Út jött elém, velem haladt
kilengő árnyékok alatt,
s kis angyalok, kis ördögök
jártak a virágok között,

s piros, kék sziromkarikák,
s fehérek, fényhidakon át
futottak zöldbe, hol szabad
kékhez ér fűszál pillanat.

Út jött felém. Már nincsen út..
Csigaházban manó aludt,
s tán álmába a volt csigát
csúsztatta a kíváncsiság.

Út jött elém. Már nincsen út,
rét, erdő. Szépség. Háborúk
dúlnak a tájon, szennyesek,
bepiszkítják a lelkeket.

Út jött felém. Ég hallgatott, -
vagy zengett. Könnycsepp-csillagok,
ha voltak is.. Másik világ
emelte szívig Csillagát.

Te nem szeretted? Én igen.
Piros varázsa szívemen,
szívemben most is, s nem öröm
e jelent látnom. Gyűlölöm?

Talán nehéz megértened:
sokszor a Gyűlölet szeret,
s hány „Szeretet Apostola”
sötét érdekek cinkosa!

Az Út elém jött. Így igaz.
Jót akarók között a gaz,
persze, ott van, s korántsem új:
idejét várón meglapul,

vagy átvette a kor színét
(s hogy változott a harci kép,
múltjáról nem sok szó vagyon,
markol ez a kaméleon).

Út jött elém. Ma nincsen út.
Csupán a Csillag álma fut
a hang- és könnycseppek között,
egy volt dal visszaköltözött

szívembe, mint piros varázs,
álomban élő látomás
voltat kinyit, tájat kinyit
megmutatni szépségeit,

s a fényből, s árnyból szőtt valót,
igazat el nem takarót,
a visszanéző volt Időt,

vétkében is szívszeretőt.

(2018)

Az illusztráció PETŐ CSABA festménye.