Hová mehetnék, oda nem megyek.
Hová mennék, oda nem mehetek.
Hamis mércékkel tele itt a lét.
Két part között leszakadt hídbeszéd.

A közeliben nincs hitem, de van
Benned, Idő, türelmes, parttalan.
Mozgásod gyakran mindent összemos,
de Benned Szépség, rejtett, Csillagos.

E tájon szinte megállt a Végtelen,
de túllátok e megállt életen:
felmagasodik majd egy pillanat,
villan a tőr, és zeng új táj, szabad.

Nem lesz pillanat, olyan, mely örök, -
ilyet észhez csaló hit kötözött.
A Múltba nézz, kis, tudatlan halott:
felzeng a vér majd, amely hallgatott.

Tágabb világot nagy-nagy Kéz emel.
Magasra? Nem, csak mélyből, egyre, fel.
Látja alkonyon túli alkonyom:
Út nélküli utamat elhagyom.

Az Idő talán rajtam mosolyog?
Így gondoljátok, kis tudatlanok?
Az én szív-időm eljövő Idő:
ítélő Dal, Szépséget szerető.

(2018)

A képen:
Charles-Louis de Secondat, La Brède és Montesquieu bárója, 1728), forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Charles_Montesquieu.jpg