Mindig éjjel jön és a madarak
nem énekelnek másnap reggel.
Megtaláltál, rám leltél, de menj el!
Nem bírom szemed csillogását,
utálom, hogy karjaid bármikor ölelnek.

Énekelsz és szól a gitár-dallam,
s azt hiszed mindent megértesz.
Koboldokat és angyalokat írsz.
Aztán mindent mi van, elsírsz.

Kétségbe vonod a reményt, gúnyolod.
Hercegekről és vesztesekről szól
a meséd és serceg minden lapod
amire írsz, nehéz a tollad.

Visszatértem, bár azt mondtad anno
veszíteni fogok, nem győzhetek.
Hátat fordítottál szép kényelemben,
amint Rád bíztam titkomat. Csendet!
Megbántad vagy megbosszultad?

Elégtétel súlya húzott a csillagok alatt?
Régen eltűntem és hiányoltál lantban,
virágnyelvű leveleidnek élénk társaként
rossz néven illetted tettemet s kifejezted,
hogy nem postáztam válaszom az fájt neked.
Sértett a hiúságod volt vagy a szíved?

Nekem a lelkem. Amikor visszatértem,
osztoztál és fürödtél jelenemben,
ám elért a sors kihívása és elmémre kúszott.
Egyenes maradtam és őszinte ebben is,
mire gitárodon megpengetted azt a húrt
mely magva a megvetésnek és szúrt.

Árulás. Már nem érték voltam szólamodban
hanem kacat egy múlt-dobozban.
Holott vége sem volt még küzdelmem javának,
bánd meg hát amit én is megbántam ...

Kölcsönössé lett a tiszta lap,
de hallgatok, mert most te jössz.
Billentyűd serceghet, van miért
ha becsületed azóta egyenes.