Feltöltve: 2018-08-05 10:05:03
Megtekintve: 5652
Nyári ballagó
A hegy hátát a kékségnek vetette,
s a falucskát a völgyben elfeledte,
mint ember embert, vagy, ahogy az utak
múltba hullatnak régi utakat.
Rigó motozott bodzabokor alatt,
s egy virágkelyhen lebbenő pillanat
kettényílt, felszállt, s emlékként otthagyott
szárnyáról színt, csöpp piros csillagot.
Az erdő elment, s csodálkozott a rét:
az embert írod, e szomorú mesét?
Miért nem Istent, ki bölcsen hallgatag:
kérdezhetik, választ sohasem ad?
Az ember, mondtam, e szomorú mese,
egyszer Istenné, valóvá lehet-e?
Vagy erősebbek elképzelt istenek,
s velük való, s ördög együtt nevet?
Nyár, délután, rét, árnyék, fény ballagott
velem együtt, és vittük a bánatot,
az embert, ezt az elkéső bús mesét,
amelytől könnyes minden messzeség.
Kakukk kakukkolt. Szajkóhang nevetett.
Vér világított, majd lassan este lett.
A hold gyöngyarca jósolt új háborút,
amelyhez mára készen már az út.
Nép, s ördög együtt táncolt, és nevetett.
A szívem súgta: ily népet nem szeret!
Nyár, este, árnyék, lemondás ballagott
velem. Tűnődtek fent a csillagok, -
talán azon, hogy a végtelen világ
hol tartja szívét, eszét, és Csillagát,
s a véges világ miért oly fénytelen,
s miért győz rajta az embertelen?
(2016)
A képen:
Limbourg testvérek (1402 – 1416): A pokol, forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Folio_108r_-_Hell.jpg
s a falucskát a völgyben elfeledte,
mint ember embert, vagy, ahogy az utak
múltba hullatnak régi utakat.
Rigó motozott bodzabokor alatt,
s egy virágkelyhen lebbenő pillanat
kettényílt, felszállt, s emlékként otthagyott
szárnyáról színt, csöpp piros csillagot.
Az erdő elment, s csodálkozott a rét:
az embert írod, e szomorú mesét?
Miért nem Istent, ki bölcsen hallgatag:
kérdezhetik, választ sohasem ad?
Az ember, mondtam, e szomorú mese,
egyszer Istenné, valóvá lehet-e?
Vagy erősebbek elképzelt istenek,
s velük való, s ördög együtt nevet?
Nyár, délután, rét, árnyék, fény ballagott
velem együtt, és vittük a bánatot,
az embert, ezt az elkéső bús mesét,
amelytől könnyes minden messzeség.
Kakukk kakukkolt. Szajkóhang nevetett.
Vér világított, majd lassan este lett.
A hold gyöngyarca jósolt új háborút,
amelyhez mára készen már az út.
Nép, s ördög együtt táncolt, és nevetett.
A szívem súgta: ily népet nem szeret!
Nyár, este, árnyék, lemondás ballagott
velem. Tűnődtek fent a csillagok, -
talán azon, hogy a végtelen világ
hol tartja szívét, eszét, és Csillagát,
s a véges világ miért oly fénytelen,
s miért győz rajta az embertelen?
(2016)
A képen:
Limbourg testvérek (1402 – 1416): A pokol, forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Folio_108r_-_Hell.jpg
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!