Kapukovács János csak a nevében volt kovács, valójában kis földjét művelte, szorgalmasan. Sajnos, szűkösen éldegéltek belőle, ő, meg a felesége. Mégis megtakarított annyit, hogy két széket vehetett: egyet a feleségének, egyet magának. Harmadikra már nem futotta a pénzből, de hát gyerekük még nem volt, vendég meg ritkán kopogtatott az ajtajukon.

Hazavitte a két széket és az asztal mellé állította. Az egyik jámboran tűrte, hogy ráüljenek, semmit sem szólt, azt is halkan mondta. A másik viszont méltatlankodott:
- Én hölgyfából vagyok! HÖLGYFÁBÓL! Rám csak király ülhet!

- Mi a csudacsiga biga! - kapta fel fejét meglepetten a szegény szántóvető. Ez a szék - beszél! Akár a mesében! Ám megjegyzem, te szék: tévedsz! Te nem hölgyfából vagy, hanem tölgyfából! Rosszul értetted. A király pedig aranyozott trónszéken ül vagy más bútor remeken, és azon selyempárnán. Még szerencséd is, hogy nem rajtad! Úgy hírlik: rettentően súlyos, kövér ember a király, Tizenkettedik Karcsi Őfelsége.

A beszélő szék e naptól fogva egyre csak nógatta gazdáját, gazdasszonyát: írjanak a királynak, jöjjön el, üljön bele. Legalább egyszer, no!

A férj nem állt kötélnek, de felesége utóbb már igen. Kitépett egy lapot ételrecept-gyűjteményes füzetéből. Annak egyik felére ezt írta vastag lúdtollal, csepegő szederlé-tintával:
"Felséges Király Uram! Nálunk egy hiú szék van most, amelyik egyre csak felséged alfele után vágyakozik. Jöjjön el hozzánk ebédre, Öhömböhömfalvára. Szegények vagyunk ugyan, de felséged tiszteletére olyan főméltóságú töltött káposztát készítek, hogy mind a tíz ujját megnyalja utána! Tisztelettel, az uram nevében is: Kapukovács Jánosné."

Megkapta a király a levelet, amelynek másik oldalán írója ottfelejtette a töltött káposzta receptjét. Arra gondolt a felséges úr: a sok töltött galamb, hivalkodó pávacomb és kenegetnivaló kolibri pástétom után tényleg jó volna egy kis töltött káposzta!

Ígéretes hangú választ mondott hát tollba serény íródeákjának: egyik vasárnap betoppan majd hozzájuk. Azt viszont nem íratta bele: melyiken.

Nem igaz, hogy minden király a napot lopja, és ez a király is azokhoz a koronásakhoz tartozott, akik nem. Ám rengeteg jódolgában-rosszdolgában, ügyes és ügyetlenbajos ügyei között sokáig nem jutott az eszébe mit is ígért.

Bánkódott a szék, hogy nem jön a király, bú szaggatta, szú eszegette makacstermészetű fáját.

Telt-múlt az idő és egy pecsenyeszagú szombaton mégis felötlött őfelségében, hogy ígért ő egyszer valamit, - de mit?!

Rájött.

Még aznap díszes ruhájú futár dagasztotta a sarat Öhömböhömfalván. Vitte a másnapra várható nagy esemény hírét Kapukovács Jánosnak és feleségének.

Nekibuzdult a falu népe, gyorsan kikövezték a főutcát. Fellobogózták a házakat, fésülgették a lovakat, csinosították a malacokat. A bíró hosszú beszédre készült, de rövid se lett belőle, mert amikor a királyi hintóból kiszállt a király, akit tizenkét huszár kísért, a falu feje nagy hirtelen az egész mondókáját elfelejtette. Zavarában csak tátogott, mint a csuka. Nem így a falu bolondja, aki nagyot kiáltott:

Király Uram! Szeretünk!
Ugye, pénzt hoztál nekünk?!

A bámészkodók éljeneztek. A király nevetett, vállon veregette a falu bolondját, akit tájékozatlanságában a falu bölcsének vélt, és máris bement Kapukovács Jánosék portájára. Ott illően köszöntötte őt a gazda, meg a felesége. Kérték: fáradjon beljebb, üljön le náluk.

Rá is ült a felséges úr a beszélő székre, de az csak ennyit tudott kinyikorogni megilletődöttségében:
- Micsoda megtiszteltetés! Micsoda megtiszteltetés!

Ezt még kinyikorogta, de utána darabokra hullott. Hiába, a bú, a szú megtette a magáét. No meg Tizenkettedik Karcsi Király százhuszonhét kilója...

A király lehuppant a földre, de jókedvét ott sem kellett keresgetnie, mert nem veszítette el. A gazda segített neki felállni. A tönkrement szék helyett, mivel nem volt a háznál más, ilyen súlyos személyiséget kibíró ülőalkalmatosság, a huszárok behoztak egy simára gyalult fatuskót, arra csücsült őfelsége.

A húsleves is ízlett neki, de a töltött káposztát egyenesen fenségesnek találta. Kétszer is kezet csókolt érte vendéglátó háziasszonyának. A tizenkét huszár sem maradt éhen. Mindegyiküket vendégül látták Öhömböhömfalva nagylányos házainál.

Kapukovács János a király látogatása után csontenyvvel megragasztotta a széket, amelyik a városi múzeumba került, hiszen nem más ült rajta egyszer, mint Tizenkettedik Karcsi király!

Karcsi őfelsége ráadásul csinos kárpótlást is küldött: selyemzacskóban büszkélkedő aranypénzeket. A falu bolondját a király távozásakor ismételten vállon veregette és veres hasú bankóval jutalmazta, a bíró pedig, amikor kiderült, hogy ő a bíró, kitüntetést kapott. A falu meg egy bővizű kutat. Így végül mindenki elégedett volt, kivéve a székben székelő szúkat. Azokat ugyanis a szék múzeumba vitele előtt kiirtották.

Legelégedettebb a múzeum igazgatója, meg a városka népe volt, mivel a beszélő szék visszanyerte beszélőtehetségét, sőt, fecsegőtehetségét, ami rengeteg turistát, látogatót csábított a városba. Egy ilyen csodaszéknek azt is meg lehet bocsátani, ha nem mindig csuda okosakat mond.

Mindenesetre volt egy ember, aki, miután egy darabig hallgatta a szék hosszantartó szónoklatát királyról, koronáról, csöcsös köcsögökről, vöcsök öcskösökről, meg miegymásról, elmenőben így szólt:
"Beszélni ezüst, hallgatni arany."

A beszélő szék utána szólt:
- No de ha sok az ezüst, és kevés az arany?

Ez az ember ezen nagyon elgondolkodott, lehet, hogy időnként még ma is ezt teszi.


Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/b%C3%BAtorok-t%C3%A1bl%C3%A1zat-sz%C3%A9k-fa-617/