Feltöltve: 2018-06-13 19:19:06
Megtekintve: 5753
Hegyre fel, hegyről le
Nyári dög melegben értelmes ember okosan cselekszik. Ha otthon marad: 1. leengedi az ablakredőnyöket, ilyenkor jobb az egyiptomi sötétség, de a magyar még inkább megfelelő, 2. nem kapcsolja be a televíziót, 3. vizet hűt a jégszekrényben (utóbbinak hőmérsékletét azonban nem szabad szélsőségessé tenni, mert a túl hideg éppen úgy árt a fogaknak, mint a nagy meleg), 4. kikapcsolja azt az egyetlen gondolatot, ami Petőfit bántotta (Egy gondolat bánt engemet…, interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/petofi/egygondo.htm), utóbbi most nem is népszerű, mivel erősen szerepel benne a nacionalizmus helyett az internacionalizmus, az „Üsd, vágd Brüsszelt, nem apád!” helyett pedig a világszabadság, piros zászlókkal.
Ez az egyik fél (vagy még annyi sem) megoldás a dög melegre. A másik : „Ki a Természetbe!”. Ezt már egy nagy filozófus is ajánlotta, más okokból, de én is ajánlom. Sőt, példát is mutatok.
A Természetben is - szépségei mellett - dög meleg van, ezért értelmesen okos ember: 1. visz magával hűtött vizet, 2. fejére fejfedőt tesz, például sapkát, valamint 3. téli öltözetét otthon hagyja, különösen a bundát, attól még később megbundázhat egy-két dolgot, ha a subáját kifordító barna emberével találkozik, már, persze, ha van ilyen kifordítható subával rendelkező ismerőse, aki nem szívbajos, ha bundázni kell.
Tapasztalataim szerint a Természetben (a továbbiakban írjuk kisbetűvel) rajtam kívül nem nagyon járnak értelmes emberek, mind-mind födetlen fővel dicséri az Urat, hőgutára ingerlő melegben is. Ez engem nem lep meg, mert ismerem azt a népet, amelyiket verseimbe szoktam tenni. Ez nem az okosodni kívánó tegnapi nép, nem is az a fajta nép, amit Petőfi Sándor tett a verseibe, mert Petőfi nem ismerte annyira népét, mint én, bár rövid élete során már kezdte jobban megismerni, többek között azokból a megrövidítésekből, amelyeket átélt (utóbbiról másutt már írtam, most nem akarok elkanyarodni a címtől, legalábbis túlságosan nem).
Rövid utazás kék busszal, kék ég alatt, és már ott is vagyok egy rendszerváltásos Hungarian domb alján.
Mitől Hungarian?
Több okból, de csak kettőt említek: 1. rendszerváltás előtti lábaimnak még domb volt, de most már egy idő óta megjátssza magát: hegy, 2. a neve Vörös-kővár, de nincs rajta vár, kő ugyan van, többek között piszkosan barnásvörös is, de hol van az, színében is, az igazi vöröstől! Meg minőségében is, mert kompromisszumosan morzsálódni kész. No, ide írhatnék valamit annak, ami - színével is - most nagyon lent van, megírhatnám azt is, hogy többek között miért van annyira lent.. Majd később talán írok is erről, mert van úgy: a falra időnként oda kívánkozik egy-egy marék borsó.. Azt hiszem Ady írt valami ilyesfélét: „Falra borsó, magyar élet, világon nincs párod néked..”, - vagy abban nem borsó volt?
Igen, borsó nem volt, de falra borsó, meg fejjel fejetlenül falnak menés igen, meg ilyen sorok:
„Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.” (Bujdosó kuruc rigmusa, interneten: http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0401.htm)
(Hát, tévedtél, Bandikám, mert azért másutt is van még ilyen „magyar” élet a nagyvilágban.. Aki keres, talál.. Aki nem keres, gyakran az is talál.. Más kérdés, hogy mit..)
No, térjünk vissza az előzményhez. Ott vagyok a domb alján. A dombról pedig jön lefelé, felém egy ember.
Hát ez az ember valószínűleg nem talpig becsületes ember. Nem tetszik nekem, hogy jön. Még kevésbé az, hogy felém.
Mi valószínűsíti, hogy az utóbb említett ember nem talpig becsületes?
Egy kis logikus gondolkozás! Tíz ember közül, - legyünk nagyvonalúak! - egy talpig becsületes van ugyan, de az már ott áll a domb alján: én. Ebből kiszámítható, hogy a felém jövő ember talpig kiterjedő becsületessége nem valószínű (ami még azonban nem jelenti, hogy az utóbbi ember kötnivaló zsivány, vagy akár csak az a közönséges tolvaj, akikből némely országocskában tizenkettő egy tucat). Hát igen, egy országban, ahol a többség két ördög közül a nagyobbat választja (angyalokat nem választhat, azokat a karakter orvgyilkosságok során, ha egyáltalán maradtak is belőlük addig, elintézték) ott, mint Melyik ördögöt válasszuk? c. írásomban már 2014 táján is megírtam (interneten: http://polusonline.blogspot.com/2014/04/lelkes-miklos-melyik-ordogot-valasszuk.html), a népbe belebújt a nagyobbik ördög. Persze, ha a kisebbik bújik bele, attól még nem lett volna itt az a legendás Mennyország, de azért mégis..
Körülöttem hegyek. A hegyeket, mint Petőfi is, csodálom, szeretem elnézegetni, de, ha fel kell mászni rájuk, azt már nem kedvelem. Persze, jó volna új utat felfedezni, mint Kolumbusz, ez a múltkor nekem nem sikerült. Utóbbiban nem én voltam a hibás, hanem az alattomos ösvény, ami elcsábított, de szakítottam vele, még mielőtt a szakadékba.. Visszaösvényeztem.
Ám, ha Kolumbusz fel tudta fedezni Amerikát (igaz, tévesen azt hitte, hogy Indiába fedezett fel egy rövidebb utat, de ez mellékes), én is fel tudok fedezni egy új utat hazafelé, legfeljebb nem rövidebb lesz, hanem hosszabb.
Találok is relatíve becsületes ösvényt, kanyargós, madárdalos, és nem is szakadékhoz visz végül, hanem csak egy viszonylag szűk sziklahasadékig. No, igen, de az, akit a krokodil meg akart kóstolni, az már a gyík láttán is óvatos. Feleségemtől csekély erdei sérülésért is hónapnyi lakásáristomot kaphatok. A szívem majd meghasad a kis sziklahasadék láttán, de nem merem áthidalni. Én nem vagyok Gerő, a hídverő, őt utoljára egy nevezetes eseménynél hallottam, a rádióban, valamikor.
No, végül találok egy elfogadhatónak látszó utat, a látszat csal, de csak annyiban: ez az út nem hazavisz, hanem idegenbe. Ám ott egy mesebeli házikót látok, amelyik romantikusan düledezik. A kertben egy hölgy, aki az ifjúkor és a középkor határmezsgyéjén tartózkodik. Meg egyúttal a házikó vadvirágos, elvadult kertjében is.
Tisztelettel köszönök neki:
- Isten áldja, Öreganyám!
Úgy látszik a hölgy nem hívő, így Isten nevét hiába vettem a számra. A mesékben (már azokban, amelyeket nem én írok) az „Öreganyám” megszólítás szerencsét hozó kifejezés („Szerencséd, hogy Öreganyádnak neveztél..!), de a hölgy, aki koromnál fogva a lányom is lehetne, ezt nem méltányolja. Keresetlen szavakat keres, ezeket gyorsan megtalálja. Úgy látszik nem volt gyermekszobája, és abban meséket sem hallgathatott. Szomorú gyermekkor, de azért mégsem kellene olyasmiket kiabálnia ki mérsékelten édeni kertjéből..
Megyek a göröngyös úton. Itt-ott a kövek is velem tartanak, velem gurulnak tovább egy ideig.. Hűségesek, bár az egyik bokán ütött, de a többi csak elkísért egy darabon.
A völgyben, amelyhez jóindulatúan leereszkedtem, régi ismerősök fogadnak, verseim hősei. A kék katáng, ez az őszinte, becsületes virág, amelyiknek szelíd égi kéksége a közben elszürkült, sőt, helyenként már fekete éggel is bátran szembe néz. A bólogató bogáncs, amelyik - nevével ellentétben - nem annak a pártnak a tagja, amelyiknek az a Bólogató János, akit viszont igazságtalanság volna Olcsójánosnak nevezni. A pipacs, amelyik ugyanolyan gyönyörű színű, mint egykori - kitüntetésként kapott - selyem úttörő nyakkendőm (igaz, műselyemből készült, de azért a mai mű-dolgokhoz képest nagyon is igazi volt). A lila kakukkfű, amelyikről még mindig nem tudom, hogy mi köze van nevének a kakukkhoz, mint ahogy az egykori nagy, világraszóló olajszőkítő botrányról sem tudom: miért emlegetik újra, ha a „Tisztelt Ház” (minden oldalról) az egész botrányt régebben már titkosította? (Persze, a kakukk ugyanúgy elbújik a nyilvánosság elől, ha teheti, mint a botrányok főszereplői, erre a kakukknak jó oka van, de a kakukkfű nem bújik el, egyből megmutatja magát, önérzetes virág).
Találkozom ismeretlen virágokkal is. Ilyenkor mit tehet a finom lelkű író, meseíró, költő, aforizmákkal is bölcselkedő?
Hát, tetszik, nem tetszik, át kell alakulnia vallatótisztté. Volt már olyan, hogy vallatótisztből valaki ünnepelt író lett. Még Jókait is a második helyre szorította le regényeinek népszerűségével. Most jöjjön a fordítottja! Különben mesét vallatás közben, meg a vallomások után is lehet írni. Történelmi tapasztalat!
No! Már itt is van egy gyanúsan, arisztokratikusan sötétkék virág. Mondom neki, szigorúan:
- Valld be a neved, meg családfád, mert különben írmagod sem marad!
Hát így vallatok én, ilyen szelíden. A virág azonban nemhogy a nevét, de még növénytársadalmi osztályát sem hajlandó bevallani. Így tesz egy osztályidegen!
Így dacol velem, aki a héjakútmácsonyát is lelepleztem, hogy mitől héjakút. Remegett előttem, mint a mácsonya kocsonya (ha van ilyen).
A gyanúsan arisztokrata mélykék virág egyelőre nem vall. Előveszem a növényhatározót, és kissé felemeltebb hangon közlöm vele:
- Mi mindent tudunk! Ha mindent bevallasz, akkor nem mutatom meg neked a saját gyökereid!
Az erősen mélykék virág nem vall, és a szétesőben levő növényhatározó is vonakodik tanúskodni a mélykék ellen. Kékvérű volna ez a virág, virágherceg, virággróf, esetleg virágbáró? Vérét vehetném, hogy megnézzem: kékvérű osztályidegen-e, de egyik ismerősöm a napokban volt a Hortobágyon, és vélhetően az a Hortobágy nem az a régi Hortobágy.. Az már inkább az a még régebbi Hortobágy megint, amiről Ady írta:
„Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.” (A Hortobágy poétája, interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/hortpoet.htm).
Mit tehetek? Ezt a makacs virágot és a csorda-népet nem szeretem, de azért nem vagyok a nagyon kék virághoz túl szélsőséges. Nem rántom ki a földből, mert szeretem a tárgyilagosságot, és elismerem: szépnek szép. Persze, erkölcsét majd újra ki kell vizsgálni. Nem az én koromban fog ez bekövetkezni, hanem egy másik korban. Tréfásan meg húzom egyik levelének a fülét, és otthagyom.
Távolban kék buszok tűnnek fel. Azt a nótát dúdolom, amit a gimnáziumi ballagásunknál nem csak, hogy nem énekeltem, de lenézően hallgattam, mint csacskaságot, a többi ballagótól. „Ez út hazámban visszavisz, filiszter eleszek magam is..”
Az út nem Hazámba vitt, hanem, bár települési lakhelyemen maradtam, elvitt tőle. A Hazát is elvitte, de azért - a tömegek megtévesztésére - nagyon emlegeti a Hazát. Nagyon és agyon. Ó, azok a kényszerműtétek azon a sok addig ép agyon!
Filiszter viszont nem lettem, proletár maradtam. „Fel, fel te éhes proletár..!”. Ez egy régi nóta, amelyik egy idő óta megint nagyon időszerű. A fineszes filiszterek azonban nem törődnek vele. Miért is törődnének? Ha törődnének vele, akkor nem volnának igazi filiszterek, és azok a terek.. Meg azok a szobrok..
Ám lábaimhoz simul szerény fehér virágaival és cicoma nélküli cicásan csipkés leveleivel a közönséges cickafark. Öregember nem vénember, vagy, amikor már vén is, legalább nem szenved abban az agyi betegségben, aminek mi is a neve? Abban a betegségben az ország szenved. Lám, nekem most is egyből eszembe jutott a közönséges cickafark elnevezése, de még az a szép sárga virágbigyó is, a szarvaskerep! Meg ma is írtam egy verset, hogy legyen mit nem olvasni az egyre analfabétább tömegeknek.
Tényleg!
Persze, az is átgondolandó: mi a fenének kell a tömegeknek az olvasás? Az mindig bajt hozott íróra, olvasóra egyaránt.
Igaz, a nem olvasókra is bajt hozott a nem olvasás, de hát miért éppen ők maradtak volna ki a bajokból?
Nem szabad elcsüggedni! Bajok voltak, vannak, lesznek, tragédiák szintén voltak, vannak, lesznek, és lehet ugyan, hogy a harmadik világháború kicsit késik, és egyelőre meg kell elégedni a mostani háborús tűzfészkekkel, de majd csak felröppen az a mesebeli griffmadár!
Addig nincs igazi baj, ameddig ott van a kezekben az emberfeletti szupertalálmány, az OKOS TELEFON!
Jöhetnek az atombombák magasba emelkedő gombafelhői, az okos telefont piszkáló, tapogató ember nem törődik a világ e háborús csekélységeivel. Az okos telefonnal mindenki eljátszhat egy életen át, csecsemőkortól az agylágyulás végső határáig. Sőt, talán azon is túl, ha a hívők a túlvilágon is kapnak okos telefont, amit örökké élvezhetnek, nyomogathatnak, tapintgathatnak a fényesedő örök világosságban.
Ha pedig a Mennyországba érkező hívők kapnak ilyet, akkor a Pokolba érkezők még inkább kapnak, mert az Ördög… Sőt, utóbbiak a fejlettebb okos telefon változatot kapják majd, amelyik…
(2018)
Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/n%C5%91-szem%C3%A9ly-emberek-%C3%BCl%C3%A9s-pihen%C5%91-3245252/
Ez az egyik fél (vagy még annyi sem) megoldás a dög melegre. A másik : „Ki a Természetbe!”. Ezt már egy nagy filozófus is ajánlotta, más okokból, de én is ajánlom. Sőt, példát is mutatok.
A Természetben is - szépségei mellett - dög meleg van, ezért értelmesen okos ember: 1. visz magával hűtött vizet, 2. fejére fejfedőt tesz, például sapkát, valamint 3. téli öltözetét otthon hagyja, különösen a bundát, attól még később megbundázhat egy-két dolgot, ha a subáját kifordító barna emberével találkozik, már, persze, ha van ilyen kifordítható subával rendelkező ismerőse, aki nem szívbajos, ha bundázni kell.
Tapasztalataim szerint a Természetben (a továbbiakban írjuk kisbetűvel) rajtam kívül nem nagyon járnak értelmes emberek, mind-mind födetlen fővel dicséri az Urat, hőgutára ingerlő melegben is. Ez engem nem lep meg, mert ismerem azt a népet, amelyiket verseimbe szoktam tenni. Ez nem az okosodni kívánó tegnapi nép, nem is az a fajta nép, amit Petőfi Sándor tett a verseibe, mert Petőfi nem ismerte annyira népét, mint én, bár rövid élete során már kezdte jobban megismerni, többek között azokból a megrövidítésekből, amelyeket átélt (utóbbiról másutt már írtam, most nem akarok elkanyarodni a címtől, legalábbis túlságosan nem).
Rövid utazás kék busszal, kék ég alatt, és már ott is vagyok egy rendszerváltásos Hungarian domb alján.
Mitől Hungarian?
Több okból, de csak kettőt említek: 1. rendszerváltás előtti lábaimnak még domb volt, de most már egy idő óta megjátssza magát: hegy, 2. a neve Vörös-kővár, de nincs rajta vár, kő ugyan van, többek között piszkosan barnásvörös is, de hol van az, színében is, az igazi vöröstől! Meg minőségében is, mert kompromisszumosan morzsálódni kész. No, ide írhatnék valamit annak, ami - színével is - most nagyon lent van, megírhatnám azt is, hogy többek között miért van annyira lent.. Majd később talán írok is erről, mert van úgy: a falra időnként oda kívánkozik egy-egy marék borsó.. Azt hiszem Ady írt valami ilyesfélét: „Falra borsó, magyar élet, világon nincs párod néked..”, - vagy abban nem borsó volt?
Igen, borsó nem volt, de falra borsó, meg fejjel fejetlenül falnak menés igen, meg ilyen sorok:
„Áldott inség: magyar élet,
Világon sincs párod néked,
Nincsen célod, nincsen véged,
Kínhalál az üdvösséged.” (Bujdosó kuruc rigmusa, interneten: http://mek.oszk.hu/00500/00588/html/vers0401.htm)
(Hát, tévedtél, Bandikám, mert azért másutt is van még ilyen „magyar” élet a nagyvilágban.. Aki keres, talál.. Aki nem keres, gyakran az is talál.. Más kérdés, hogy mit..)
No, térjünk vissza az előzményhez. Ott vagyok a domb alján. A dombról pedig jön lefelé, felém egy ember.
Hát ez az ember valószínűleg nem talpig becsületes ember. Nem tetszik nekem, hogy jön. Még kevésbé az, hogy felém.
Mi valószínűsíti, hogy az utóbb említett ember nem talpig becsületes?
Egy kis logikus gondolkozás! Tíz ember közül, - legyünk nagyvonalúak! - egy talpig becsületes van ugyan, de az már ott áll a domb alján: én. Ebből kiszámítható, hogy a felém jövő ember talpig kiterjedő becsületessége nem valószínű (ami még azonban nem jelenti, hogy az utóbbi ember kötnivaló zsivány, vagy akár csak az a közönséges tolvaj, akikből némely országocskában tizenkettő egy tucat). Hát igen, egy országban, ahol a többség két ördög közül a nagyobbat választja (angyalokat nem választhat, azokat a karakter orvgyilkosságok során, ha egyáltalán maradtak is belőlük addig, elintézték) ott, mint Melyik ördögöt válasszuk? c. írásomban már 2014 táján is megírtam (interneten: http://polusonline.blogspot.com/2014/04/lelkes-miklos-melyik-ordogot-valasszuk.html), a népbe belebújt a nagyobbik ördög. Persze, ha a kisebbik bújik bele, attól még nem lett volna itt az a legendás Mennyország, de azért mégis..
Körülöttem hegyek. A hegyeket, mint Petőfi is, csodálom, szeretem elnézegetni, de, ha fel kell mászni rájuk, azt már nem kedvelem. Persze, jó volna új utat felfedezni, mint Kolumbusz, ez a múltkor nekem nem sikerült. Utóbbiban nem én voltam a hibás, hanem az alattomos ösvény, ami elcsábított, de szakítottam vele, még mielőtt a szakadékba.. Visszaösvényeztem.
Ám, ha Kolumbusz fel tudta fedezni Amerikát (igaz, tévesen azt hitte, hogy Indiába fedezett fel egy rövidebb utat, de ez mellékes), én is fel tudok fedezni egy új utat hazafelé, legfeljebb nem rövidebb lesz, hanem hosszabb.
Találok is relatíve becsületes ösvényt, kanyargós, madárdalos, és nem is szakadékhoz visz végül, hanem csak egy viszonylag szűk sziklahasadékig. No, igen, de az, akit a krokodil meg akart kóstolni, az már a gyík láttán is óvatos. Feleségemtől csekély erdei sérülésért is hónapnyi lakásáristomot kaphatok. A szívem majd meghasad a kis sziklahasadék láttán, de nem merem áthidalni. Én nem vagyok Gerő, a hídverő, őt utoljára egy nevezetes eseménynél hallottam, a rádióban, valamikor.
No, végül találok egy elfogadhatónak látszó utat, a látszat csal, de csak annyiban: ez az út nem hazavisz, hanem idegenbe. Ám ott egy mesebeli házikót látok, amelyik romantikusan düledezik. A kertben egy hölgy, aki az ifjúkor és a középkor határmezsgyéjén tartózkodik. Meg egyúttal a házikó vadvirágos, elvadult kertjében is.
Tisztelettel köszönök neki:
- Isten áldja, Öreganyám!
Úgy látszik a hölgy nem hívő, így Isten nevét hiába vettem a számra. A mesékben (már azokban, amelyeket nem én írok) az „Öreganyám” megszólítás szerencsét hozó kifejezés („Szerencséd, hogy Öreganyádnak neveztél..!), de a hölgy, aki koromnál fogva a lányom is lehetne, ezt nem méltányolja. Keresetlen szavakat keres, ezeket gyorsan megtalálja. Úgy látszik nem volt gyermekszobája, és abban meséket sem hallgathatott. Szomorú gyermekkor, de azért mégsem kellene olyasmiket kiabálnia ki mérsékelten édeni kertjéből..
Megyek a göröngyös úton. Itt-ott a kövek is velem tartanak, velem gurulnak tovább egy ideig.. Hűségesek, bár az egyik bokán ütött, de a többi csak elkísért egy darabon.
A völgyben, amelyhez jóindulatúan leereszkedtem, régi ismerősök fogadnak, verseim hősei. A kék katáng, ez az őszinte, becsületes virág, amelyiknek szelíd égi kéksége a közben elszürkült, sőt, helyenként már fekete éggel is bátran szembe néz. A bólogató bogáncs, amelyik - nevével ellentétben - nem annak a pártnak a tagja, amelyiknek az a Bólogató János, akit viszont igazságtalanság volna Olcsójánosnak nevezni. A pipacs, amelyik ugyanolyan gyönyörű színű, mint egykori - kitüntetésként kapott - selyem úttörő nyakkendőm (igaz, műselyemből készült, de azért a mai mű-dolgokhoz képest nagyon is igazi volt). A lila kakukkfű, amelyikről még mindig nem tudom, hogy mi köze van nevének a kakukkhoz, mint ahogy az egykori nagy, világraszóló olajszőkítő botrányról sem tudom: miért emlegetik újra, ha a „Tisztelt Ház” (minden oldalról) az egész botrányt régebben már titkosította? (Persze, a kakukk ugyanúgy elbújik a nyilvánosság elől, ha teheti, mint a botrányok főszereplői, erre a kakukknak jó oka van, de a kakukkfű nem bújik el, egyből megmutatja magát, önérzetes virág).
Találkozom ismeretlen virágokkal is. Ilyenkor mit tehet a finom lelkű író, meseíró, költő, aforizmákkal is bölcselkedő?
Hát, tetszik, nem tetszik, át kell alakulnia vallatótisztté. Volt már olyan, hogy vallatótisztből valaki ünnepelt író lett. Még Jókait is a második helyre szorította le regényeinek népszerűségével. Most jöjjön a fordítottja! Különben mesét vallatás közben, meg a vallomások után is lehet írni. Történelmi tapasztalat!
No! Már itt is van egy gyanúsan, arisztokratikusan sötétkék virág. Mondom neki, szigorúan:
- Valld be a neved, meg családfád, mert különben írmagod sem marad!
Hát így vallatok én, ilyen szelíden. A virág azonban nemhogy a nevét, de még növénytársadalmi osztályát sem hajlandó bevallani. Így tesz egy osztályidegen!
Így dacol velem, aki a héjakútmácsonyát is lelepleztem, hogy mitől héjakút. Remegett előttem, mint a mácsonya kocsonya (ha van ilyen).
A gyanúsan arisztokrata mélykék virág egyelőre nem vall. Előveszem a növényhatározót, és kissé felemeltebb hangon közlöm vele:
- Mi mindent tudunk! Ha mindent bevallasz, akkor nem mutatom meg neked a saját gyökereid!
Az erősen mélykék virág nem vall, és a szétesőben levő növényhatározó is vonakodik tanúskodni a mélykék ellen. Kékvérű volna ez a virág, virágherceg, virággróf, esetleg virágbáró? Vérét vehetném, hogy megnézzem: kékvérű osztályidegen-e, de egyik ismerősöm a napokban volt a Hortobágyon, és vélhetően az a Hortobágy nem az a régi Hortobágy.. Az már inkább az a még régebbi Hortobágy megint, amiről Ady írta:
„Kúnfajta, nagyszemű legény volt,
Kínzottja sok-sok méla vágynak,
Csordát őrzött és nekivágott
A híres magyar Hortobágynak.
Alkonyatok és délibábok
Megfogták százszor is a lelkét,
De ha virág nőtt a szivében,
A csorda-népek lelegelték.” (A Hortobágy poétája, interneten: http://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet/igyjo/setup/portrek/ady/hortpoet.htm).
Mit tehetek? Ezt a makacs virágot és a csorda-népet nem szeretem, de azért nem vagyok a nagyon kék virághoz túl szélsőséges. Nem rántom ki a földből, mert szeretem a tárgyilagosságot, és elismerem: szépnek szép. Persze, erkölcsét majd újra ki kell vizsgálni. Nem az én koromban fog ez bekövetkezni, hanem egy másik korban. Tréfásan meg húzom egyik levelének a fülét, és otthagyom.
Távolban kék buszok tűnnek fel. Azt a nótát dúdolom, amit a gimnáziumi ballagásunknál nem csak, hogy nem énekeltem, de lenézően hallgattam, mint csacskaságot, a többi ballagótól. „Ez út hazámban visszavisz, filiszter eleszek magam is..”
Az út nem Hazámba vitt, hanem, bár települési lakhelyemen maradtam, elvitt tőle. A Hazát is elvitte, de azért - a tömegek megtévesztésére - nagyon emlegeti a Hazát. Nagyon és agyon. Ó, azok a kényszerműtétek azon a sok addig ép agyon!
Filiszter viszont nem lettem, proletár maradtam. „Fel, fel te éhes proletár..!”. Ez egy régi nóta, amelyik egy idő óta megint nagyon időszerű. A fineszes filiszterek azonban nem törődnek vele. Miért is törődnének? Ha törődnének vele, akkor nem volnának igazi filiszterek, és azok a terek.. Meg azok a szobrok..
Ám lábaimhoz simul szerény fehér virágaival és cicoma nélküli cicásan csipkés leveleivel a közönséges cickafark. Öregember nem vénember, vagy, amikor már vén is, legalább nem szenved abban az agyi betegségben, aminek mi is a neve? Abban a betegségben az ország szenved. Lám, nekem most is egyből eszembe jutott a közönséges cickafark elnevezése, de még az a szép sárga virágbigyó is, a szarvaskerep! Meg ma is írtam egy verset, hogy legyen mit nem olvasni az egyre analfabétább tömegeknek.
Tényleg!
Persze, az is átgondolandó: mi a fenének kell a tömegeknek az olvasás? Az mindig bajt hozott íróra, olvasóra egyaránt.
Igaz, a nem olvasókra is bajt hozott a nem olvasás, de hát miért éppen ők maradtak volna ki a bajokból?
Nem szabad elcsüggedni! Bajok voltak, vannak, lesznek, tragédiák szintén voltak, vannak, lesznek, és lehet ugyan, hogy a harmadik világháború kicsit késik, és egyelőre meg kell elégedni a mostani háborús tűzfészkekkel, de majd csak felröppen az a mesebeli griffmadár!
Addig nincs igazi baj, ameddig ott van a kezekben az emberfeletti szupertalálmány, az OKOS TELEFON!
Jöhetnek az atombombák magasba emelkedő gombafelhői, az okos telefont piszkáló, tapogató ember nem törődik a világ e háborús csekélységeivel. Az okos telefonnal mindenki eljátszhat egy életen át, csecsemőkortól az agylágyulás végső határáig. Sőt, talán azon is túl, ha a hívők a túlvilágon is kapnak okos telefont, amit örökké élvezhetnek, nyomogathatnak, tapintgathatnak a fényesedő örök világosságban.
Ha pedig a Mennyországba érkező hívők kapnak ilyet, akkor a Pokolba érkezők még inkább kapnak, mert az Ördög… Sőt, utóbbiak a fejlettebb okos telefon változatot kapják majd, amelyik…
(2018)
Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/n%C5%91-szem%C3%A9ly-emberek-%C3%BCl%C3%A9s-pihen%C5%91-3245252/
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!