! Tőlem ne várjon tojáskiköltést, kiköltött kiscsibéket!
Elnevette magát az asszony:
- Lehet, hogy éppen kiscsibéket várok, - de később. Most megelégszem azzal, ha minden hajnalban felkelt, ha nem akarnék felkelni, akkor pedig kelteget. Ha megjön a férjem, akkor az majd kifizeti! Csiklandozzon meg hajnalban azzal szép hosszú bajuszával, és minden rendben lesz!
Gondolta Pál: de miként lesz rendben? Megjöhet az asszony férje, váratlanul, félreértheti a költögetést, és abból, bármennyire erős is ő, nagy bonyodalom lehet. Ezt meg is mondta az asszonynak, becsületesen. Az erre is csak nevetett.
Azt mondta Pálnak a fekete macska:
- Egyet se félj, mert egy félés itt nem ér semmit! Én majd vigyázok, hogy ne legyen a dologból félreértés, hanem egyetértés. Amíg te a gazdasszonyunkat csiklandozod, ülj egy székre, én meg beleugrok az öledbe, és dorombolok. Ha megjön a gazda, igaz, rád ordít majd:
- Mit csinálsz, te kapcabetyár?!
Itt már félhetsz néhányat, de én majd az öledből odaszólok neki:
- Nem látod, jó Apám, hogy kinek az ölében vagyok? Ez a legény megkérte a kezemet, és most jó Édesanyámból is ki szeretné csiklandozni a beleegyezését! Ezért csiklandozza orrán, állán… Remélem, beleegyezel kezem odaadásába, és ezzel meglesz a kiegyezés!
- Hüm, - vakarta meg a saját fejét Hejehuja Pál, de utána a cicáét is megsimogatta, - hibádzik a dolog! Te lehetsz leánycica, igaz, lehet, hogy igen szépen tudsz dorombolni, ez is igaz, de nem vagy emberleány, az is igaz, így kezed sincsen, az is igaz, hanem mancsod, - és az is igaz.
Azt viszont, a vita végén, maga Pál sem tudta, hogy miért egyezett bele mindenbe.
Mégsem bánta meg. Hajnaltájban, a cicával az ölében, akinek a dorombolása édes volt, mint a méz, és semmi szúrós méh nem jött a közelbe, megcsiklandozta bajuszával a gazdasszonynak hol az orrát, hol az állát, hol a behunyt szemét. Az asszony erre kiugrott az ágyból, villámgyorsan felöltözött, még ha kint villámlott is, és kidörögte a parancsot:
- Reggelit! A mindenit!
Kiderült: mások is vannak a kastélyban, és azok egykettőre elkészítették a reggelit, és minden mást is megcsináltak. Mi volt az a minden más? Ezt Pál nem kutatta, nem tartozott rá, mint Keltegetőre. Ő meg a kastély körüli erdőkben sétálgatott a cicával, és jól feltöltött tarisznyával.
Jó állás volt ez, nagyon is, és nem volt baj az sem, hanem szerencse: a három nap, meg a ráadás után is tartott.
Egyik költögetéskor azonban beütött a baj. Hintó érkezett a kastély elé. Benne ült az, akitől Pál a hajnövesztő szert kapta. Ezúttal a magát múltkor vándor kereskedőnek mondott emberről kiderült az is: a gazdasszony férje. A fekete macska most nem volt olyan hősködő, mint a múltkor, mert befutott az ágy alá. Az asszony meg magára húzta a dunyhát.
Az ember, kezében nagy bottal, most nem beszélt olyan barátságosan, mint a múltkor, amikor Pál kirántotta az árokból a hintót. Ráordított Pálra:
- Ördögijesztő Őrültföldy Márton vagyok! Mit csinálsz te itt, - és mit nem csinálsz?
Szerencsére Pálnál ott volt az apjától kapott bot, és az is nagy volt, sőt, egy paraszthajszállal nagyobb, mint az ordító emberé. Visszaordított:
- Én meg harapósföldi Hejehujabuja Vadkutyay Pál vagyok, és összemérem a botom hosszát az úréval! Ezt csinálom, mindjárt. Azt nem csinálom, amire az úr gondol, mert én csak a Költögető vagyok!
Megszólalt az ágy alól a fekete macska:
- Ő a Költögető, és ártatlan, de azt szeretném, ha az én Költögetőm lenne, meg Altatóm, és ne bántsd őt, Apus, mert akkor ő is bántani fog téged, és az én szívem megszakad bánatában!
Ördögijesztő Őrültföldy Márton, úgy látszik, nem volt annyira rémisztő, ha nem volt ott egy fia ördög sem, aki kész lett volna tőle megijedni. Ablakot nyitott, és kiordította, de már inkább csak parancsoló hangon, és nem is mérgesen:
Kastély helyett parasztház!
Békesség jöjj, itt tanyázz!
Nem kell itt sok lomha lom!
Legyen szép lakodalom!
Pál nagy meglepetésére az ágy alól kimászott a fekete macska, de már nem is macska volt, hanem csinosan öltözött, fekete hajú, gyönyörű leány. Azt mondta Pálnak:
- Gyere, egy kis csókolódzó sétát teszünk az erdőben, utána megpihenünk éjszakára paraszti őseink egyszerű kis vadászkunyhójában. Két nap se kell hozzá, és minden rendben lesz a lakodalmunkkal, nem fog ott éhezni senki, még az sem, aki nem hoz magával ennivalót.
Pált annyira meglepték az események, hogy még a séta közbeni csókolódzás sem térítette teljesen magához. A vadászkunyhó inkább vadászház volt, három szobával, tele kamrával, pazar felszereléssel. Itt a leány, Ördögijesztő Őrültföldy Klára, Pált teljesen magához térítette. Igaz, a vadászház ablakát nyitva felejtették, és egy kíváncsi szarvas illetlenül bebámult: mit csinálnak bent ezek a nem is vadászok?
Klára azonban adott a szarvasnak két szelet ropogós kétszersültet, és rászólt:
- Haza, a feleségedhez! Pótszarvakat szeretnél?
Hamarosan meglett a lakodalom, erre, persze, Pál szülei is megérkeztek. Apja, néhány pohár bor után, így okoskodott:
- Mondtam én neked fiam, hogy lassan járj, tovább érsz, de, még ha nem is oda érsz, ahová indultál, könnyebben utolér a Szerencse, mint azokat az összevissza futkosó népeket! Szép ez a domb, takaros ez a kis sokszobás parasztház a tetején, még ha nem is áll szamárként hegyen, mint a mirátóti gőgös palota. Az újdonsült feleséged csodaszép, és mindezt vártam is, de egy dolog túlszárnyalta képzeletemet: miként került az orrod alá az a kacskaringósan incselkedő, bámulatra méltó bajusz?
Klára válaszolt, miközben átölelte Pál édesapját:
- Hát, az egy külön történet érdekes melléktörténete. Egyszer elmondom! Ám azt ígérem: nem fogok Palival, a férjemmel, ujjat húzni, és a bajuszát sem húzom meg, ha jól fog viselkedni! Ám, ha nem jön elég csók, akkor, ha az a csodabajusz bárhogy lóg is, - előlem meg nem lóg!
Ezt meghallotta Pál édesanyja, és elnevette magát. Miért? Hát az megint egy másik történet, - de az is lakodalomhoz vezetett egykor.
(2018)
A képen:
Óriáscincér (Titanus giganteus) - csápok nélkül 15 centiméter hosszú, Didier Descouens felvétele, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Cinc%C3%A9rf%C3%A9l%C3%A9k#/media/File:Titanus_giganteus_MHNT_dos.jpg
Hejehuja Pál délceg legény volt, és erős, mint két bika együtt, de a lányok előtt kissé félszeg, egyébként legény a talpán. Időnként beszélgetett Barnásbőrű Alajossal, akivel valamikor, az iskolában, persze, iskolán kívül, együtt szedtek májusi cserebogarat. Barnásbőrű Alajosból is legény lett, de a lányokkal szembeni szemtelensége is megmaradt.
Alajos egykoron, az iskoláskorban, fennhordta az orrát, mert egyik tanára jövőbeli új Petőfinek nevezte. Igaz, a tanár nem szépirodalmat tanított, hanem csúnya matematikát, amelyik a számokat előbbre helyezi a rangsorban, mint a költői szavakat.
Mivel érdemelte ki Alajos tanárától, még iskolásként, ezt a nagy dicséretet, ami miatt még Pál is irigyelte volna, ha nem hagyja közömbösen a költészet?
Egy verssel, amit Petőfi Sándor Anyám tyúkja c. költeménye ihletett Alajosnál. Azt a címet adta neki, találékonyan: APÁM KUTYÁJA.
Apám kutyája mindig
engedelmes: haza
jön, ha Apám ráordít:
- HAZA! HAZA! HAZA!
Becsületes e hű eb:
nem lop, csupán szerez,
de arról: mit is szerzett,
most nem beszélhetek!
Apám kutyája jó eb:
némi szőrt otthagyott,
gyógyszernek, néhány embert
kissé megharapott…
Apám kutyája nékem
ugatós példakép:
honi fogakkal védi
Házunk önérdekét!
Petrovicsék kutyája…
Nem volt az furcsa eb,
ha egy morzsát sem szerzett?
Az miként lehetett?
Apámnak tyúkja is van,
de erről hallgatok:
attól a tyúktól néha
ezt is, azt is kapok…
Nagykutya lesz Apámból,
mert mindig önmaga,
és jól begyakorolta:
- HAZA! HAZA! HAZA!
A tanító megdicsérte Alajost, és nagyokat nevetett a versikéjén, de – Szomorkás Dániel bánatára, aki a számtanból való erkölcsi és jogi bukás küszöbén állt – nem röhögte magát halálra. Hát, gondolta Dániel, ilyen az Élet. Mielőtt valami jót cselekedne, többnyire meggondolja magát…
Annyit meg kell jegyeznünk: az Élet nem mindig olyan rossz, ahogy híresztelik. Ezt szomorkás Dániel is tapasztalhatta, amikor a tanár házának ablaka alatt lapult, mert hallotta, hogy a tanár így szól a feleségéhez:
- Szomorkás Dánielt meg kellene buktatnom. Ám hülye volnék, ha megtenném! Bolond leszek jövőre is ott tartani, mint bukottat, az új osztályomban. Gyötrődjön vele Liliomos Lenke, a felsőbb osztályban!
A tanár felesége sem kedvelte Liliomos Lenkét, még ha szemtől szembe másként is csevegett vele, és így mélyen egyetértett.
Önök ne legyenek szomorúak, Olvasóim, amiért el most kell hagyniuk nem csak Szomorkás Dániel, hanem Barnásbőrű Alajos élettörténetének terét is! Még csak annyit teszek hozzá: Barnásbőrű Alajos apja nagykutya lett, meglevő két tyúkjához szerzett egy harmadikat is, továbbá az a palota, amit később, már a városban, - hát az sem volt kutya! Meg az a sok szerzett…
Ám térjünk vissza Hejehuja Pál történetére!
Hejehuja Pál azt mondta apjának és anyjának:
- Ti elbírtok ketten ezzel a kis gazdasággal, én meg körülnézek a világban. Sokféle út van, az egyiken talán szembe jön velem a Szerencse!
- Az nem jó, ha szembejön veled, mert akkor mindjárt el is hagy. Az a jó, ha utoléred, vagy ő utolér, és együtt mentek tovább! – vélte az apja.
Az anyja csak szomorkodott. Nem szívesen engedte el maga mellől a fiát. Azt mondta neki a férje:
- Én sem örülök, hogy elmegy a Pali, de hátha szerencséje lesz! Ha meg nem, még mindig ugyanott vagyunk, ha nem rosszabb helyen. Süss neki kenyeret, meg krumplis lángost az útra. Én adok neki szalonnát.
Szalonnából Pali vékonyat, de jó tanácsból vastagokat kapott. Még egy nagy botot is adott neki az apja, nagylelkűen, mert az saját szép emlékéhez kötődött, ezzel lett a falu, Kacsáttáncoltató, hőse. Igaz, kicsit hűvösre került akkor, de hát három nap nem a világ. Azt mondta a fiának:
- Ha adnak, vedd el, ha ütnek, ne fuss el, illetve csak akkor fuss el, ha egy náladnál termetesebb ember nagyobb bottal akar megütni, mint a tiéd!
Lévén Pali két méteresnél is nagyobb, és igen izmos, utóbbi nem látszott valószínűnek. Bár a világban semmit sem lehet biztosra venni, még azt sem, ami biztos, - ez biztos, ha más nem is!
A szülők tehát takarékos takarossággal feltarisznyálták Palit, ha nem is annyira, hogy elhízzon a vándorúton. Puszi jobbról, puszi balról, mindkét szülőtől, - és neki az országútnak!
Három falu nem a világ, három nap sem a végtelenség, de a Szerencse máris utolérte Hejehuja Pált.
Egy hintó volt félig az árokban, félig árkon kívül, mellette a hintó kocsisa, meg egy igen elegánsan öltözött úr, aki vándor kereskedőnek mondta magát, bár inkább egy nagybirtokos grófhoz hasonlított, nem csak külsejében, hanem modorában is, mert így szólt Palihoz:
- Megkérhetném a tisztelt uraságot, hogy ezt az árokba tévedt hintót segítse visszabillenteni felemás helyzetéből, és az igaz útra terelni?
Elkapta Pál a hintó hátsó részét, és máris ott volta a hintó az úton, újra. Ismét befogták a lovakat, a grófnak kinéző állítólagos vándorkereskedő pedig azt mondta Pálnak:
- Nem akarom az urat szívességéért pénzzel megsérteni…
Bizonygatni akarta Pál, hogy ő sohasem volt sértődős, de a különös ember folytatta:
- …ám, mint vándorkereskedő, inkább megajándékozom egy doboznyi portékámmal. Világhíres bajusznövesztő! Olyan bajusza lesz tőle bárkinek, hogy azon még a cincérek is elámulnak!
Bajszos világ volt akkoriban, igaz, inkább a kefebajusz volt a divat, de Pál mégis arra gondolt: egy doboznyi bajusznövesztő sokat érhet, mert a férfiak is hiúk, nem csak a nők, bár utóbbiak talán tényleg hiúbbak a férfiaknál. Pál annak idején hallotta Arany Jánostól A bajusz című örökbecsű művet, igaz,nem önszántából, hanem azért, mert egyszer Alajos társ tettese volt alma ügyben, és, míg ő az ismeretlen egyén almafájáról a kerek gyümölcsöket szedte a tulajdonos tudta nélkül, addig Alajos a fa alatt felolvasta neki. Hát, gondolt most a versre, amelyből a bajusztalan ember pénzes bögréje „búcsú járni ment örökre”, talán ő is ráakad egy ilyen bajusztalan, pénzes bögrés Szűcs György úrra, és akkor…
Pál először saját magán próbálta ki a bajusznövesztő hatását. Néhány nap alatt akkora kunkori, elcicázó bajusza lett, hogy még az is megcsodálta, akit addig minden orr alatti szőrzet hidegen hagyott.
Elérkezett egy dombhoz. No, a domb, - az domb, a dorong, - az dorong, akit meg a doronggal fejbe vágtak esetleg borong, - de volt a domb tetején egy hórihorgasan tornyos kastély is. A kastély előtt pedig olyan szép fekete macska sütkérezett a napon, hogy ilyet Pál addig még sehol sem látott, bár nem egy macskával gyakoroltatott futóversenyt, amelyik az értelmes „Sicc!”-ből nem értett.
Úgy látszik, hogy ez a macska viszont sohasem látott még ilyen bajuszt, és megirigyelhette, mert így nyávogott, embernyelven, de macskahangon:
- Az én bajuszom százszor szebb, mert ezüstös, és minden szőrszála külön van!
Pál nem hagyta magát:
- Az én bajuszom a szebb, mert fekete, mint a te bundád, és minden szőrszála hosszabb, mint a tiéd, de ráadásul egymáshoz simulnak, összetartanak, és még egy cincér is megkívánná, ha látja! Az is úgy tartaná: igazam van!
Ez utóbbit a macska nem hitte. Ám a közelben lévő tölgyfán találtak egy hosszú csápú cincérbogarat, igen csábos csápokkal, vagyis cincérbajusszal. A cincér azonban, úgy látszik, nem akart bíró lenni bajusz ügyben, mert gyorsan eltűnt a lombok között.
Azt mondta a macska:
- Nem baj, hogy a cincér eliszkolt, mert három bajszos sok egy csárdában, még akkor is, ha egyik sem dudás. Ketten maradtunk, de az én bajszom nem legényes, inkább rejtélyes. Majd a gazdám felesége igazságot tesz bajusz ügyben!
A kastély gazdájának a felesége azt mondta Pálnak:
- Mit keresel errefelé, te gyönyörű szépen kunkorodó bajuszú egyén, aki ócsárolni merte a fekete macskánk ajka feletti tapintószervet, vagyis a cicabajuszt?
Pál tiltakozott:
- Nem ócsároltam a cica bajuszát, kedves Asszonyom, de Önnek is el kell ismernie: az én bajszom hosszabb, és kunkoribb. Igaz, a kedves cicájuké is megteszi a magáét, ha sötétben hozzáér egy egérhez, vagy az egér hozzá… Keresni pedig a Szerencsét keresem, de idefele nem találkoztam vele, sem velem szemben nem jött, sem pedig utánam, vagy, ha utánam jött is, nem ért utol…
Azt mondta az asszony, aki igen szép volt, érett, de azért már nem annyira hamvas, mint a szilva, amit éppen leszedtek a fáról, és még nem fogdostak össze:
- A Szerencse már utolérte Magát a fekete macskánk képében. Majd ez megvilágosodik Ön előtt! Ha nem állást keres, itt jó fekvést is találhat. Három nap az esztendő, a negyedik a ráadás, és Ön lehet itt a Keltegető!
Pál megint tiltakozott:
- Ne haragudjon, kedves Asszonyom, de én nem tyúk vagyok, hanem kakaslegény! Tőlem ne várjon tojáskiköltést, kiköltött kiscsibéket!
Elnevette magát az asszony:
- Lehet, hogy éppen kiscsibéket várok, - de később. Most megelégszem azzal, ha minden hajnalban felkelt, ha nem akarnék felkelni, akkor pedig kelteget. Ha megjön a férjem, akkor az majd kifizeti! Csiklandozzon meg hajnalban azzal szép hosszú bajuszával, és minden rendben lesz!
Gondolta Pál: de miként lesz rendben? Megjöhet az asszony férje, váratlanul, félreértheti a költögetést, és abból, bármennyire erős is ő, nagy bonyodalom lehet. Ezt meg is mondta az asszonynak, becsületesen. Az erre is csak nevetett.
Azt mondta Pálnak a fekete macska:
- Egyet se félj, mert egy félés itt nem ér semmit! Én majd vigyázok, hogy ne legyen a dologból félreértés, hanem egyetértés. Amíg te a gazdasszonyunkat csiklandozod, ülj egy székre, én meg beleugrok az öledbe, és dorombolok. Ha megjön a gazda, igaz, rád ordít majd:
- Mit csinálsz, te kapcabetyár?!
Itt már félhetsz néhányat, de én majd az öledből odaszólok neki:
- Nem látod, jó Apám, hogy kinek az ölében vagyok? Ez a legény megkérte a kezemet, és most jó Édesanyámból is ki szeretné csiklandozni a beleegyezését! Ezért csiklandozza orrán, állán… Remélem, beleegyezel kezem odaadásába, és ezzel meglesz a kiegyezés!
- Hüm, - vakarta meg a saját fejét Hejehuja Pál, de utána a cicáét is megsimogatta, - hibádzik a dolog! Te lehetsz leánycica, igaz, lehet, hogy igen szépen tudsz dorombolni, ez is igaz, de nem vagy emberleány, az is igaz, így kezed sincsen, az is igaz, hanem mancsod, - és az is igaz.
Azt viszont, a vita végén, maga Pál sem tudta, hogy miért egyezett bele mindenbe.
Mégsem bánta meg. Hajnaltájban, a cicával az ölében, akinek a dorombolása édes volt, mint a méz, és semmi szúrós méh nem jött a közelbe, megcsiklandozta bajuszával a gazdasszonynak hol az orrát, hol az állát, hol a behunyt szemét. Az asszony erre kiugrott az ágyból, villámgyorsan felöltözött, még ha kint villámlott is, és kidörögte a parancsot:
- Reggelit! A mindenit!
Kiderült: mások is vannak a kastélyban, és azok egykettőre elkészítették a reggelit, és minden mást is megcsináltak. Mi volt az a minden más? Ezt Pál nem kutatta, nem tartozott rá, mint Keltegetőre. Ő meg a kastély körüli erdőkben sétálgatott a cicával, és jól feltöltött tarisznyával.
Jó állás volt ez, nagyon is, és nem volt baj az sem, hanem szerencse: a három nap, meg a ráadás után is tartott.
Egyik költögetéskor azonban beütött a baj. Hintó érkezett a kastély elé. Benne ült az, akitől Pál a hajnövesztő szert kapta. Ezúttal a magát múltkor vándor kereskedőnek mondott emberről kiderült az is: a gazdasszony férje. A fekete macska most nem volt olyan hősködő, mint a múltkor, mert befutott az ágy alá. Az asszony meg magára húzta a dunyhát.
Az ember, kezében nagy bottal, most nem beszélt olyan barátságosan, mint a múltkor, amikor Pál kirántotta az árokból a hintót. Ráordított Pálra:
- Ördögijesztő Őrültföldy Márton vagyok! Mit csinálsz te itt, - és mit nem csinálsz?
Szerencsére Pálnál ott volt az apjától kapott bot, és az is nagy volt, sőt, egy paraszthajszállal nagyobb, mint az ordító emberé. Visszaordított:
- Én meg harapósföldi Hejehujabuja Vadkutyay Pál vagyok, és összemérem a botom hosszát az úréval! Ezt csinálom, mindjárt. Azt nem csinálom, amire az úr gondol, mert én csak a Költögető vagyok!
Megszólalt az ágy alól a fekete macska:
- Ő a Költögető, és ártatlan, de azt szeretném, ha az én Költögetőm lenne, meg Altatóm, és ne bántsd őt, Apus, mert akkor ő is bántani fog téged, és az én szívem megszakad bánatában!
Ördögijesztő Őrültföldy Márton, úgy látszik, nem volt annyira rémisztő, ha nem volt ott egy fia ördög sem, aki kész lett volna tőle megijedni. Ablakot nyitott, és kiordította, de már inkább csak parancsoló hangon, és nem is mérgesen:
Kastély helyett parasztház!
Békesség jöjj, itt tanyázz!
Nem kell itt sok lomha lom!
Legyen szép lakodalom!
Pál nagy meglepetésére az ágy alól kimászott a fekete macska, de már nem is macska volt, hanem csinosan öltözött, fekete hajú, gyönyörű leány. Azt mondta Pálnak:
- Gyere, egy kis csókolódzó sétát teszünk az erdőben, utána megpihenünk éjszakára paraszti őseink egyszerű kis vadászkunyhójában. Két nap se kell hozzá, és minden rendben lesz a lakodalmunkkal, nem fog ott éhezni senki, még az sem, aki nem hoz magával ennivalót.
Pált annyira meglepték az események, hogy még a séta közbeni csókolódzás sem térítette teljesen magához. A vadászkunyhó inkább vadászház volt, három szobával, tele kamrával, pazar felszereléssel. Itt a leány, Ördögijesztő Őrültföldy Klára, Pált teljesen magához térítette. Igaz, a vadászház ablakát nyitva felejtették, és egy kíváncsi szarvas illetlenül bebámult: mit csinálnak bent ezek a nem is vadászok?
Klára azonban adott a szarvasnak két szelet ropogós kétszersültet, és rászólt:
- Haza, a feleségedhez! Pótszarvakat szeretnél?
Hamarosan meglett a lakodalom, erre, persze, Pál szülei is megérkeztek. Apja, néhány pohár bor után, így okoskodott:
- Mondtam én neked fiam, hogy lassan járj, tovább érsz, de, még ha nem is oda érsz, ahová indultál, könnyebben utolér a Szerencse, mint azokat az összevissza futkosó népeket! Szép ez a domb, takaros ez a kis sokszobás parasztház a tetején, még ha nem is áll szamárként hegyen, mint a mirátóti gőgös palota. Az újdonsült feleséged csodaszép, és mindezt vártam is, de egy dolog túlszárnyalta képzeletemet: miként került az orrod alá az a kacskaringósan incselkedő, bámulatra méltó bajusz?
Klára válaszolt, miközben átölelte Pál édesapját:
- Hát, az egy külön történet érdekes melléktörténete. Egyszer elmondom! Ám azt ígérem: nem fogok Palival, a férjemmel, ujjat húzni, és a bajuszát sem húzom meg, ha jól fog viselkedni! Ám, ha nem jön elég csók, akkor, ha az a csodabajusz bárhogy lóg is, - előlem meg nem lóg!
Ezt meghallotta Pál édesanyja, és elnevette magát. Miért? Hát az megint egy másik történet, - de az is lakodalomhoz vezetett egykor.
(2018)
A képen:
Óriáscincér (Titanus giganteus) - csápok nélkül 15 centiméter hosszú, Didier Descouens felvétele, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Cinc%C3%A9rf%C3%A9l%C3%A9k#/media/File:Titanus_giganteus_MHNT_dos.jpg
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!