KESZTYŰ

A kesztyű télen, nagy hidegben, nehezen nélkülözhető ruha kiegészítő, különösen akkor, ha hosszabb időre kint kell lennie valakinek a külvilágban, vagyis el kell hagynia otthonát, amelyben, még ha fűtőanyagra nem is telik, azért többnyire nincs annyira hideg, mint kívül. (Persze, télen a fűtetlen lakásban is meg lehet fagyni, de ilyesmi kicsit hosszabb időt vesz igénybe.)

A kesztyű azért kell, mert a kéz ujjai nagy hidegben tiltakoznak az időjárás diktatúrája ellen, jobban, mint egy bizonyos országban a tömegek az idő nagyon kellemetlen járása, diktatúrája ellen (persze, utóbbi csak azoknak kellemetlen, akikre rájár a hatalmi rúd, vagyis a többségnek, a kisebbség vidáman fütyörészik saját hasznán, magában, vagy mutyi körben magánkívül is).

No, szóval, a kéz ujjai tiltakoznak a fagy szorongatása ellen (a fül is tiltakozik, meg az orr is, de ne távolodjunk el túlságosan a fenti címtől, ezekről a testrészekről majd máskor).

Bizonyára megfigyelték Olvasóim, mind a hárman, hogy a kéz szinte sohasem érzi magát teljesen otthonosan kesztyű lakásában, bármilyen anyagból is készült az utóbbi, akár mások bőréből, akár gondosan szőtt szövetből (bár rendszerint a bőrkesztyűnek is van szövetbélése), de még a rugalmas, bizonyos tág határok között nagy kispolgári kompromisszumokra hajló gumikesztyűt sem kedveli.

Milyen gondolat, felismerés következik ebből?

Hát az, hogy az ember (akár Ádám, akár Éva) természetes ruhaállapota, testi otthonöltözéke ugyanaz, ami az Édenkertben is volt: a saját bőre. Az a meztelenség, amiben isten megteremtette. Igaz, az Édenkerten kívül saját bőrében sem érzi jól magát, de abban mégis jobban, mint a rákényszerített ruhadarabokban. Ez az emberi test egészére vonatkozik, de benne a kézre is.

Visszatérve a kesztyűkre, egyik didaktikai felosztásuk: 1.) egyujjas kesztyűk, 2.) többujjas kesztyűk.

Az egyujjas kesztyű elnevezése megtévesztő, mert az ilyen kesztyű is két részből áll, benne a nagyujjnak, mint nagykutyának, külön szobája van, míg a másik négy új egyetlen szobában kényszerül összezsúfolódni.

Az egyujjas kesztyű előnye, hogy gyorsan fel lehet húzni, hátránya viszont, hogy benne az együtt nyomorgó négy ujj csak mérsékelt támogatást tud adni a nagyujjnak, ha valamit meg kell fogni. (ezzel szemben valami eleresztését az egyujjas kesztyű sem gátolja, legfeljebb a testrendszernek nem tetszik, ha elveszti azt, amit már a markában érzett.)

A kesztyű egyik hátránya, hogy nem lehet kesztyűben olyan szépen zongorázni, mint kesztyű nélkül. Ám némi különbség itt is fennáll: az egyujjas kesztyűben való zongorázás sokkal nehezebben megy, mint a többujjasban.

Van azonban, ha nem is tökéletes, megoldás: Ady fekete zongoráján kell zongoráztatni a kesztyűt, a vak mester megmutatja, hogy miként kell "tépni, cibálni" ezt a "bolond" hangszert, bár megjegyzem a tépésben, cibálásban is hátrányosabb az egyujjas kesztyű.

A gyermekkesztyűk általában egyujjasok, ami mögött az húzódik meg (esetleg nem is tudatosan): a gyermek minél kevesebb tárgyat foghasson meg a hidegben (a melegben is ezt szeretné a szülő, de akkor hiába adna a gyerekre kesztyűt, azt a gyerek úgyis lehúzná, és esetleg még a kesztyű is elkódorogna).

A huszadik század első felének úri világában (amiről baljósan kevesen emlékeznek meg ma tárgyilagosan) a kesztyű az urak és úrhölgyek számára, sokszor évszaktól függetlenül, szinte kötelező illemviselet volt. Az úrhölgyek (olykor még a magukat számításból hozzájuk számító kispolgárhölgyek is) elegáns csipkekesztyűt viseltek és, a csipkekesztyű kecses mozdulattal való levétele után, a meglátogatott másik hölggyel csipkelődtek (vele inkább finoman, ezzel szemben a jelen nem levő hölgyekkel, a hátuk mögött, kevésbé finoman, de azért a parasztos szavakat rájuk vonatkozóan igyekeztek virágnyelven kifejezni, hogy így még sértőbbek legyenek).

Az uraknak azonban, szintén évszaktól függetlenül, még nagyobb szükségük volt az önérzetes kesztyűre, mint az úrhölgyeknek.

Érthető! Ha a barátságosnak indult beszélgetés során kiderült, hogy a másik úr valami másról merőben másként vélekedik, akkor az illető úrnak eszébe jutott: milyen unalmas is az ő élete több ezer holdas birtokán, kicsike, csupán héttornyos kastélyában! Ott él, mint hal a vízben, pórjainak (páriáinak) verejtékéből és véréből, és még pár baja sincsen. Ha pár bajt egyelőre nem is tudott szerezni (igaz, később, a történelem folyamán, többet is, magának is, másoknak is), azért egy bajra, unalom elűzőre igényt tartott. Jogosan!

Utóbbit nevezték párbajnak.

Ennek megvolt a maga csodálatos úri logikája és rituáléja: az unatkozó úr vitapartnere, a másként vélekedő úr arcába vágta egyik kesztyűjét (a másikat nem, mert az túl nagy sértés lett volna, azt sugallta volna, hogy a másiknak a kesztyű párjára is szüksége van!). Magától értetődő ez az arcba dobott kesztyű, hiszen nem vághatott a másik úr fizimiskájába borosüveget vagy felkapott széket, nem viselkedhetett ilyen parasztosan, az közönséges dolog lett volna, nem finoman úri (bár néha a kesztyű odavágásnak is volt előkelő közönsége).

A továbbiakban már ment minden, mint a karikacsapás. A kesztyűs sérelmet elszenvedett elküldte a kesztyűt képébe vágó úrhoz a párbajsegédeit. A kesztyűvel unalmát elűző úr is felkért két párbajsegédet, a hozzá hasonlóan előkelő úri társaságából. Utána a két úr egy titkos helyen (amelyről a helyi pletyka már mindenkinek beszámolt) szabályosan egymásnak esett karddal, vagy párbajpisztollyal. A párbajsegédek a közelben adomázgattak, és egy orvos is készenlétben állt, nézte: kit kell bekötöznie, vagy kinél kell a jólétről még jobb létre szenderült voltát megállapítania.

Kinek lett igaza a két ellentétes véleményű úr közül, a párbaj tárgyát illetően, ezzel a párbajjal?

Hát, Önök, Kedves Olvasóim (mind a hárman!), ezt nem tudják?

Annak, aki a másikat karddal megsebesítette, vagy e szúró-vágó eszközzel idő előtt a másvilágra küldte, pisztolypárbajnál pedig hasonlóképpen, csak ott nem vágás, szúrás, hanem golyóval történő testi lyuk készítése volt az eredmény, és a másvilágra távozás (ha az is bekövetkezett) lyukas állapotban történt.

Miért?

Hát ez teljesen világos még ebben a középkorian sötét korszakban is!

Azé volt a földi igazság, aki a párbajt túlélte, - hiszen minek a másiknak földi igazság, ha az már a Mennybe került? Ott az illető máris megkaphatja istentől az égi igazságot, ha annyira akarja!

Az viszont, aki csak megsebesült, szintén elgondolkozhatott: ha az ellentétes véleményt valló győzött felette, akkor, úgy látszik, mégis annak volt igaza, hiszen isten azt segítette győzelemre. Sebesült és sebet adó végül kezet fogott, kibékült (vagy később újra párbajozott az ügyben, mert úgy vélte valamelyikük: egy próba nem próba).

Ma már, - hiába, hogy sokban újra itt a régi polgári világ! - a párbajozást, e dicsérendően logikus, gyors, és a bíróságok túlterhelését jelentősen csökkentő módszert, mint a régebbi századok nagy vívmányát, nem nagyon emlegetik, se jobbról, se balról, - pedig legalább a kesztyűket készítő és forgalmazó cégek megtehetnék, saját érdekükben, reklámcélból!

Kesztyűs kézzel bánni valakivel azt jelenti: óvatosan. Ez sokszor igen célszerű eljárás, mert az ördögöt rejtegetőből is kiugorhat a sátánfióka, de meg az, aki angyalarcát mutogatja, arról is kiderülhet, hogy valójában igen távol van a lelki szépségek csillogtatásától.

Vannak dolgok, amelyeket kesztyűben célszerű végezni, - és vannak, amelyeket nem. Utóbbiak közé tartozik a favágás.

József Attila, mint költő, híres versében (Favágó) nem kesztyűben vágta a fát "hűvös halomba", mert tudta, hogy a tőkét nem lehet kesztyűs kézzel dönteni, balról sem. (Jobbról meg a jobboldal szintén nem kesztyűs kézzel vágta, és nem is a fát, hanem a favágót, tehát a vágás tárgya, a kesztyű hiányától eltekintve, erősen különbözött.)

Ezt József Attila tudta, - de kik azok, akik balról, balgán, elfelejtették?

Mindent összevéve: a kesztyűt sokféleképpen fel lehet használni. Az orvosi kesztyűben bárki doktornak érezheti magát, a csipkekesztyűben előkelősködni lehetett (a múltban, de, ha újra divatba jönne, ma is lehetne), az azbesztkesztyűben pedig a kéz a lángokkal is dacolhat (de azért nem szabad a dacolást túlzásba vinni, valamint a lángok és lángok is erősen különbözhetnek), a szép szarvasbőr kesztyűben pedig másokban irigységet lehet kelteni a kesztyű iránt.

No és a kesztyű végül oktatási segédeszköz is lehetne. Vannak, akiket meg kellene tanítani kesztyűbe dudálni, nem pedig ilyen kesztyűs kézzel..

Kiket is?

(2017)