Feltöltve: 2017-06-20 07:44:20
Megtekintve: 5825
A Természet, mint Múzsa
Két Múzsám van: egyik a Feleségem, a másik - nehogy félreértés legyen, már a címben is közlöm! - a Természet.
A Természet előbb volt Múzsám, mint a Feleségem, mert utóbbit ifjúságom kezdetén még nem is ismertem. Ha nem is ismertem, azért tudtam, hogy milyen lesz, mert képzeletben megalkottam: királykisasszony, aki gyönyörű, kedves, versekre ihlető.
A Természetet jártam, látszólag csak ezzel a virágszerető Múzsával, de közben elképzelt királykisasszony-múzsám is velem volt, gondolatban. Egyszer meg csinos cigány kisasszony is szembe jött, és kicsit ő is múzsa szeretett volna lenni, de felvilágosítottam: nem lehet, mert képzeletbeli Múzsámnak is hűséggel tartozom, - mit ér a hűség, ha nem ragaszkodnak hozzá?
Ezt a csinos cigány kisasszony végül belátta, némi cigánykodás után, és kiegyezett velem egy tenyérjóslásban, meg az érte jogosan járó aprópénzben. Utóbbi azért valamivel több volt, mint amit a jóslása szépirodalmi színvonala érdemelt, - de hát miből sejthette volna a barna bőrű leány, hogy én az átlagnál sokkal kevésbé vagyok giccsszerető? Petőfi, állítólag, többet is megengedett egy szépséges cigány lánynak, de lehet, hogy ezt csak a rossz nyelvek fogták rá, utólag, mert azok már a 19. század közepe táján is erősen munkálkodtak.
A Természet, mint Múzsa, szépséges, csak felfele kell nézni rá, mivel lent, a lába, különösen a talpa, nem makulátlanul tiszta. Néztek már le, Olvasóim, egy erdei útra vagy ösvényre? Szétdobált ágdarabkák, kövek, korhadó levelek, bogártetemek.. Nemcsak történelmi viharok után, hanem mindig, a legközönségesebb hétköznapokon is!
Ha feljebb nézünk, akkor viszont a Természet csupa szépség: délceg fenyők, büszke tölgyek, barátságos bokrok, amelyekre madárka szállott rá, és így az águk remeg, mint Petőfi szíve egykor, amikor Júliáját elképzelte.. Később, házasság után, elképzelés nélkül is remegett-e, bokor és madárka nélkül? Nem voltam ott, nem tudom, azt sem, hogy szeptember vége után minek a vége volt nála, - miután már megírta híres versét (Szeptember végén).. Mára már az sem bizonyos, hogy költőnek mikor volt valóban vége, - csak a szabadságharc vége a biztos pont e történelmi tragédiában, amit újabb tragédiák követtek..
Feleségem Múzsaként is pompás hölgy, de annál még sokkal több, mert okos is. Tudja, hogy ha a Férj a Természetre figyel, másik Múzsájára, akkor Ő, Múzsaként, békésen süthet süteményt otthon. Meg facebookozhat. Nem féltékeny hát a Természetre!
Így bátran feltarisznyálhatok. Ha a sütemény már megsült, az sem baj, sőt, kész haszon, abból is betarisznyálok. Kell még: sok papír, mert hátha regényírásba kezdek, bár olyat még nem írtam, mert nekem a legrövidebb regény is túl hosszú, továbbá legalább három golyóstoll, valamint két ceruza arra az esetre, ha a golyóstollak begolyóznak, és felmondják a szolgálatot. Meg kell üdítőital, meg a fejre sapka.
Hipp-hopp, - és már ott is voltam a Természetben! A vaddisznók jól előkészítették számomra a terepet, több száz gödör között választhattam, hogy melyikben botoljak meg, melyikben törjem ki a lábam. Ám nem voltam hajlandó kitörni, mert az egészségügy többórás farkasvermében sem jó várakozni.
A Természet segít verset írni, sőt, nem csak az ihletet adja, hanem az élményeket is az ihlet kihasználásához. Így volt most is. Szúnyog csípett. Másik rovar is csípett, de annak nem tudom a nevét. Harmadik is, annak sem tudtam a nevét, restelkedtem, felnagyítottam a nagyítóval a csöppséget, de a nagyítónak sem volt hajlandó bemutatkozni. A hangya is csíp, legalábbis Tolsztoj A hangya és a galamb című meséje szerint, de kérdés, hogy engem a hangyák csíptek-e meg a lábamon, - vagy csak futkároztak rajta? Utóbbit nem tudtam eldönteni, mert a picike sebek lehettek allergiás kiütések is, valamint más hatlábúak által teremtett bőrképződmények szintén.
A sok csípés miatt az ihlet elszállt, így a csípésélmények nem kerülhettek versbe.
Egy tölgyfa alá feküdtem, és három dologra figyeltem egyszerre: az ingó tölgyfára, a kellemesen kék égre, meg a szentképeket égre festegető felhőkre. A tölgyfa elkezdett sebesen ingaórázni, bár az ingaóra ingája szabályosabban, ütemesebben csinálja a jobbra-balra kilengéseket. A tölgyfa meg inkább úgy csinálja ezeket, mint a történelem. Összevissza.
Abban reménykedtem: vihar lesz. A Természetben még nem éltem át vihart. A történelemben igen. Otthon, amikor elkezdődött a vihar, be kellett mennünk a házba. A Természetben azonban, ahová menni szoktam, nincsen ház, így, gondoltam, átélhetek egy természeti vihart. Ha jön.
Tovább tűnődtem. Jön-e? Van-e jele közeli eljövetelének? Nem feküdhetek késő estig a tölgyfa alatt, viharra várón! Azt a másik Múzsám, a Feleségem nem engedi meg.
Sok költő írt a viharról. József Attila észrevette azt, amikor "vihar gubbaszt a lombokon". Nyár című versében ezt meg is írta. A lombokra néztem, de úgy láttam: azok elég egykedvűen lógnak. Hát, nyár van most is, de nem az a nyár, - ám egyébként József Attilának sem jött be akkor még a vihar.
Juhász Gyula is feltette a kérdést a viharról (Magyar nyár 1918):
"Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma
És föllángol e táj, e néma, lomha?
Ha megutálva száz here pimaszt már,
Vihart aratva zendül a magyar nyár?"
Tényleg: mi lesz akkor? Egyébként, sajnos, a "here pimaszok" száma erősen megnőtt, hol van az már a száztól! Le sem merem írni, hogy hol van! Annyi biztos, hogy én igen utálom őket, de mintha az őket utálók száma némileg kisebb volna a kelleténél.
Dörgött az ég, de a dörgés még nem hoz vihart önmagában. Ahhoz a lég magánkívüli volta is kell. Az ég elsötétült, de ha ezt nem tette volna, akkor is tudom: ez még nem a Felvilágosodás új korszaka. Ez a kor még a középkori sötétségé, akkor is, ha vakítóan süt a nap.
A vihar nem jött. Bánatomban megettem az otthonról hozott süteményeket. Ó, érdekes lett volna nézni a viharban az elemek csatáját! József Attila 1937-ben így írt egy általa akkor átélt természeti viharról:
"Jön a vihar, tajtékja ében,
haragos bírák feketében,
villámok szelnek át az égen,
mint fájó fejen a kinok,
utánuk bársony nesz inog,
megremegnek a jázminok."
Hát igen, igen. Egy villám, ha lecsap, hát az nagyon ihlető. Az, akibe belecsap, azt igen felvillanyozhatja. Ám jobb csak nézni, mert úgy biztosabb az élmény versbe öntése.
Ám most nem csak a vihar nem jött, a villámok sem csapkodtak. Kellenének ugyan bizonyos csúnya dolgokra a villámokat szóró szemek, nagyon is, de inkább a szembehunyások országa ez az ország. Igaz, a távolban, nagyon messze, gyakran dörög az ég (talán Szíriában?), de annak hangja alig hallatszik idáig. Ha véráztatta menekültek nem jönnének arról az ázsiai tájról, akkor ezeknek a jámbor európaiaknak azt is be tudnák beszélni, hogy ott csak az Éden bölcsőjét ringatják: aludjon el benne a bőgő kisbaba!
Itt mindent be lehet beszélni, különösen ezen a tájon, ahol már kevés baba bőg, de kárpótlásul jól lebőgött ez az ország, és a bég nyája is mindenre beleegyezően bég.
Hát nem jött a vihar. No, mindegy! Így szóltam a Természethez:
- Csalatkoztam Benned, Természet Múzsám! Megyek másik Múzsámhoz, a Feleségemhez. Ő az én igazi Múzsám! Nem csinál ugyan otthon vihart Ő sem, de helyette tejeskávét igen. Meg krémest készít. Meg, ha rémest lát, olvas a televízióban, nekem rögtön elmondja. Meg húst süt ki, sőt, ha az egyik, pulykahúst szerető, unoka jön, annak pulyka nugátot is, mert az olyan Fannynak, mint a kínaiaknak a rizs.
A Természet erre az őszinte, tárgyilagos vallomásomra megsértődött. Le akart önteni hideg vízzel, de mire erre elszánta magát, addigra én már a magas fák között kutyagoltam. Ráadásul egy nagy, barátságos kutyával, aki annyira követett, hogy egy másik kutyás azt hitte: az én kutyám. A barátságos kutya azonban a kutyás kutyájával szemben nem volt barátságos, mert az - úgy látszik - más nézeteket vallott valamiről, mint ő. Erre a másik kutya gazdája, mivel azt hitte, hogy a barátságtalanná lett kutya az enyém, mérgesen felszólított: kössem meg a kutyájával kötözködő ebem!
Nem kötöttem meg, részben azért, mert nem az én kutyám volt, részben azért, mert, mint kutyába se vett kutyátlan, nem hordok magammal pórázt, részben pedig azért, mert nem tudtam eldönteni: a két kutya hangos vitájában (amelyik azért nem érte el egyes politikai viták látszat hevességét) nem tudtam kivenni, hogy melyik kutyának van igaza, vagy melyiknek van több igaza.
A kutya gazdája azonban kapott tőlem egy versikét a kis erdei kutyakomédia emlékére:
Uram! Tetteim vállalom!
Azokért bátran felelek!
Ám Önt a látszat csapta be:
nem az enyém e barna eb!
Ne felejtse: szép látszatok
mögött is hamis eb lehet,
s az érdek szülte látszatok
elfedhetik a lényeget!
A barna kutya emberszerető lehetett, mert a másik kutya gazdáját, aki felfuvalkodott nagypolgárt játszott, nem harapta meg, csak annak fajkutya vagyontulajdonát, rám pedig kedvesen nézett fel.
Fél óra múlva, az erdő szélénél, találkoztunk a barna kutyus gazdájával, akit szintén megtévesztett a látszat, vagyis az engem követő kutyus. Azt hitte: megtaláltam a kutyáját, és a jutalomért jöttem.
Szeretem az igazságot, tárgyilagosságot. Felvilágosítottam: nem én találtam meg a kutyáját, hanem a kutya talált rám, ezért jutalmat nem fogadok el. A kutya kis afférjáról nem árulkodtam neki, árulók mindig voltak, vannak, és valószínűleg sokáig lesznek, de én nem kívánok közéjük tartozni.
A kutyagazda nevetett, kezet szorított velem, és közölte: a barna kutyus neve Kismackó. Akkor kapta, amikor kicsi volt, de később ilyen nagyra megnőtt.
Kismackó tetszett, de az, hogy a Természet az én kedvemért nem volt hajlandó vihart bemutatni, továbbá el akart áztatni, az nem. Elhatároztam: most egy ideig nem látogatom meg a Természetet, eddigi második számú Múzsám. Segítsen másokat is a Költészet Csúcsára, - és rovarnépségével csípesse mások bőrét is!
Ha Ő így, - én is úgy! Nem adott viharélményt? Annyi baj legyen!
Az ilyen engedetlen Múzsát nem fogom bejuttatni a világirodalomba! Egyelőre még egy haikut sem kap tőlem, de, mivel nem is írok haikukat, később sem számíthat erre az ötletesen lakonikus műfajra. Legalábbis tőlem nem!
Ady Endre egyik tanulmányának ezt a címet adta: Petőfi nem alkuszik.
Kerül, amibe kerül, - én sem!
(2017)
A Természet előbb volt Múzsám, mint a Feleségem, mert utóbbit ifjúságom kezdetén még nem is ismertem. Ha nem is ismertem, azért tudtam, hogy milyen lesz, mert képzeletben megalkottam: királykisasszony, aki gyönyörű, kedves, versekre ihlető.
A Természetet jártam, látszólag csak ezzel a virágszerető Múzsával, de közben elképzelt királykisasszony-múzsám is velem volt, gondolatban. Egyszer meg csinos cigány kisasszony is szembe jött, és kicsit ő is múzsa szeretett volna lenni, de felvilágosítottam: nem lehet, mert képzeletbeli Múzsámnak is hűséggel tartozom, - mit ér a hűség, ha nem ragaszkodnak hozzá?
Ezt a csinos cigány kisasszony végül belátta, némi cigánykodás után, és kiegyezett velem egy tenyérjóslásban, meg az érte jogosan járó aprópénzben. Utóbbi azért valamivel több volt, mint amit a jóslása szépirodalmi színvonala érdemelt, - de hát miből sejthette volna a barna bőrű leány, hogy én az átlagnál sokkal kevésbé vagyok giccsszerető? Petőfi, állítólag, többet is megengedett egy szépséges cigány lánynak, de lehet, hogy ezt csak a rossz nyelvek fogták rá, utólag, mert azok már a 19. század közepe táján is erősen munkálkodtak.
A Természet, mint Múzsa, szépséges, csak felfele kell nézni rá, mivel lent, a lába, különösen a talpa, nem makulátlanul tiszta. Néztek már le, Olvasóim, egy erdei útra vagy ösvényre? Szétdobált ágdarabkák, kövek, korhadó levelek, bogártetemek.. Nemcsak történelmi viharok után, hanem mindig, a legközönségesebb hétköznapokon is!
Ha feljebb nézünk, akkor viszont a Természet csupa szépség: délceg fenyők, büszke tölgyek, barátságos bokrok, amelyekre madárka szállott rá, és így az águk remeg, mint Petőfi szíve egykor, amikor Júliáját elképzelte.. Később, házasság után, elképzelés nélkül is remegett-e, bokor és madárka nélkül? Nem voltam ott, nem tudom, azt sem, hogy szeptember vége után minek a vége volt nála, - miután már megírta híres versét (Szeptember végén).. Mára már az sem bizonyos, hogy költőnek mikor volt valóban vége, - csak a szabadságharc vége a biztos pont e történelmi tragédiában, amit újabb tragédiák követtek..
Feleségem Múzsaként is pompás hölgy, de annál még sokkal több, mert okos is. Tudja, hogy ha a Férj a Természetre figyel, másik Múzsájára, akkor Ő, Múzsaként, békésen süthet süteményt otthon. Meg facebookozhat. Nem féltékeny hát a Természetre!
Így bátran feltarisznyálhatok. Ha a sütemény már megsült, az sem baj, sőt, kész haszon, abból is betarisznyálok. Kell még: sok papír, mert hátha regényírásba kezdek, bár olyat még nem írtam, mert nekem a legrövidebb regény is túl hosszú, továbbá legalább három golyóstoll, valamint két ceruza arra az esetre, ha a golyóstollak begolyóznak, és felmondják a szolgálatot. Meg kell üdítőital, meg a fejre sapka.
Hipp-hopp, - és már ott is voltam a Természetben! A vaddisznók jól előkészítették számomra a terepet, több száz gödör között választhattam, hogy melyikben botoljak meg, melyikben törjem ki a lábam. Ám nem voltam hajlandó kitörni, mert az egészségügy többórás farkasvermében sem jó várakozni.
A Természet segít verset írni, sőt, nem csak az ihletet adja, hanem az élményeket is az ihlet kihasználásához. Így volt most is. Szúnyog csípett. Másik rovar is csípett, de annak nem tudom a nevét. Harmadik is, annak sem tudtam a nevét, restelkedtem, felnagyítottam a nagyítóval a csöppséget, de a nagyítónak sem volt hajlandó bemutatkozni. A hangya is csíp, legalábbis Tolsztoj A hangya és a galamb című meséje szerint, de kérdés, hogy engem a hangyák csíptek-e meg a lábamon, - vagy csak futkároztak rajta? Utóbbit nem tudtam eldönteni, mert a picike sebek lehettek allergiás kiütések is, valamint más hatlábúak által teremtett bőrképződmények szintén.
A sok csípés miatt az ihlet elszállt, így a csípésélmények nem kerülhettek versbe.
Egy tölgyfa alá feküdtem, és három dologra figyeltem egyszerre: az ingó tölgyfára, a kellemesen kék égre, meg a szentképeket égre festegető felhőkre. A tölgyfa elkezdett sebesen ingaórázni, bár az ingaóra ingája szabályosabban, ütemesebben csinálja a jobbra-balra kilengéseket. A tölgyfa meg inkább úgy csinálja ezeket, mint a történelem. Összevissza.
Abban reménykedtem: vihar lesz. A Természetben még nem éltem át vihart. A történelemben igen. Otthon, amikor elkezdődött a vihar, be kellett mennünk a házba. A Természetben azonban, ahová menni szoktam, nincsen ház, így, gondoltam, átélhetek egy természeti vihart. Ha jön.
Tovább tűnődtem. Jön-e? Van-e jele közeli eljövetelének? Nem feküdhetek késő estig a tölgyfa alatt, viharra várón! Azt a másik Múzsám, a Feleségem nem engedi meg.
Sok költő írt a viharról. József Attila észrevette azt, amikor "vihar gubbaszt a lombokon". Nyár című versében ezt meg is írta. A lombokra néztem, de úgy láttam: azok elég egykedvűen lógnak. Hát, nyár van most is, de nem az a nyár, - ám egyébként József Attilának sem jött be akkor még a vihar.
Juhász Gyula is feltette a kérdést a viharról (Magyar nyár 1918):
"Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma
És föllángol e táj, e néma, lomha?
Ha megutálva száz here pimaszt már,
Vihart aratva zendül a magyar nyár?"
Tényleg: mi lesz akkor? Egyébként, sajnos, a "here pimaszok" száma erősen megnőtt, hol van az már a száztól! Le sem merem írni, hogy hol van! Annyi biztos, hogy én igen utálom őket, de mintha az őket utálók száma némileg kisebb volna a kelleténél.
Dörgött az ég, de a dörgés még nem hoz vihart önmagában. Ahhoz a lég magánkívüli volta is kell. Az ég elsötétült, de ha ezt nem tette volna, akkor is tudom: ez még nem a Felvilágosodás új korszaka. Ez a kor még a középkori sötétségé, akkor is, ha vakítóan süt a nap.
A vihar nem jött. Bánatomban megettem az otthonról hozott süteményeket. Ó, érdekes lett volna nézni a viharban az elemek csatáját! József Attila 1937-ben így írt egy általa akkor átélt természeti viharról:
"Jön a vihar, tajtékja ében,
haragos bírák feketében,
villámok szelnek át az égen,
mint fájó fejen a kinok,
utánuk bársony nesz inog,
megremegnek a jázminok."
Hát igen, igen. Egy villám, ha lecsap, hát az nagyon ihlető. Az, akibe belecsap, azt igen felvillanyozhatja. Ám jobb csak nézni, mert úgy biztosabb az élmény versbe öntése.
Ám most nem csak a vihar nem jött, a villámok sem csapkodtak. Kellenének ugyan bizonyos csúnya dolgokra a villámokat szóró szemek, nagyon is, de inkább a szembehunyások országa ez az ország. Igaz, a távolban, nagyon messze, gyakran dörög az ég (talán Szíriában?), de annak hangja alig hallatszik idáig. Ha véráztatta menekültek nem jönnének arról az ázsiai tájról, akkor ezeknek a jámbor európaiaknak azt is be tudnák beszélni, hogy ott csak az Éden bölcsőjét ringatják: aludjon el benne a bőgő kisbaba!
Itt mindent be lehet beszélni, különösen ezen a tájon, ahol már kevés baba bőg, de kárpótlásul jól lebőgött ez az ország, és a bég nyája is mindenre beleegyezően bég.
Hát nem jött a vihar. No, mindegy! Így szóltam a Természethez:
- Csalatkoztam Benned, Természet Múzsám! Megyek másik Múzsámhoz, a Feleségemhez. Ő az én igazi Múzsám! Nem csinál ugyan otthon vihart Ő sem, de helyette tejeskávét igen. Meg krémest készít. Meg, ha rémest lát, olvas a televízióban, nekem rögtön elmondja. Meg húst süt ki, sőt, ha az egyik, pulykahúst szerető, unoka jön, annak pulyka nugátot is, mert az olyan Fannynak, mint a kínaiaknak a rizs.
A Természet erre az őszinte, tárgyilagos vallomásomra megsértődött. Le akart önteni hideg vízzel, de mire erre elszánta magát, addigra én már a magas fák között kutyagoltam. Ráadásul egy nagy, barátságos kutyával, aki annyira követett, hogy egy másik kutyás azt hitte: az én kutyám. A barátságos kutya azonban a kutyás kutyájával szemben nem volt barátságos, mert az - úgy látszik - más nézeteket vallott valamiről, mint ő. Erre a másik kutya gazdája, mivel azt hitte, hogy a barátságtalanná lett kutya az enyém, mérgesen felszólított: kössem meg a kutyájával kötözködő ebem!
Nem kötöttem meg, részben azért, mert nem az én kutyám volt, részben azért, mert, mint kutyába se vett kutyátlan, nem hordok magammal pórázt, részben pedig azért, mert nem tudtam eldönteni: a két kutya hangos vitájában (amelyik azért nem érte el egyes politikai viták látszat hevességét) nem tudtam kivenni, hogy melyik kutyának van igaza, vagy melyiknek van több igaza.
A kutya gazdája azonban kapott tőlem egy versikét a kis erdei kutyakomédia emlékére:
Uram! Tetteim vállalom!
Azokért bátran felelek!
Ám Önt a látszat csapta be:
nem az enyém e barna eb!
Ne felejtse: szép látszatok
mögött is hamis eb lehet,
s az érdek szülte látszatok
elfedhetik a lényeget!
A barna kutya emberszerető lehetett, mert a másik kutya gazdáját, aki felfuvalkodott nagypolgárt játszott, nem harapta meg, csak annak fajkutya vagyontulajdonát, rám pedig kedvesen nézett fel.
Fél óra múlva, az erdő szélénél, találkoztunk a barna kutyus gazdájával, akit szintén megtévesztett a látszat, vagyis az engem követő kutyus. Azt hitte: megtaláltam a kutyáját, és a jutalomért jöttem.
Szeretem az igazságot, tárgyilagosságot. Felvilágosítottam: nem én találtam meg a kutyáját, hanem a kutya talált rám, ezért jutalmat nem fogadok el. A kutya kis afférjáról nem árulkodtam neki, árulók mindig voltak, vannak, és valószínűleg sokáig lesznek, de én nem kívánok közéjük tartozni.
A kutyagazda nevetett, kezet szorított velem, és közölte: a barna kutyus neve Kismackó. Akkor kapta, amikor kicsi volt, de később ilyen nagyra megnőtt.
Kismackó tetszett, de az, hogy a Természet az én kedvemért nem volt hajlandó vihart bemutatni, továbbá el akart áztatni, az nem. Elhatároztam: most egy ideig nem látogatom meg a Természetet, eddigi második számú Múzsám. Segítsen másokat is a Költészet Csúcsára, - és rovarnépségével csípesse mások bőrét is!
Ha Ő így, - én is úgy! Nem adott viharélményt? Annyi baj legyen!
Az ilyen engedetlen Múzsát nem fogom bejuttatni a világirodalomba! Egyelőre még egy haikut sem kap tőlem, de, mivel nem is írok haikukat, később sem számíthat erre az ötletesen lakonikus műfajra. Legalábbis tőlem nem!
Ady Endre egyik tanulmányának ezt a címet adta: Petőfi nem alkuszik.
Kerül, amibe kerül, - én sem!
(2017)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!