Ó, nem, - nem a katáng volt!
Az is gyönyörű, persze,
s nyár utam kinyílt kedve
gyakorta átölelte,

s a szeptemberi őszben
még itt is, ott is látom:
égre mosolygó álom
minden katángvirágon…

Ám ez másik virág volt:
élénkebb volt a kékje,
s olyan volt a szívemnek,
mint lélek ébredése.

Nevét most sem tudom még.
Másutt sehol sem láttam.
Az Ég szemébe nézett
elkülönült magányban.

Elkülönült, de együtt
volt mégis égi tájjal,
egy elképzelt Időben,
elképzelt Szabadsággal.

Ránéztem és csodáltam:
szirmának színe lélek,
s ébresztő lélek-szirmok
Szépség-tűzben elégnek.

Szépség-tűzben elégnek,
de élhet élet szebben,
mint Ég szemébe néző
Hűségben, Szerelemben?

Élhet-e szabadabban,
mint kínban, ha nincs nagyság,
s völgy-világ börtönében
csak elképzelt szabadság?

Még maradtam, sokáig.
Fűszál-sziták a csendet
szűrték, picike hangok,
neszecskék elsiettek.

Máriatövis kócos
terméshajára néztem,
s a fényben tiszta felhők
csak álltak láng merészen,

s ébresztő kék virágom
a láng felhőkre nézett, -
tudta: lélekből láng lesz,
ha rossz múltból felébred…

…de még fűsziták szűrték
neszvilágát a csendnek,
s árnyai összefogtak
sötétedő kezeknek.

Még maradtam, sokáig.
Tudtam: mit milyen út ad, -
hát azon mindig együtt
két testvér: könny és csillag,

de egyszer újra lelkek
ébrednek földi létre,
s nyílik csillagos távol,

a Szépség Messzesége.

(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/%C5%91sz-vir%C3%A1g-k%C3%A9k-term%C3%A9szet-kivirul-967619/