Ez természetes


A nap végén fáradtan vergődsz haza. Mocsok egy munka hóban, szélben, esőben, de még napsütésben is. Bontsd a betont, majd öntsd újra. A műszak közepén már a szemed is ki akar buggyanni az erőlködéstől, de akkor kell a legjobban belehúzni, mert a nyikhaj, semmihez nem értő főnök jön razziázni. Szóval hazamész dög fáradtan, öregedtél pár évet, cserébe fizetheted a TB-t, hogy ne gyógyítsanak meg, ha a csákány véletlenül a mellkasodban landol, vagy a láncfűrész megrövidít néhány centivel. Végre megpillantod a házadat, belépsz: menedék, búvóhely, szabadság, egyedül. De nem. Vaskos zsírpárnákkal, és fáradt idegeket tépő kérdésekkel felfegyverkezett feleséged ott vár a hálószobában. Megpillantod, ő rád mosolyog hiányos, finoman bézs árnyalatú fogsorával, és elgondolkozol. Mindig is egy karcsú, szép arcú, nagy mellű nőt akartál magadnak, akinek mindig friss az illata, a járókelők hátranéznek, hogy feszes seggét bámulhassák. Olyan nőt akartál, aki mindig mosolyog, és fogairól nem a Pál utcai fiúkból ismert sárgás-szürkés, mócsingos gitt jut eszedbe. Olyat szerettél volna, akinek nem csak sminkkészlet van a fejében, és szereti az análszexet is. Azt nem tudod pontosan kit szerettél volna, de nem őt. Egy rakás szar az életed. Gyűlölöd a feleséged, gyűlölöd a házad, a kutyád, az anyósod, és magadat, amiért eddig beletörődtél ebbe. De ne félj, egyszer eljön az igazság pillanata! Ha szerencséd van, negyvenöt éves korában rákban meghal, vagy klimaxos lesz, és önszántából ugrik ki az ablakon. De az is előfordulhat, hogy nálad borul ki a bili, s egy csöndes nyári estén, mikor könnyű otthonkában árasztja hónaljának nem éppen virág illatát, felveszed a kést, és tarkón szúrod egyszer. Aztán kétszer gyomron. Sokkot kapsz, elfutsz. Hánysz. Aztán megint. Órákkal később mész haza. Halott feleséged fölé hajolsz. Megsimogatod az arcát. Már hideg. Sok dolgod lesz. A vére megszáradt, és odaragadt a konyha kövére. Elmosolyodsz. Életed első jól végzett munkája. De ez természetes.)