A hajnal megtöri testem,
s nyelvem alá keserű pirulát
ragaszt a heveny valóság.
eltaposni kéne fejemről a fityulát,
mit rászegelt az emberi kórság.

Összegörnyedt, cingár burok
öleli egy beteg világ lelkét,
és szememet áztatja az eső.
a szél rám faragja, mint finom kelmét,
a reményt, az erőt.

A remény, mely meghasadt
a hajnal csípős csókjára,
az erő, a spriccelő fájdalom,
mely még egyszer, most utoljára
emeli felétek sajgó karom.

Új Nap kél, lám itt a reggel,
és én már térdeimen állok.
lassan lemászik a kényszer szíve
lelkemről, és mosolygok rátok
emberek, apró júdásoknak híve.

…

Nem megy ez énnekem.
utállak benneteket, s félek
maradni sok-sok elvárás között.
én a saját életemet élem,
nem lehet a hajnali párához kötni rögöt!

Mulandó, hajnali pára a lelkem,
s oly tiszta, akár a kristály.
de beszennyezi a köztetek-kell-élni;
és lassan a Földön nincs már
hely, mit előletek, megváltásként lehetne kérni.

Mint lucskos láncos kutyát,
csak úgy kezelnek itt engem.
ha kellek, magukhoz rántanak,
de belém rúgnak, ha a szellem
szánalmas vakkantással megvilágosítana

régen féregrágta jellemeket.
óvó csalánban fészkel otthonom.
s kérve kérlek titeket,
hagyjatok békét végre! mondom,
most nem nektek szól a kikelet.

Fogom hát láncomat,
s elválok a rendszertől,
hisz eddig mások iskoláját jártam.
egy új szót kérek a megszokott rendtől
és továbbmegyek: eddig hiába vártam.