A hőségben kis szél is jön, és enyhet
hoz, s elvisz. A lég felizzik megint.
Madár kedvetlen kötelesség-röpte.
Fűszál tánc leáll, lemondón legyint.

Egy kis népre gondolok. Egyre kisebb,
mert, amilyen volt, arra gondolok.
Három évtized lassuló időben, -
s mennyi szépség, érték lett már halott!

Túl főzőcskéznek, magyarkodó székely
markát kitartja, és mit, s miért, ha kap,
arról hallgatnak itt, jobbról, - de balról
balga bal erről szintén hallgatag.

Szó kellene, igazi. Oszt a tolvaj,
de csupán csak önző érdekében oszt,
s múlt századokból ismerős a kártya,
s hamiskártyás had másokat kifoszt.

Nézem a nyarat. Hőre dőlt világa
gyomos lelkű lett, s az útszéli szegény
leül a kékség álmos templomában,
reménytelenség kellős közepén.

A Nagy Keresztfán Krisztus megtagadta?
Ezt nem hiszem el, - Ő ember volt csupán,
kit a Szeretet Csodacirkuszában
szerződtettek, - már halála után.

Azt hiszed: ezzel Krisztusod gyalázom?
Hát hited mellé e hit: ostobaság.
Nézz csak körül! Vagy hever, olvasatlan,
születésed óta, a Bibliád?

Felhővitorlák fent. Mind mozdulatlan,
vagy megjátssza, hogy kifogta a szelet
a magasban. Sok ilyen látszatmozgást
csaló idő valóként emleget!

Nyári vitorlák, nyári tükrök lángja…
A Nagy Keresztfa bús látomása ég,
pingált Krisztussal, élő eljövővel.
Renyhén hever a közömbös vidék.

Nyári vitorlák, kigyúlt csendben égők,
az úttalanban! Utunk majd lesz-e még?
S ha lesz utunk, elvisz egy messzeségig,
mely látni enged Téged, Messzeség?

(2018)

Az illusztráció forrása:
https://pixabay.com/hu/felh%C5%91k-ny%C3%A1ri-ny%C3%A1ri-clouds-%C3%A9g-k%C3%A9k-211628/