A szoba félig elsüllyedt a múltban
(vagy tán egészen, de vaksi lámpa ég),
s az ablakokban cserepes növények
mutatják színük kővé vált közönyét.
Furcsa szoba, - voltaképp Európa
kis előterme, egy haldokló világ.
Kopószemekben kérdő szeretet van, -
és levélhullás hoz halk litániát.
A József hegy? Kis domb. A légre rajzol
Himalájánál is súlyosabb hegyet:
múltat. Rólad tengernyi feljelentést
küldöztek magyar, s román kisemberek.
A lényeg mégis más: habár az ördög
rendszert, ha vált (hát humoros mánia!), -
nem szekáló szekutól, önmagában,
miért lenne, mondd, jobbá Románia?!
Nem panaszkodsz, de, látom, elfelejtett
Nagyvárad is (nem erkölcsös az eset),
s talpad alól kihúzták Budapestet,
e Neked való varázsos szőnyeget.
Én nem hiszem, hogy jól érzed magad, mint
nem író író, csak hallgató halott,
ki nem körmöl le árva aforizmát,
léleknyi sort, min csillagtáj átragyog.
Persze, annyiban tényleg igazad van:
nehéz jövőnek írni, ha nincs kinek
a jelenben, s hogy - más útról - ideértem,
oly rossz látnom a kifakult szíveket!
Süllyedő táj ez, téli, de tavaszban,
ha élünk, jobban fájnak majd a szavak,
mikor szikrázó piros tulipánok
kiáltják: - Írj!, Írj!, Írd csak az igazat!

Igazsághoz nép kell, egészen másik..
Ez szavazógép számára töltelék:
önmagát semmi-fillérért eladja,
míg tapsol hazug, elferdített mesét.
Hát nincs vigasz szó a vigasztalanban,
nem író író, Te hallgató halott!
Végszó van csak, sajnos, ezt írom én is, -
leírt szavakkal halottként hallgatok.

(2016)