Feltöltve: 2018-07-09 15:41:38
Megtekintve: 5740
A Természet titkai
Ez a cím kicsit elkoptatott, de ebben a júliusi melegben nem jutott az eszembe jobb.
A Természet egyik rejtélyét, titkát már Petőfi is észrevette, ezért írta:
„Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.” (A Tisza, interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/tisza.htm).
Hát igen, például egy nagyon szép hölgy (ilyen az én Feleségem) szépségével is sokat mond. Bár az nem biztos, hogy, akár egy gyönyörűen hallgató hölgy, mindent el tud mondani a szépségével. Petőfi bájos feleségének is valószínűleg meg kellett toldania szépsége sokat mondó hallgatását, ami után a nagy költő jobban el tudta dönteni: most menjen a csatába, vagy mégsem? Később meg azt: Bem mellett legyen számára bumm!, - vagy másik tábornoknál?
Ám a Természetnek sok más titka is van, olyanok, amelyekre máig sem derült fény. Petőfinek eszébe jutott, hogy verset írjon az Alföld szépségeiről, - de tűnődött-e a nagy költő azon: miért tud rét lenni a rét viszonylag békésen (ha az ember nem avatkozik közbe), és miért nem tud az lenni egy ország, még az után sem, hogy a nótabeli János Bácsi a csatában „megbotlott egy fűszálban”, végzetesen? A rét rendje (ember nélkül) önfenntartóan ökoszisztémás, annak ellenére, hogy a nagy madár ott is megeszi a kismadarat, a nagy hal bekapja a kis halat, a nagy bogár (ha nem vegetáriánus) felfalja a kis bogarat.. A rét viszonylag békés társadalmi képződmény, legalábbis az emberi közösségekhez képest.
Talán Petőfit is olyan aggodalmak közepette engedte el Felesége a csatába, mint engem a Feleségem a Természetbe? Hát, ha így volt, akkor nem volt könnyű kardot kötnie!
Feleségem engem bizonyos feltételek mellett enged el a Természetbe, pár dolgot tilos ott csinálnom:
1.) kificamítani a bokám a vaddisznók túrta gödrökben, amelyeket a fű benőtt, így nem láthatóak, csak lábbal megtapasztalhatóak (egy bokaficam büntetése egy hónapi lakásáristom),
2.) utánanéznem kíváncsiságból. hogy nappal abban a mély árokban dögölnek-e vaddisznók, amelyre én gondolok, és amelyik ugyan nem éri el egy becsületes szakadék mélységét, de azért falainak meredeksége, és fákkal körbenőtt sötétje így is félelmetes (lemászási vétség büntetése, 8 napon túl gyógyuló sérülés esetén, két hónapi szobafogság, vagyis „Agyő, nyár!”),
3.) tüskés bokrokkal barátkoznom, azokkal paroláznom (sérüléstől függően egy vagy két heti szobaáristomot vonhat maga után),
4.) tilos továbbá a Természetben meghalnom, akár természetes halállal is.
Utóbbi büntetéstől félek a legjobban, mivel Petőfit is előre bántotta az a gondolat (még ha egyke gondolatként is), hogy esetleg „ágyban, párnák közt” hal meg:
„Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!” (Egy gondolat bánt engemet…, interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/egygondo.htm).
Ó, az én vágyam is az volna:
„Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. „
Ebből azonban eddig számomra, igazmondásommal, csak az „összetipratás” elérése sikerült (az is nélkülözte a teátrális „fújó paripákat”, „trombitálásokat”, „ágyúdörgéseket), de a többi nem akar összejönni: az összes rabszolganépnek még a fele sem lép ki manapság „jármát megunva” a síkra, sőt, a felének törtrésze sem, a „piros zászlók” is hiányoznak, vérem se hajlandó újra ifjúvá lenni, és a Világszabadság kivívott diadala sem tűnik közelinek láthatáromon.
Mit tehetek?
Hát, nem sokat, de azt, amit tehetek, írástudóként, megteszem. Megrovom verseimben a „rabszolga népeket” tunyaságukért, amiért nem csak, hogy nem lépnek ki a síkra, a zsarnokság ellen küzdeni, de még, ráadásul szolgaként szavaznak a zsarnokokra, rabszolgatartóikra.
Igaz, Petőfi is kicsit sokat követelt ezektől a népektől, elismerem, és szegény Költő meg is járta a szokott hunniás utat: először inkább egy senki volt, legalábbis az akkori társadalmi ranglétrán, azután Nagy Valaki lett, amikor eljött az Ő Napja, végül Nagy Valakiságát elvesztette, olyannyira, hogy ma már a halála sem érdekli honfitársait. Inkább Vetkőző Micemaca testidomait és felszínre tülekedő természetét bámulják, meg azt tudakolják: e hölgy (nevezzük finoman így) kivel dug, hogyan és naponta hányszor? Teherbe esett-e, vagy csak terhes lett a szeretőjének (a kettő, persze nem zárja ki egymást)?
Ó, e tájon már Petőfi szelleme sem kísért! Kísértett-e valaha is?
Hát, igen, ez is a természet titka, de az emberi természeté, ami nem érdemli meg nagy kezdőbetűvel való írását.
No de térjünk vissza a Természethez!
Feleségem végül elengedett oda.
Hűtött víz, sapka.. Meg egy kis ennivaló.. Utóbbiról a hangyák azt szokták gondolni: a Természetben még itt van valami a szocializmusból. Mondom nekik: nincs itt, mert a népnek Vezér kell, olyan, mint Sztálin volt. Vagy, ha a polgári gondolkodás megfertőzte a népet, akkor legalább egy Napóleon, aki a jog területén a Code Napoléonnal, 1804-ben…!
A hangyák ezt nem értik, mert hiába értelmesebbek az embereknél, azért nem emberek. Túl sok bennük az ösztön, az automatizmus, a gépszerűség.
A Hűvösvölgy felé veszem az utam. Előbb busszal, azután szusszal.
Egykor a gercsényi kápolna romjainál kedves kis csendes hely volt, de mióta a kápolnát helyreállították, már nem mindig az. Igaz, most asztalt is tettek eléje, két paddal. Asztalon általában kellemesebb, kényelmesebb írni, mint kövön, végül is hívők és hitetlenek megférhetnek egymással. Attól függ, hogy a hívők miben hisznek, valamint a hitetlenek miben kételkednek. Nem minden angyal – ördög, és nem minden ördög – angyal. Nem igaz a mondás sem, hogy az ördög fél a tömjénfüsttől. Dehogy fél! Nem egyszer ő jár körbe a persellyel…
Különben is! A Kígyó nem a kápolnánál van (legalábbis a Természetbeni), hanem párszáz méternyire távolabb, a Vörös-kővár nevű dombon. Ott nagy táblák hívják fel a figyelmet arra a különleges kígyóra, ami ritkaság, és nem szabad gyűjteni, de még bántani sem! Védett!
A Vörös-kővár neve és kőzete átvészelte az 1989-es magyarországi rendszerváltást. Igaz, kőzetének színe valójában nem is vörös, még csak nem is piros, hanem a csalfán kifakult rózsaszín inkább barnás változata. Ha pedig erre az a huszadik században is jó ideig létező Kalapácsos Ember rávágna a kalapácsával, hát maga is csodálkozna a kőzet engedékenyen kompromisszumos, morzsalékos jellemén. Még egy olyan jobboldali szocdem vezér is csodálkozna, olyan, mint amilyen Peyer Károly volt, aki Bethlen István gróffal parolázott egykoron!
A Természet (ha nem ősvadon) tele van földutakkal, ravasz, furfangos ösvényekkel, amelyek ezt ígérik, az ígérik, azután a végén bemutatják a rajtuk vándorlónak a szakadékot, vagy lihegtető körsétát tetetnek vele, és az ember még ott sincsen, ahol indulás előtt volt.
Mit tehet ilyen görbe utakkal az egyenes gerincű ember?
Kimondom, nyíltan, ha hiába is: utat kell törni oda, ahol az egyenes út várakozik. Persze, azok, akiknek a görbe út az érdeke…
Persze, én voltam úttörő is, vörös nyakkendős, de akkor még mások voltak az útviszonyok. Jelszavunk is volt: - ELŐRE! No meg az Öreg néne őzikéje néhány sora is így dicsérte az őzgyógyító anyókát Fazekas Anna versében (interneten: http://mek.niif.hu/00200/00221/00221.htm):
„Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.”
Ez a helyesen értelmezett Előre! jelszó most is megóvott attól (igaz, csak a Természetben), hogy egy gödörbe essem, most, mikor a Gál Péterek, Kovács Julcsák, Horváth Erzsik már nem lesznek úttörők... (A rendszerváltás utáni szépítő kezek ki is vették az úttörőkre utaló kifejezést a versből.)
Igen, megóvott, mert ez a jelszó („Előre!”) nem azt jelenti, hogy csak előre kell nézni, hanem azt: jobbra is, balra is, meg hátra is. Nem egy vereség (a közelmúltban is!) figyelmeztethette volna a jót akarókat, hogy nem elég jót akarni, sőt, akár jót tenni, hanem, a jó tettek előtt, gondolkozni is kell.
Meg elgondolkoztatni másokat ezen-azon!
(2018)
A képen:
A Kővár-hegy lábánál fekvő Hármashatárhegyi repülőtér a Kővár-hegyről nézve (háttérben Pesthidegkút), VinceB felvétele, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C5%91v%C3%A1r#/media/File:H%C3%A1rmashat%C3%A1rhegy_Airfield_02.JPG
A Természet egyik rejtélyét, titkát már Petőfi is észrevette, ezért írta:
„Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz.” (A Tisza, interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/tisza.htm).
Hát igen, például egy nagyon szép hölgy (ilyen az én Feleségem) szépségével is sokat mond. Bár az nem biztos, hogy, akár egy gyönyörűen hallgató hölgy, mindent el tud mondani a szépségével. Petőfi bájos feleségének is valószínűleg meg kellett toldania szépsége sokat mondó hallgatását, ami után a nagy költő jobban el tudta dönteni: most menjen a csatába, vagy mégsem? Később meg azt: Bem mellett legyen számára bumm!, - vagy másik tábornoknál?
Ám a Természetnek sok más titka is van, olyanok, amelyekre máig sem derült fény. Petőfinek eszébe jutott, hogy verset írjon az Alföld szépségeiről, - de tűnődött-e a nagy költő azon: miért tud rét lenni a rét viszonylag békésen (ha az ember nem avatkozik közbe), és miért nem tud az lenni egy ország, még az után sem, hogy a nótabeli János Bácsi a csatában „megbotlott egy fűszálban”, végzetesen? A rét rendje (ember nélkül) önfenntartóan ökoszisztémás, annak ellenére, hogy a nagy madár ott is megeszi a kismadarat, a nagy hal bekapja a kis halat, a nagy bogár (ha nem vegetáriánus) felfalja a kis bogarat.. A rét viszonylag békés társadalmi képződmény, legalábbis az emberi közösségekhez képest.
Talán Petőfit is olyan aggodalmak közepette engedte el Felesége a csatába, mint engem a Feleségem a Természetbe? Hát, ha így volt, akkor nem volt könnyű kardot kötnie!
Feleségem engem bizonyos feltételek mellett enged el a Természetbe, pár dolgot tilos ott csinálnom:
1.) kificamítani a bokám a vaddisznók túrta gödrökben, amelyeket a fű benőtt, így nem láthatóak, csak lábbal megtapasztalhatóak (egy bokaficam büntetése egy hónapi lakásáristom),
2.) utánanéznem kíváncsiságból. hogy nappal abban a mély árokban dögölnek-e vaddisznók, amelyre én gondolok, és amelyik ugyan nem éri el egy becsületes szakadék mélységét, de azért falainak meredeksége, és fákkal körbenőtt sötétje így is félelmetes (lemászási vétség büntetése, 8 napon túl gyógyuló sérülés esetén, két hónapi szobafogság, vagyis „Agyő, nyár!”),
3.) tüskés bokrokkal barátkoznom, azokkal paroláznom (sérüléstől függően egy vagy két heti szobaáristomot vonhat maga után),
4.) tilos továbbá a Természetben meghalnom, akár természetes halállal is.
Utóbbi büntetéstől félek a legjobban, mivel Petőfit is előre bántotta az a gondolat (még ha egyke gondolatként is), hogy esetleg „ágyban, párnák közt” hal meg:
„Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!” (Egy gondolat bánt engemet…, interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/egygondo.htm).
Ó, az én vágyam is az volna:
„Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép
Pirosló arccal és piros zászlókkal
És a zászlókon eme szent jelszóval:
„Világszabadság!”
S ezt elharsogják,
Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül,
S ha ajkam örömteli végszava zendül,
Hadd nyelje el azt az acéli zörej,
A trombita hangja, az ágyudörej,
S holttestemen át
Fújó paripák
Száguldjanak a kivivott diadalra,
S ott hagyjanak engemet összetiporva. „
Ebből azonban eddig számomra, igazmondásommal, csak az „összetipratás” elérése sikerült (az is nélkülözte a teátrális „fújó paripákat”, „trombitálásokat”, „ágyúdörgéseket), de a többi nem akar összejönni: az összes rabszolganépnek még a fele sem lép ki manapság „jármát megunva” a síkra, sőt, a felének törtrésze sem, a „piros zászlók” is hiányoznak, vérem se hajlandó újra ifjúvá lenni, és a Világszabadság kivívott diadala sem tűnik közelinek láthatáromon.
Mit tehetek?
Hát, nem sokat, de azt, amit tehetek, írástudóként, megteszem. Megrovom verseimben a „rabszolga népeket” tunyaságukért, amiért nem csak, hogy nem lépnek ki a síkra, a zsarnokság ellen küzdeni, de még, ráadásul szolgaként szavaznak a zsarnokokra, rabszolgatartóikra.
Igaz, Petőfi is kicsit sokat követelt ezektől a népektől, elismerem, és szegény Költő meg is járta a szokott hunniás utat: először inkább egy senki volt, legalábbis az akkori társadalmi ranglétrán, azután Nagy Valaki lett, amikor eljött az Ő Napja, végül Nagy Valakiságát elvesztette, olyannyira, hogy ma már a halála sem érdekli honfitársait. Inkább Vetkőző Micemaca testidomait és felszínre tülekedő természetét bámulják, meg azt tudakolják: e hölgy (nevezzük finoman így) kivel dug, hogyan és naponta hányszor? Teherbe esett-e, vagy csak terhes lett a szeretőjének (a kettő, persze nem zárja ki egymást)?
Ó, e tájon már Petőfi szelleme sem kísért! Kísértett-e valaha is?
Hát, igen, ez is a természet titka, de az emberi természeté, ami nem érdemli meg nagy kezdőbetűvel való írását.
No de térjünk vissza a Természethez!
Feleségem végül elengedett oda.
Hűtött víz, sapka.. Meg egy kis ennivaló.. Utóbbiról a hangyák azt szokták gondolni: a Természetben még itt van valami a szocializmusból. Mondom nekik: nincs itt, mert a népnek Vezér kell, olyan, mint Sztálin volt. Vagy, ha a polgári gondolkodás megfertőzte a népet, akkor legalább egy Napóleon, aki a jog területén a Code Napoléonnal, 1804-ben…!
A hangyák ezt nem értik, mert hiába értelmesebbek az embereknél, azért nem emberek. Túl sok bennük az ösztön, az automatizmus, a gépszerűség.
A Hűvösvölgy felé veszem az utam. Előbb busszal, azután szusszal.
Egykor a gercsényi kápolna romjainál kedves kis csendes hely volt, de mióta a kápolnát helyreállították, már nem mindig az. Igaz, most asztalt is tettek eléje, két paddal. Asztalon általában kellemesebb, kényelmesebb írni, mint kövön, végül is hívők és hitetlenek megférhetnek egymással. Attól függ, hogy a hívők miben hisznek, valamint a hitetlenek miben kételkednek. Nem minden angyal – ördög, és nem minden ördög – angyal. Nem igaz a mondás sem, hogy az ördög fél a tömjénfüsttől. Dehogy fél! Nem egyszer ő jár körbe a persellyel…
Különben is! A Kígyó nem a kápolnánál van (legalábbis a Természetbeni), hanem párszáz méternyire távolabb, a Vörös-kővár nevű dombon. Ott nagy táblák hívják fel a figyelmet arra a különleges kígyóra, ami ritkaság, és nem szabad gyűjteni, de még bántani sem! Védett!
A Vörös-kővár neve és kőzete átvészelte az 1989-es magyarországi rendszerváltást. Igaz, kőzetének színe valójában nem is vörös, még csak nem is piros, hanem a csalfán kifakult rózsaszín inkább barnás változata. Ha pedig erre az a huszadik században is jó ideig létező Kalapácsos Ember rávágna a kalapácsával, hát maga is csodálkozna a kőzet engedékenyen kompromisszumos, morzsalékos jellemén. Még egy olyan jobboldali szocdem vezér is csodálkozna, olyan, mint amilyen Peyer Károly volt, aki Bethlen István gróffal parolázott egykoron!
A Természet (ha nem ősvadon) tele van földutakkal, ravasz, furfangos ösvényekkel, amelyek ezt ígérik, az ígérik, azután a végén bemutatják a rajtuk vándorlónak a szakadékot, vagy lihegtető körsétát tetetnek vele, és az ember még ott sincsen, ahol indulás előtt volt.
Mit tehet ilyen görbe utakkal az egyenes gerincű ember?
Kimondom, nyíltan, ha hiába is: utat kell törni oda, ahol az egyenes út várakozik. Persze, azok, akiknek a görbe út az érdeke…
Persze, én voltam úttörő is, vörös nyakkendős, de akkor még mások voltak az útviszonyok. Jelszavunk is volt: - ELŐRE! No meg az Öreg néne őzikéje néhány sora is így dicsérte az őzgyógyító anyókát Fazekas Anna versében (interneten: http://mek.niif.hu/00200/00221/00221.htm):
„Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.”
Ez a helyesen értelmezett Előre! jelszó most is megóvott attól (igaz, csak a Természetben), hogy egy gödörbe essem, most, mikor a Gál Péterek, Kovács Julcsák, Horváth Erzsik már nem lesznek úttörők... (A rendszerváltás utáni szépítő kezek ki is vették az úttörőkre utaló kifejezést a versből.)
Igen, megóvott, mert ez a jelszó („Előre!”) nem azt jelenti, hogy csak előre kell nézni, hanem azt: jobbra is, balra is, meg hátra is. Nem egy vereség (a közelmúltban is!) figyelmeztethette volna a jót akarókat, hogy nem elég jót akarni, sőt, akár jót tenni, hanem, a jó tettek előtt, gondolkozni is kell.
Meg elgondolkoztatni másokat ezen-azon!
(2018)
A képen:
A Kővár-hegy lábánál fekvő Hármashatárhegyi repülőtér a Kővár-hegyről nézve (háttérben Pesthidegkút), VinceB felvétele, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C5%91v%C3%A1r#/media/File:H%C3%A1rmashat%C3%A1rhegy_Airfield_02.JPG
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!