Gyakran gondolok Rád, és két kopódra,
s bár két kopó sok gondnak is adója,
igaz lehet, hogy szeretetük éltet,
s van valami bennük, mi szinte lélek.

Állat érzésben gyakran ott az ember,
s rokonszenvezem Assisi Ferenccel,
ki prédikált nekik, mert szentül hitte:
fogékonyak szépségre, szeretetre.

A két kutyus, naponta, mint az óra,
jelez, elvárt kötelesség tudója?
Hát ez számomra talán túl sok volna.
Más gúnyát szabott rám múltam szabója.

Nyugtalan öltönyt. Miért is szeretnék
a szókimondót, nappalok és esték
gondolkodóit, látszat-ember rókák,
azokat, kik a tyúk-ügyek csalóját
felismerik, s hogy hazug játszik bölcset,
de közpénzből magán bankszámlát tölt meg,
s hogy nem hazafi a rinyáló székely,
ki hivalkodik, újként, volt sebével?
(S hogy Trianon mi is volt valójában?
Tudásért múltba góbénk dehogy szárnyal!
Nem érdekli, hogy ki volt Tisza Pista, -
Ady intő szaváig nem megy vissza…
S mily boldog mikor túlról jő a gesztus:
más oldalról, más nacionalizmus!)

Láttad-e, Árpád, a Magyar Időket?
Nyert nyerítő és, bár reklámja nőhet,
mégis megírom, hogy két-tettű táltos:
magyarba rúg, míg magyarkodón szálldos.
Népet butít rajta a sok fajankó…
Mily cigányúton juthat erre bankó?
Ám talán túl sok ennyit írnom róla,
Aszpirincég nevű firkásztudósa
A keresztekről, amit írt1, hát, kérem,
e táltos lapnak égig szálló szégyen!

Bizony, Árpád, sok becsületes tettet
Nálad is most-magyarság elfelejtett,
felejtett itt is, s felejtett ott, Várad!
Hasznára voltál magyarnak, románnak,
s ha barangoltál Európa földjén,
mindig Emberség volt Nálad a Törvény.
S Emberség az, mely Szabadságot adhat
bármelyik népnek: románnak, magyarnak, -
a világnak! S hiába Ady szobra,
ha Eszméjének ellenét lobogja
fent a zászló, s nem hogy nincs benne nagyság, -
foltos lelkű lett az ilyen magyarság!

Szomorú ez…, - de két kopód a kertben,
e hőség-nyárban hever, szeretetben,
s a vadgesztenyefád alatti árnyék
nekik meleget enyhítő ajándék,
galambok búgnak felhőnek, fehérnek,
fent szinte szentkép a táj, égi ének,
szőlődre arany darázskörök szállnak,
s tán Téged is elfog írás-varázslat,
varázslat, amely, bár érti a NINCSENT:
békét teremt pár nyári percre itt bent,
a szívben, s kékből pár csepp kék lecseppen,
s e cseppeken hány emlék cseng a csendben!

Az írás, habár köznapi varázslat,
hol felemel, hol ellentétnek átad, -
az, aki ír, egy kicsit mégis isten,
a hívő Hűség megfizethetetlen,
a hívő Hűség gyönyörű varázslat,
Piros Csillagvér benne mindent áthat.
Petőfi tudta: agyakban, szívekben
csak a Szabadság létezhet, mint Isten,
csak a Szabadság emelhet fel népet,
mely valamiért rabság-útra lépett,
Embernek csak Szabadság a Hazája,
a Szabadság egy jövő Isten álma,
álma, lelke, teste, ragyogó léte,
Eszme, melyben az Ember Messzesége
jön közelebb, és szerez majd hatalmat,
ha elhozzák felzengő Forradalmak.

(2018)

1A szerző azon írására célzás, amelyik a Magyar Idők egyik közleményére volt válasz, interneten: http://www.artagora.hu/mainframe.php?oi=2473&o=work&detail=46425).


A képen:
Szobor együttes Nagyváradon. Balról jobbra: Ady Endre, Juhász Gyula, Dutka Ákos, Emőd Tamás, a fénykép Wikizoli felvétele, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/A_Holnap#/media/File:A_Holnaposok_V%C3%A1radon.jpg