Nyárközép nincs még:
június ébren ,
s lebeg a züm-züm
darázszenében.

Szúrós szedernek
gyümölcse zöld még,
kortyolja fények
csillagos csöndjét,

s időnként szétnéz,
felhők, ha járnak
felette, s égbolt
ráterít árnyat.

Talán jó volna
bokornak lenni,
zörgetni ágat,
szúrni, szeretni,

érlelni szedret,
nem vinni álmot,
nem tudón tudni
ingó világot,

nem tudón hinni,
ha fent az égen
szépség csak látszat
szentkép mesékben.

Június ébren,
most még, - de csókja
villanó emlék:
piros szamóca.

Fűkalász hullám:
ezüst dal-tenger
indul, néz szembe
volt végtelennel,

nézz szembe múlttal,
volt tájjal. Álmot
lengetnek kéklő
katángvirágok,

lengetnek kéklőn,
csodásan kéket:
földinek földit,
égit az égnek.

Egy szív továbbmegy.
Dúdolgat, hallgat.
Egy hulló könnycsepp
int pillanatnak.

Dúdolgat vers is.
Dúdolja: mégsem
veszhet ott minden
volt messzeségben.

Dúdolja: nem kell
annak öröklét,
ki érti tájak
zengését, csöndjét,

érti a fényt és
érti az árnyat,
mit múlt jelennek
átadott, átad,

érti a hajnalt,
s érti az estét,
s miért kell daltól
szívnek melegség,

ha szív továbbmegy,
s fent tükrös álom
el-eltűnődik
csillagvilágon..

(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/torock%C3%B3-erd%C3%A9ly-mez%C5%91-term%C3%A9szet-367512/