Feltöltve: 2018-09-29 09:42:58
Megtekintve: 5647
Ha fest a művész... (Pető Csabának)
Ha művész fest: alkotja jelen álmát,
s ecsettel lelke volt álmokba lát át, -
s olykor pillanat jövőbe is röppen,
s egy halhatatlan szót lel meg a csöndben…
…de kedvenceim Tőled tájak, képek:
részesei a Nagy Menekülésnek…
Nem Te, hanem én menekülök bennük,
ki nézem, s szívdobogást csak a Csend üt,
a belénk szerelt Csend, elrejtett Óra,
mely nem attól fél: megáll mutatója,
hanem attól, hogy menekülők Tája,
nem talál való tájon önmagára,
patak elfolyik, levelek lehullnak,
s tél nyit teret alkonynak, háborúknak,
láthatáron szétömlő fényes vérnek,
s feljajdulnak rosszul hitt messzeségek,
s ha paradox is, mi szívemig ment el, -
az emberségtől távolodó ember.
Az erdő? Bennünk. Mikor nyit a hajnal,
s égbolt tűnik el zengő csillagdallal,
nap búcsúztat eltávozó világot,
de fény meddig, s miért nem tovább áldott?
Újra lopódzó este hoz sötétet,
s máriatövisen a termés éget
fehéret, itt-ott szétszakadó lángok,
s újra hajnal, új nappal-színvilágot
épít mező, rét, mesebeli várat,
s arany hurkot vet harangos vasárnap,
s arany hurokban megszorul az álom, -
s pár könnycsepp-festék már a túlvilágon.
Épületek? Utak? Városok? Falvak?
Mily lélekfestés másnak, - és magadnak!
Ám, bevallom, sok épülettől félek,
cilinderes urak holnap kilépnek
egy városháza ajtaján és egyre
emlékeztetőbbek rég-keretekre,
vagy egy kastélyból, gőgös hölgyi orral,
szétnéző úrnő nézi: haszna hol van?
Nem szeretem az oly haszonvilágot,
hol álarc-termekben bábok és bálok,
s város sem vonz, hol hangyabolyos ösztön
kész, hogy bárkit érdekből felköszöntsön,
s kis falvakat sem szeretek, hol az állat,
s ember egyként kérődzik önmagának,
s öröm és bánat megjátszott fogócska,
s nincs ott, sehol, Eszme isteni csókja…
Ily rajongód, mint én, nem hiszem: sok van,
ki élt és él tornyában, s csillagokban
(piros színük alkonyon túl is tartó,
nem kell nekik csak ég-tüzű parancsszó),
s ki válogat, s egy-egy kiemelt tájat,
erdőt, mezőt jövő síkjában láttat
néha versben, s távozott, hős hegyeknek
olykor e vers ezüst csengője csenget
hívó Időt. Miért? Mások is lássák,
hogy nagyság nélkül nem lehet Szabadság,
mert minden Szépség nagyságtól kap szárnyat, -
nélküle minden szétfoszló varázslat…
Egy Világ áll fel, míg képeid nézem:
Jövő Messzeség, s benne Messzeségem,
és visszanéz jövő távolból ember,
ki volt tükörből hová, s miért ment el?
Miért menekült egy másik világba?
S menekülését volt-e, aki látta?
Olykor kép, vers, ezüst csengője csenget
egy jobb világot vágyó szerelemnek,
de ezt a jelzést még kevesen értik,
s kevés szem lát el igaz Messzeségig, -
mégis alkotni kell fáradt szemeknek
másoknak, akik Szépséget keresnek,
vagy nem keresnek még, de a szív vágya
felébreszthető náluk szebb világra,
még akkor is, ha tudjuk, e Föld Mennyet
nem formálhat most, mivel értelemnek
nem jut elég hely, s emberlélek késő,
de Lélekké lesz egyszer, szembenéző
múlt világgal, megtévedt önmagával,
s ítélő Szépséggel: a Szabadsággal!
Ó, a Világról nagyon kell új leltár,
látni: Szépségből mit is vesztett el már,
látni a Múltat, hogy a Jelent lássuk,
s a Jövőt ész- és szív tudással várjuk,
és ne csak várjuk, de tegyünk is érte, -
közelebb jusson Szív, s Ész Messzesége!
(2018)
Pető Csaba festményeinek albuma: https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=338698186869595&id=100021882502313
Az illusztráció: „Öreg villa a fonyódi hegyen”, Pető Csaba festménye.
s ecsettel lelke volt álmokba lát át, -
s olykor pillanat jövőbe is röppen,
s egy halhatatlan szót lel meg a csöndben…
…de kedvenceim Tőled tájak, képek:
részesei a Nagy Menekülésnek…
Nem Te, hanem én menekülök bennük,
ki nézem, s szívdobogást csak a Csend üt,
a belénk szerelt Csend, elrejtett Óra,
mely nem attól fél: megáll mutatója,
hanem attól, hogy menekülők Tája,
nem talál való tájon önmagára,
patak elfolyik, levelek lehullnak,
s tél nyit teret alkonynak, háborúknak,
láthatáron szétömlő fényes vérnek,
s feljajdulnak rosszul hitt messzeségek,
s ha paradox is, mi szívemig ment el, -
az emberségtől távolodó ember.
Az erdő? Bennünk. Mikor nyit a hajnal,
s égbolt tűnik el zengő csillagdallal,
nap búcsúztat eltávozó világot,
de fény meddig, s miért nem tovább áldott?
Újra lopódzó este hoz sötétet,
s máriatövisen a termés éget
fehéret, itt-ott szétszakadó lángok,
s újra hajnal, új nappal-színvilágot
épít mező, rét, mesebeli várat,
s arany hurkot vet harangos vasárnap,
s arany hurokban megszorul az álom, -
s pár könnycsepp-festék már a túlvilágon.
Épületek? Utak? Városok? Falvak?
Mily lélekfestés másnak, - és magadnak!
Ám, bevallom, sok épülettől félek,
cilinderes urak holnap kilépnek
egy városháza ajtaján és egyre
emlékeztetőbbek rég-keretekre,
vagy egy kastélyból, gőgös hölgyi orral,
szétnéző úrnő nézi: haszna hol van?
Nem szeretem az oly haszonvilágot,
hol álarc-termekben bábok és bálok,
s város sem vonz, hol hangyabolyos ösztön
kész, hogy bárkit érdekből felköszöntsön,
s kis falvakat sem szeretek, hol az állat,
s ember egyként kérődzik önmagának,
s öröm és bánat megjátszott fogócska,
s nincs ott, sehol, Eszme isteni csókja…
Ily rajongód, mint én, nem hiszem: sok van,
ki élt és él tornyában, s csillagokban
(piros színük alkonyon túl is tartó,
nem kell nekik csak ég-tüzű parancsszó),
s ki válogat, s egy-egy kiemelt tájat,
erdőt, mezőt jövő síkjában láttat
néha versben, s távozott, hős hegyeknek
olykor e vers ezüst csengője csenget
hívó Időt. Miért? Mások is lássák,
hogy nagyság nélkül nem lehet Szabadság,
mert minden Szépség nagyságtól kap szárnyat, -
nélküle minden szétfoszló varázslat…
Egy Világ áll fel, míg képeid nézem:
Jövő Messzeség, s benne Messzeségem,
és visszanéz jövő távolból ember,
ki volt tükörből hová, s miért ment el?
Miért menekült egy másik világba?
S menekülését volt-e, aki látta?
Olykor kép, vers, ezüst csengője csenget
egy jobb világot vágyó szerelemnek,
de ezt a jelzést még kevesen értik,
s kevés szem lát el igaz Messzeségig, -
mégis alkotni kell fáradt szemeknek
másoknak, akik Szépséget keresnek,
vagy nem keresnek még, de a szív vágya
felébreszthető náluk szebb világra,
még akkor is, ha tudjuk, e Föld Mennyet
nem formálhat most, mivel értelemnek
nem jut elég hely, s emberlélek késő,
de Lélekké lesz egyszer, szembenéző
múlt világgal, megtévedt önmagával,
s ítélő Szépséggel: a Szabadsággal!
Ó, a Világról nagyon kell új leltár,
látni: Szépségből mit is vesztett el már,
látni a Múltat, hogy a Jelent lássuk,
s a Jövőt ész- és szív tudással várjuk,
és ne csak várjuk, de tegyünk is érte, -
közelebb jusson Szív, s Ész Messzesége!
(2018)
Pető Csaba festményeinek albuma: https://m.facebook.com/story.php?story_fbid=338698186869595&id=100021882502313
Az illusztráció: „Öreg villa a fonyódi hegyen”, Pető Csaba festménye.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!