A margaréta tavacskák a réten
hullámaik küldték árnyban, - majd fényben
egy arany ívén villanó fehéret
mutattak be Szépség kék istenének.

A Szépség istene elképzelt isten
szintén, de egyszer való lesz a szívben, -
legalábbis ezt remélem. Még messze
a táj, amely Szépségbe szerethetne!

Bánataim nem tettem kirakatba,
de rét, erdő, ha kérte, megkaphatta,
s egy-egy madárcsőr hullatta a hangját, -
csillant, szikrázott könnycseppes szabadság.

Bánataim nem tettem kirakatba,
de megkaphatta, mindig, ha akarta,
vers, üldözött, menekülő varázslat,
isten-hite a Szépség Csillagának.

A margaréta tavacskák a réten
tűnődtek hullámvető messzeségen,
önmagukon, arany ívén a nyárnak,
s hogy miért üldözött Szépség, Varázslat.

Tudtam miért, de vers mondta helyettem, -
a lélek, mely mindmáig ismeretlen,
Szépség mondta, égi táj könnyes mása,
s egy másik Isten: a Szépség hiánya.

(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/vad-sz%C3%A1zszorsz%C3%A9p-margar%C3%A9t%C3%A1k-r%C3%A9t-2332374/