A kútkávától elrángatták akkor
a kisgyereket, mert féltették, - az ég
felhős kékje villant kíváncsiságra,
s lent indultak forgó bogármesék.

Elrángattak, de már zuhanni kezdtem, -
s minden mi volt, van, együtt zuhan velem.
A kútfalon kedves kis tavat látok,
s nád hajol át elúszó fényeken.

A templom is jön: ájtatos öröklét
boltja, melyben a titok telt hit-padok
sorakoznak. Szigorú kő-valóság
a kútfalon hűvösen hallgatott.

Nyár zongorából pipiskedő polgár
ujjai légbe küldték fel a zenét,
mely remélte dallamváltó uralmát,
de kaput zárt közeli messzeség.

Kútfalakon elhalkult a harangszó,
majd vörös csillant a csillagéneken:
valóság másik, új tájat varázsolt, -
elmosolyodom, és emlékezem.

Igen! Volt utcák mind-mind felragyognak,
s vérszínű zászló a szívekig lobog:
reményt ígér lélegző értelemnek,
hajnal-hidakon át új holnapot.

Lassan jobb, szebb, és tisztább lett az ország.
Gonosz eszmékre ököl sújtott, kemény, -
igaz, olykor magát is megsebezte..
A kút falán álmodó költemény.

Idő zuhan, benne percek és órák,
évszakok, évek, a vesztes századok..
Anyag Kútja! Mondd, milyen pusztulásban
rejtetted el értelmes csillagod?

Kiket szerettem, múltba átzuhantak,
már majdnem mind, és sóhajtó nagy hegyek
a kútfalon.. Hajlong behódolt síkság..
Szolgák, parancsok, értelmetlenek..

Zuhanok és, - körben zuhan egy ország,
világ, melyben a becsület már halott.
Ó, hányszor volt: elképzeltek egy istent,
s jelkép alatt a had fosztogatott!

(2017)
Az illusztráció forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:Dudar_Kerekes_k%C3%BAt.JPG, Szokolszky Ágnes felvétele