Esik eső, zúg a csend,
elmébe bújt démon zeng.
Zengő éneke rabul ejt
és pillantása nem felejt.
Ördögi szívem dobbanása
élve űz a halálba.
Ott a Pokol kínzópadján
féreg rágta húsom láttán
undor taszít énem pajzsán.

Látva létem hozományát,
kárhoztatott sorsom várván
űzöm démon zengő hangját.
Bumm. Bumm. Bumm, szívem
dobban, belém vág, s eléd zúg
Téged vár és felzabál.
Mert míg élek, halva hallám
kínlódásod szörnyű hangját
s megsiratom amikor elbuksz.

Mert mentenél én hősöm,
te mindenre készen csak értem.
Kedvemben vagy így bezárlak,
s a kulcsot hiába szorítod,
nem nyitsz kalitkát galambom.