Csirkekopasztó szépséges kis falu volt, folyóval, amelyik folyt, heggyel, amelyik megállt a saját lábán, de meg az emberek is azt tették, amit tettek: a szántóvető szántott, majd vetett. Lehet, hogy végül ő aratott is, de ez nem volt biztos. Aki tolvaj volt, az is, ha szemet vetett valaki tulajdonára, tudta a kötelességét: ellopta. Mi lenne a világból, ha a tolvaj nem lopna, hanem ezt-azt osztogatna, ingyen, másoknak? Azt mondanák a vének, de még a fiatalabbak is:
- Megbolondult ez a világ?!

Ne gondolja senki, hogy a nagy tolvajok faluja volt ez a Csirkekopasztó! Nagy tolvaj ott nem volt, igaz, nagyobb értékű ellopnivaló sem, utóbbi hiánya igen elősegíti, hogy az emberek megálljanak a kis csenéseknél. Persze, ott, ahol semmi lopnivaló nincsen, még könnyebb sátrat ütnie a becsületnek..

Csirkekopasztón a három Bugris testvér volt: Pali, Péter, meg Sanyi, és nem voltak nagy tolvajok, csak kedves kis csirkefogók. Mindenkihez volt egy kedves, nyájasan nyálas szavuk, de hát azért kezükbe kéredzkedett néha egy-egy tyúkocska, liba, vagy kacsa nyaka. Mindenütt előfordul ilyesmi. Hol nem?

Most libahúsra vágytak. Azt mondta Pali a többieknek:
- Bádog Bandi rendőr is, libatartó is, és behívták továbbképzésre a városba. Süket Mari mondta, mert az mindent meghall. No és nincs kutyája, a macskája pedig nem kutya. Egy libája van csak, ha eggyel kevesebb lesz neki, alig veszi észre. Meg azután panaszkodni sem mer, mert a panaszkodós rendőrt kiröhögik, és elő sem léptetik. Megyek, elhozom a libáját. Egyszerű, mint a pofon.

Hát, a legtöbb pofon egyszerű is, de azért egyikből-másikból bonyolult ügy is lehet.

Két baj jelentkezett: 1. a liba nem akarta ingyen odaadni a nyakát Palinak, és erősen gágogott, 2. Pali nem tudta, hogy, bár a rendőr nincs otthon, de a húga, Bádog Cecília, a városból, megérkezett, nyaralás céljából, és a liba ól melletti szobát festi a házban. Pontosabban: a szobát is, de a szoba közepén felállított állványon levő vászonra is fest, utóbbit jogosan, mert festő, de egy művész is lehet egy napra szobafestő, és festhet szobát is, képet is, akár felváltva.

A liba gágogása zavarta Cecília kétféle festőművészetét, ezért kinézett az ablakon, meglátta a libát lopni készülő Pált, és gyors ötlettel leöntötte, vörös festékkel.

Megijedt Pali, még Pálként is, mert a vörös szín pálfordulására emlékeztette, no meg a libalopásra is utalható jelként is felfogható volt. Megijedt, elfutott, de nem a többiekhez, mert szégyellte a dolgot.

Péter és Sanyi nem tudta mire vélni Pali vissza nem térését, de a végén felháborodtak: csak nem akarja ez a Pali egyedül megsütni, és felzabálni az egész libát? Ha igen, akkor Ludas Matyik lesznek, Palit kinevezik Döbrögivé, és rendszerváltás ide, rendszerváltás oda, háromszor is leverik rajta a liba ellenértékét.

Péter azt mondta Sanyinak:
- Ha Bádog Bandi libáját elvitte, és nem ide hozta, akkor… Utána nézek a dolognak!

Utána is nézett. A liba azonban ott volt. Érthetetlen! Péter el akarta kapni a nyakát, de ő sem volt olyan ügyes, mint a tapasztalt róka. A liba gágogott.

Bádog Cecíliát a gágogás megzavarta művészi tevékenységében, kinézett az ablakon, felismerte a helyzetet, de nem öntötte le Pétert vörös festékkel.

Vörössel nem, de zölddel igen.

Megijedt Péter a bőrére került zöldtől, elfutott. A kocsmáros ugyan meg akarta állítani, mert rokonszenvezett az egykori zöldingesekkel, és be akarta hívni egy pohár borra, de Péter nem mert bemenni, mert hiába a jobboldal az úr, nehéz megállapítani a szélsőségesen arany középutat ebben, így csak odakiáltott a kövér kocsmárosnak: - Kitartás!

A kocsmáros ezt elismerő mosollyal nyugtázta.

Sanyi, a Bugrisok legfiatalabbja, nem tudta mire vélni, hogy két bátyja nem jön a libával. Némi tűnődés után arra gondolt: meglopták őt, mert a libát ellopták, megsütötték, megették – nélküle. Micsoda világ! Tolvaj meglopja a tolvajt! Felháborító! Majd ő utánanéz a dolognak…

Vágott magának egy husángot, mert könnyebb valaminek utánanézni, ha az embernek bot van a kezében. Meg biztonságosabb is. Még jobb, persze, a nagy bunkó…

Sanyi nagy meglepetéssel tapasztalta: Bádog Bandi egyetlen libája még az óljában van. Mint lehet ez? Erre nem számított!

Hát erre nem számított, de arra sem számított, hogy az ablakból kinyúl egy kéz, vödröt tart, és a vödörből leönti őt sárga festékkel.

Hű, szedte a lábát Sanyi, mindkettőt, mintha négy volna! A kispadon, a falu közepén, Kotori Bácsi ült a háza előtt. A sárga szín láttán eszébe jutott az emlék, amikor ő, gyermekként, majdnem sírt: vitték a sárgacsillagosokat, Németországba! Samu Bácsit is, azt a kicsit sántító boltos segédet, aki időnként adott neki savanyúcukrot. Papája és mamája is sajnálta őket, mondták is: ne kerüljön Samu Bácsi házából minden ebek harmincadjára! Áthoztak egy-két dolgot, leginkább arra a szép dobozra emlékszik, ami tele volt cukorkával, azt neki adták. Meg a kukoricadarálóra, de arra nem szívesen, mert később vele daráltatták a kukoricát..

Ki érkezett meg a fejtágító miatt távol levő Bádog András házával szemközti, kisebb kastélynak is illedelmesen odaillő, csinos épületbe?

Nagykeresztessy Aranyos Károly, akinek a városban is volt háromszobás lakása, de szerette a falut is, Csirkekopasztót. Mindig vele volt derék jámbor vérebe, Attila, amelyet a nagy hun fejedelemről nevezett el. Szófogadó állat volt, csak abba harapott bele, akinél ezt a gazdája parancsolta.

Most ez a Károly nótát hallott. Barátja, Bandi házából jött, és nem Banditól, mert az józanul sohasem nótázott, italosan néha igen, de akkor igen hamisan, és erősen bömbölősen.

Bekolompolt Károly, - és ki jött ki?

Csodálatosan festett volna a hölgy, aki kijött, különleges fürdőnadrágja nélkül is, de a testére simuló (sőt, a testét szeretettel szorító) fürdőnadrág és a jelképes melltartó még inkább kiemelte gyönyörű idomait. Károly tudta, hogy ki lehet ez a tündér: Bandi húga, Bádog Cecília, aki nem hasonlított Bandira sem testileg, sem szellemileg. Cecília tudta, hogy mitől döglik a légy, még akkor is, ha az nem légy. Ismerték már egymást, mert Bandi is lefestette húgát Károly előtt, hogy milyen, és húga előtt is, Károlyt.

Cecília megmutatta Károlynak a kifestett szobát, a szoba közepén levő vászonra lefestett tehenet, amelyik tényleg remekmű volt, olyan bambán nem bámult még egyetlen tehén sem a világon, legfeljebb a falu lakóinak egy része vehette volna fel vele a bámulási versenyt.

Károly mindkét műremek (kifestett szoba, valamint lefestett tehén) láttán ájuldozott a meglepetéstől. Később Cecília nevetett, és elmesélte: három libatolvajlásra kész legényt is jól lefestett a vödrével!

Károly azt javasolta: a lopásra csábító libát hozzák át hozzá, de, persze, ne azt süssék meg, hanem a megkopasztottat, ami az ő hűtőszekrényében meztelenkedik. Oda bújt a nagy meleg elől. Hideg sörrel is lelocsolhatják, miután elfogyasztották, bár a libahúsból, meg a sörből Bandinak is hagyhatnak, mert ő úgy érzi: hamarosan Bandi a sógora lesz.

Ezt a megjegyzést a leány nem eresztette el a füle mellett, mert Károlynak tanácsadó cége is volt, ami nem fogadta ugyan meg az Európai Unió tanácsát, hogy „Ne lopj”, bár a Biblia is tartalmaz állítólag ilyen erkölcsi célzást bizonyos tevékenységre, - de hát mi lenne a világból, ha az emberek minden tanácsot elfogadnának? No és Károly volt a főszerkesztője az „Idők és Álmok” című, pazarul kiszínezett folyóiratnak, amely egyszer Cecília „Hervadhatatlan rózsa, halhatatlan lélek” című festményét is közölte, a szerző teljes alakú testképével, és a kép később mellbedobással győzött, bár az egyik zsűritagot meg is kellett kenni a túlzott szerénységet gyógyító kenőccsel.

A dolog jól haladt előre és gyorsan. Cecília ugyan előbb ragaszkodott hozzá, hogy szakállas férfinak nem adja oda a kezét, legfeljebb a lábát, de a lovagias Károly máris bezárkózott a fürdőszobába, és lenyisszantotta a szakállát. Mire kijött a mellékhelyiségből, Cecília nevetve közölte: csak tréfált, mert ő a szakállasan férfias férfiakat szereti. Végül Mars és Ámor közös mezején kiegyeztek: Károly ismét szakállt növeszt. Károly vérebe kezdett ugyan úgy nézni szakáll nélküli gazdájára, mint Cecília képén az a nagytőgyű tehén, de azután szolgaian elfordította a fejét. Kapott is érte elismerést: „Jó kutya!”.

A továbbiakban minden jól alakult. Bádog Bandit elvette férjül a csinos Fészkes Mariska, aki talpraesett leányból bőbeszédű asszony lett, bement férje feletteseihez, és rávert az íróasztalra:
- A férjem falujában tíz éve egy bűntettet sem jelentettek! Még vétséget sem! Még egy tyúklopást sem! Előléptetni!

Bádog Andrásné, született Fészkes Mariska igazat mondott. Persze az, ha egy faluból még egy tyúklopást sem jelentenek tíz év alatt, nem feltétlenül jelenti, hogy minden tyúk jogos tulajdonosának fazekába kerül, de hát ennyire nem kell túlzásba vinni a gondolkodást. Ezt sok mindenki tudta azon a tájon, mert tájékozott volt erről-arról, ha nem is mutatta. Merte a levesét, de a merést nem vitte túlzásba.

Mindenki jól festett!

Bandi nagyon jól festett új mundérjában, előléptetetten. Felesége is, abban a narancsszínű öltözetben.

No és jól festett esküvőjükkor Nagykeresztessy Aranyos Károly, mint vőlegény, átmenetileg még szakáll nélkül is, meg Bádog Cecília, mint menyasszony. A szakáll nélküli vőlegény szakállas vicceket is mesélt, de a lakodalomra meghívottak azokon is kötelességtudóan nevettek.

Cecília lefestette a lakodalmukkor táncoló népieskedőket, azok is igen jól festettek háromszínű ruhájukban, gyöngyös főkötőjükkel a fejükön.

A polgármester jelölt ügyesen lefestette ellenlábasát, aki nem volt ugyan szent, de mindaz, amit reá, mint ellenlábasra, ráfestettek, hát az annyit jelentett: ha a Mennyországban jelentkezik, akkor Szent Péter is fejbe vágja a nagy kapukulccsal.

Kicsitszakadtgúnyás Mártont ugyan nem hívták meg a lakodalomba, mert hajléktalannak nincs hol nyugovóra hajtania a fejét, és esetleg a meghívott városi népek megrökönyödésére a falubeli árokparton teszi ezt, de azért ő is kapott valamit: egy darab libazsíros kenyeret, meg az „Idők és Álmok” c. folyóirat egyik múlt évi, eladhatatlan példányát, így ő is nosztalgiázhatott az egykori időkről, amikor az urak és hölgyek még úgy voltak - lelkileg - hajléktalanok, hogy rokokó bútorokkal berendezett kastélyukban álmodoztak a szent, vadonbeli remeteéletről. Persze, Mártont kiküldték őt az erdőbe, ne legyen szem előtt!

Kicsitszakadtgúnyás Márton is jól festett az erdőben, még a vaddisznók is barátságosan odaröfögtek neki, az erdőkerülő csak azért kerülte el, mert nem akarta, hogy a faluban azt beszéljék: ő a nemzetietlen hajléktalanokkal cimborál. Akinek nincs háza, földje, pénze, semmije, - hát annak is van Hazája. Meg reménye is, - de hát mit ér a remény, ha ott az erény, mármint a reménykedőnél?

Ez a Márton nem volt műveletlen ember, még Csokonai Vitéz Mihály A füredi parton c. versére is emlékezett az iskolából (interneten: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Verstar-verstar-otven-kolto-osszes-verse-2/csokonai-vitez-mihaly-5088/1798-57D1/a-furedi-parton-587B/) , legalábbis e sorokra:

„Itt halok meg: e setét erdőbe
A szomszéd pór eltemet.
Majd talán a boldogabb időbe
Fellelik sírhelyemet;
S amely fának oldalába
Áll egyűgyű sírhalmom magába,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.”

Ne foglakozzunk most azzal, hogy valóra válik-e később Márton Bácsi vérmes reménye hamvainak jövőbeli tiszteletét illetően. Nem tilos reménykedni.

Persze, erénykedni sem, de ilyesmitől Csirkekopasztó derék népét megóvta az Isten. Vagy a Soros. Vagy a Sors. Vagy a Sorstalanság. Vagy a Balsors, amely egy népet, - egy Nagy Költő néphimnuszbeli véleménye szerint, - „régen tép”?

Vagy nem is Ők óvták meg, hanem utóbbit csak rájuk fogták?!

Ki tudja? Aki tudja, legjobb, ha mostanában befogja a száját!

(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/fest%C5%91-fest%C3%A9kes-dobozok-ecset-fest%C3%A9k-1246619/.