A címet Petőfitől kölcsönöztem, egyik verséből (A magyar nemzet):

"Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!"

Ennek az írásnak a címében a Földet, akármilyen kis bolygó, nagy kezdőbetűvel írtam, Istent szintén (szerintem Petőfi is így értette). A Költő, mint verséből kiderül, e bokrétával Magyarország természeti szépségeire utalt.

Szerintem ez el is fogadható: akkor még Magyarország nagyobb volt, magas hegyekkel, rejtelmes völgyekkel is rendelkezett.. Helyeselhető Petőfi óvatossága is: nem állítja, hogy a Föld Isten kalapja, már ebben is erősen elüt a mindenfélét összevissza oly határozottan kijelentő magyaroktól, akik így viselkednek (érdekből vagy tudatlanságukkal való kérkedésből). Ő, a Költő, így kezdi: Ha..

Ma már (még ha a Föld valóban Isten kalapja volna is) én már nem nevezném Magyarországot természeti szépségei miatt bokrétának, de azért egy-két gyönyörű virágszál az egykori bokrétából megmaradt, ilyen a csodálatos, tündéri tó, a Balaton, és környéke, ez a szirmait változó színekkel ragyogtató kis Éden..

Persze, Petőfi nem csak a tájat látta a haza fogalmában, hanem azt a valóságot is, amit később egyre kevesebben igyekeztek észrevenni, és - számomra meglepő módon - ma már az sem vall erről, aki még látja Magyarország szélesebb reálpanorámáját, inkább gyáván meghunyászkodik. Ez a nép most nem Petőfi Népe, - de egyszer az lehet még (utóbbit én már nem fogom megérni). Petőfi ebben a versében is (1846-ban írta) bátran mutat rá az akkori valóságra:

"S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
„Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván.” -
Oh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?"

Petőfi Sándor úgy volt magyar nacionalista, hogy valójában nem az volt. Bár akkor a polgári demokratikus forradalom volt napirenden, Petőfi nem csak jogokat akart a népnek, hanem olyan lehetőségeket is, amelyek segítségével a nép élni is tud jogaival. Petőfi Istene is valójában inkább szép eszmék istene (így a Szabadságé), mint az egyházak által hirdetett, dicsőített isten. (Utóbbira most nem térek ki, de az, aki tárgyilagosan gondolkodik el Petőfi versein, szerintem ugyanerre a megállapításra juthat.)

Petőfi valóban hazájához hű magyar volt, költő. A költészetben utána akadtak Hozzá méltó magányos utódok, többnyire hasonlóan keserves sorssal, de Petőfi a 19. század hátralevő részében már nem kellett, még kevésbé a 20. században, az első, majd a második világháború idején. Petőfit (kitűnően megírta ezt Babits Mihály, aki, ha nem is volt különösebben bátor költő, azért erkölcsileg felette állt sok olyan lantos társának, aki inkább a rossz oldalon pengette zeneszerszáma húrjait) hamis ünnepléssel igyekezett megsemmisíteni a hatalom, átmenetileg szinte teljes sikerrel. Magyarország egyik nagy múltbeli szégyene ez, még akkor is, ha ezzel (és más szégyellni valókkal) nem áll egyedül a nagyvilágban.

Akad-e ma költő Magyarországon, aki Petőfi nemes eszméihez való hűségével kitűnik?

Hát, ahogy én látom, nem sok.. Paradox módon sokkal kevesebb, mint a huszadik század első felében. Néhány akad, de azok hangját más, kicsit furfangosabb módszerekkel nyomja el ma az a diktatúra, amelyiknek sohasem kellett Petőfi, - akkor is gyűlölte, amikor ünnepeltette.

Petőfi úgy volt magyar, hogy amikor hazájáért tett valamit, róla írt, sohasem magyarkodott. Juhász Gyula, ez a kedves hangú, szelíd, becsületes költő, nem hiába jegyezte meg a huszadik század első felében, hogy az, aki magyarkodik, az nem nagyon magyar. (Én ma élesebben fogalmaznék, még akkor is, ha igaz: sok magyarkodó nincs tudatában annak, hogy magatartásával hazája ellen is vét, egyúttal a humanizmus ellen is.)

A becstelenségnek azonban szüksége volt a magyarkodásra, pontosabban annak a hatalmat kezében tartó társadalmi rétegnek, amelyik a magyarkodást, a nacionalizmust saját érdekében használta fel, sokféle céllal, zsákmányszerzésre, a tömegek butítására, megosztására, elnyomására, a bel- és külpolitikában, valamint a mindennapok sok területén.

Ma még mindig az a helyzet, hogy a nemzeteknek és az egész emberiségnek oly sokat ártó nacionalizmus továbbra is pusztít. Pusztítja az embereket, az emberi értékeket.

Ez a helyzet Magyarországon is. Bárhol megyünk, szemünkbe ötlik a népbutítás, a hatalom sikerrel használja fel ma is akár a legolcsóbb, legprimitívebb nacionalizmust. Óriási plakátok hirdetik, hogy MAGYARORSZÁG BÜSZKE ÉS ERŐS ORSZÁG.

Meg azt is, hogy micsoda csodás dolgot tett a hatalom a NEMZETI KONZULTÁCIÓKKAL. Most a primitív, vagy annál kissé ravaszabb nacionalizmus egyéb jeleire, eseményeire nem is térek ki, - tele van velük az ország!

Magyarország tényleg erős és büszke ország?

Nem állítom, hogy ez egyáltalán nem igaz, mert az erős és a büszke egyaránt viszonylagos (relatív) fogalom.

Magyarország jó néhány afrikai, dél-amerikai és ázsiai országhoz képest erősebb, sok tekintetben, - de ettől még igen zavaros dolog kijelenteni, papagájoztatni az emberekkel, hogy erős. A történelemben volt olyan helyzet, amikor erős volt, többek között katonailag az 1948-49-es szabadságharcában is az volt (a vereség ellenére is, hiszen nehezen győzték le).

Ám az első világháborút nem egy erős Magyarország veszítette el, mint az Osztrák-Magyar Monarchia része, utána pedig szó sincs arról, hogy a hitleri Németország nélkül önerőből a trianoni határokon túli területekből bármit vissza tudott volna szerezni (ezt meg sem próbálhatta). A második világháborúban ez az "erős" ország kénytelen volt kiszolgálni a hitleri Németországot, és nem csak kiszolgálta az "ország gyarapításokért", de, mint egyes történészek rámutattak, ebben még "túl is teljesített".

Úgy vélem, hogy iszonyú nagy szégyen a mai Magyarország számára az, amikor a hatalom éppen azoknak állít dicsőségüket hirdető emléket, szobrot, akik a világháborúkért, annyi magyar pusztulásáért, a mérhetetlen károkért személyükben felelősek (közéjük tartozik Tisza István, Horthy Miklós, jóllehet természetesen mindkettő csak a mögötte álló társadalmi rétegek, csoportok bábja volt, így személyes felelősségüket nem helyes eltúlozni, de szobrot emelni nekik megdöbbentő szégyen).

Magyarországra a nagyhatalmaknak ma is szüksége van, ma is parancsolnak neki, - ez realitás, nem kerülhető ki, - de ostobaság (amely mögött, persze, nagyon is jól észrevehető érdekek vannak) ebben a helyzetben "erős Magyarországról" harsonázni.

Továbbá: Magyarország egy büszke ország?

Minden országnak van olyan is múltjában, történelmében, de a jelenében is, amire erkölcsileg jogosan büszke, meg olyan, amire többé-kevésbé büszke is lehet, - de fel kell tenni: mi az, amire büszke?

Magyarország jelenleg büszke lehet arra, hogy sok tere szépül, sok helyen épül valami szebb, - igaz, erre az Európai Unió adja a pénz nagyobb részét, és az országnak szerintem inkább a hazai termelés fejlesztésére kellene a pénz, de, ha az EU nem arra adja, akkor ezzel a külcsín szépítésében ugyan segít, ám marad az igazi, nagyobb baj: alig van álláslehetőség, leromlott állapotban van az egészségügy (utóbbi régi probléma több okból való súlyosbodása). Utóbbit figyelembe véve is, a magyarországi terek, épületek szépülését illetően jogos valami mértékben a büszkeség, - de elég ez ahhoz, hogy óriási plakátok dicsekedjenek Magyarországgal, mint büszke országgal?

Nem elég, sőt, ilyesmivel büszkélkedni becstelen dolog. Magyarország még szomszédjaihoz képest is lemaradt a fejlődésben, közélete tele van nevetséges ripacskodásokkal, nacionalista bohóckodásokkal, mellébeszélésekkel, a botrányokról való kabarészerű figyelemelterelésekkel, eltűnt pénzösszegek időnkénti zavaros emlegetésével, amit hamar hallgatás követ, - és nemzetközi megállapítások szerint Magyarország Európa majdnem legkorruptabb országa, mindenesetre a legkorruptabb címért vetélkedik néhány másikkal, ami semmiképpen sem ok erkölcsileg a büszkeségre, még akkor sem, ha a világban másutt is van korrupció, bőven.

No és mi a helyzet a nagy falragaszokon dicsőített NEMZETI KONZULTÁCIÓKKAL?

Ezekről röviden az állapítható meg: 1. nem konzultációk, 2. nem nemzetiek, 3. az ország pénzének (a közpénzeknek) pazarlásából születtek, 4. a hazafisághoz égvilágon semmi közük nincsen, továbbá 5. szakmailag annyira ostobák, kifogásolhatóak, hogy az megdöbbentő egy értelmes ember számára (nem is kell a kérdőíves vizsgálatok szakértőjének lenni, elég, ha az illetőnek van némi józan esze).

Kezdjük a felsoroltak közül az utóbbival: ha valaki mások őszinte véleményét, legalábbis annyira, amennyire ez egy kérdőíves felmérés korlátai között lehetséges, meg akarja ismerni, az úgy fogalmazza meg a kérdéseit, hogy ne sugallják a választ, azt a választ, amit a kutató kapni szeretne. Ezt az alapvető követelményt a "nemzeti konzultációk" kérdőíve annyira nem teljesítette, hogy még egy szakdolgozatot készítő egyetemista konzulensének is vissza kellett volna adnia a tervezetet azzal: ez teljesen rossz, javítsa ki! A hatalom képviselőinek ráadásul rengeteg pénze van és sok szakembere arra, tehát nagy lehetősége, hogy egy tisztességes kérdőívvel becsületesen hajtson végre konzultációt. Más kérdés, hogy ez a becsületes vizsgálat, konzultáció valódi érdeke volt-e? Nyilván nem.

Így a nemzeti konzultációkra fordított hatalmas összegek szerintem a közpénz pazarlását jelentették. Ezt egyébként fokozta, hogy a lakosság véleményének megismerésére bőven elég lett volna (és a jövőben is elég volna) egy olyan kisebb minta, amelyik a lakosság összetételét kellően képviseli. Igaz, akkor nem ordíthatták volna a falragaszok, hogy MINDENKIT megkérdeztek. Egy nemzeti konzultáció akkor igazán nemzeti, és akkor konzultáció, ha valóban a nemzet véleményének megismerésére törekszik, helyesen megfogalmazott (és nem a kívánt választ felé lökő) kérdésekkel, de még - szerintem - ezeken túlmenően, amennyire lehetséges, független bizottságnak kellett volna a kérdőíveket, és az egész "konzultációt" értékelni.

A magyarkodást és a hazafiságot nem volna szabad összekeverni (miközben egy becsületesen gondolkozó magyar számára teljesen érthető, hogy miért keverik össze).

Magyarország jelenlegi helyzetéért ugyan az 1989 után kialakult nemzetközi helyzet, az utána következő kormányok, illetve a már több parlamenti cikluson keresztül a jogállamot lépésről-lépésre felszámoló jobboldali irányzatú hatalom felelős, de része van benne a baloldali parlamenti pártoknak is, amelyek ugyan valamelyest kiállnak a "jogállamért", a "szabadságjogokért", de tényleges tevékenységük erősen elmarad attól, amit szavakban hirdetnek.

Miért marad el?

Erre sem nehéz válaszolnunk. A Horthy-korszak parlamentjében is volt "baloldal", időről időre változó létszámú képviselőkkel, és az természetes, hogy abban a társadalmi rendben, abban a nemzetközi és belpolitikai helyzetben a polgári (kapitalista) baloldal tevékenysége legálisan csak nagyon korlátozott lehetett. A mostani polgári (kapitalista) baloldal tevékenysége is csak korlátozott lehet, egyrészt határok közé szorítják a világban kialakult kapitalista társadalmi rend nemzetközi erői, másrészt a huszadik század első feléből örökölt történelmi hagyományok is a jobboldalnak kedveznek (többek között: nacionalizmus, erős egyházi befolyás), és - nem utolsósorban - a "baloldali ellenzék", egyéni érdekeit tekintve, csak igen mérsékelten baloldali. Utóbbiak miatt a "polgári baloldal" elsősorban a felszínes eseményekre koncentrál, és nem akarja megmutatni a tömegeknek a társadalmi rend mélyét.

Többek között miből látható az utóbbi?

Sok mindenből, de látványosan abból: azt a látszatot kelti, mintha a jelenlegi hatalom jobboldali képviselői egy részének erkölcsileg (és ha jogállamban utána néznének, minden valószínűséggel jogilag is) elítélendő anyagi gyarapodása, valamint annak saját javára tisztességtelenül átalakított törvények, rendeletek alkotnák a helyzet legfontosabb rákfenéjét, és ha a fent levők leváltása sikerülne, akkor minden rögtön rendeződne. Persze, a polgári (kapitalista) társadalmi rend érdeke is, hogy a hatalomban vagy annak holdudvarában levő "legmohóbb markú" emberek kikerüljenek a hatalomból, - de ez csak a felszín egyik tünetét tenné kevésbé feltűnővé.

A fentebbi hit túlhangsúlyozásával a baloldal is megtéveszti az emberek jelentős részét. Egyrészt az alapvető okból kell kiindulni: a polgári (kapitalista) társadalmi rend (mint minden eddigi társadalmi rend!) - diktatúra. Szükségszerűen az, különben nem is létezhetne most a világban. A "jogállam" eleve nem is létezhet benne magasabb szinten, mert ahhoz, hogy igazi demokrácia legyen, valóban "népuralom", ahhoz azokat a tömegeknek a körülményeket, lehetőségeket is meg kellene teremteni, hogy élhessenek a jogokkal.

Magyarországon a korrupciót, a jogállam felszámolását, a másképpen gondolkodók ravasz módon való elhallgattatását nem néhány ember, még csak nem is a hatalom csúcsán levő politikus csoport tartja fenn, - nem helyes tehát úgy feltüntetni a dolgot, hogy leváltásukkal minden megoldódna. A helyzetet az a társadalmi réteg tartja fenn, amelyik a lakosság többségének rovására anyagi és nem anyagi haszonhoz jutott, a megtévesztett szavazók szavazataival, "törvényesen" ugyan, de mégis erkölcstelenül.

A társadalmát megértő, tárgyilagos, erkölcsileg magas szinten álló polgár egyébként a polgári (kapitalista) társadalom érdekeivel teljesen ellentétes, - miért törekedne ilyen polgárok kinevelésére, segítésére?

A polgári baloldal is inkább csak szólamok szintjén tesz ilyet magáévá, több okból, és részben érthetően, ám tőle, többek között, annyit mégis számon lehetne kérni, hogy miért nem törekszik, legalább mérsékelten, egy tárgyilagosabb magyar történelem bemutatására. Ez, - bizonyos fokig, - érdeke volna.

Nem elég például a nyilasok magyarországi rémuralmát felszínesen bemutatni (sok részletet tartalmazó bemutatás is lehet nagyon felszínes!), mert ez a rémuralom csak a Horthy-korszak valóságos viszonyaiból, a huszadik századi összefüggésekből érthető meg igazán. Amikor a Horthy-korszak néhány, a zsidóüldözések során erősen besározódott prominens képviselőjének a jobboldali hatalom szobrokat állíttat, a baloldali erők, liberális zsidók és nem zsidók, tiltakoznak ugyan, de ezt - szerintem - végül olyan erőtlenül teszik, hogy az alig lehet hatásos. Miközben az elmúlt mintegy kétszáz évben a magyar nemzetért, Petőfi népéért, a magyar baloldal képviselői tették a legtöbbet, és ezt az előrehaladást leginkább a magyar jobboldal eszméinek képviselői igyekeztek akadályozni, mégis a baloldal szorult mára oly mértékben defenzívába, hogy azt - részben - megakadályozhatta volna. Más írásaimban kitértem a jelenlegi polgári (kapitalista) baloldal több hibájára, most itt csak ennyit említek meg.

Utóbbi nem jelenti azt, hogy adott körülmények közt a hazájukat szerető embereknek nem a polgári baloldalra kellene szavazniuk. Arra kellene! Erre mutat rá "Melyik ördögöt válasszuk? c. írásom (interneten többek között: http://polusonline.blogspot.hu/2014/04/lelkes-miklos-melyik-ordogot-valasszuk.html). A kisebbik ördögöt kell választani, ha nincs jobb választási lehetőség!

"Mikor ébredsz önérzetre?" - kérdezte a Költő Hazájától, fentebb említett versében.

Minden hazáját szerető, vagy legalábbis a Haza sorsa iránt nem közömbös, magyarnak fel kellene tennie ezt a kérdést - önmagának.

(2017)