Dühöngök néha
némán, szótlanul,
vagy
belőlem a szó
árad, parttalanul,
s mint a vad,
dörömbölök dühödten ketrecemben...
Dühöm az árvák dühe,
bánatom az elhagyottaké!
Ruhám letépem,
lelkem meztelen,
fejemre nem én szórok hamut!
Az ég!

Hazám!
Te szép!
Hát nem kellesz senkinek?!
S én sem kellek neked?
Síró folyód, a Rába,
nem törli habzó könnyeit,
hagyja, hogy hulljanak:
értem!

S míg futnak az évek a
lábam alól,
célom már csak
egyetlen lehet:
ha kimondják,
mennem kell,
még menni tudjak!
(... tudjak még menni... )
s menjek...