Lent a völgyben fehér virágok: házak, -
szirmaik fényt felénk küldő falak.
Darázs döngést dajkál, s hajlongó fűben
szöcskék semmiből semmibe ugranak.

Ugrunk vagy nem, élet akkor is ugrat,
gyakran, régi semmiből újba át.
Ezüst pont csillog, elforgó tükörben
elveszti, s visszanyeri önmagát.

Menekülne tanácstalan varázslat:
a lég elindul, s hirtelen megáll.
Közel színleli: távolt nem vesz észre,
s űzött érzés száll, megijedt madár.

Volt-vers, most-vers, - mind-mind hajléktalan lett.
Bokrokon itt-ott piros vérzik el.
Hull kék toronyból arany dínomdánom,
s álarc, ha kérdik, látszatot felel.

Kereszt, kerítés, szögesdrót.. A lélek
legyint, csüggedten: már semmit se vár,
s az ég tele kedvetlen csillagokkal,
ha alkony itt, búcsúztató király.

A hegy? Lenéz völgyet, nyarat, őszt, lelket,
s Csillagot, mely most csendhez kötözött.
Közöny kőarc idők felettit képzel,
s elnéz a ferde, kidőlt évek fölött.

Hajléktalan vers, tétova varázslat,
ne hidd: előtted vesztes végtelen!
Ne hidd: örökre Csendhez kötözötten
marad Csillagom, Eszmém, - Istenem!

Békéig ember, vers, ma el nem érhet:
itt Allah, s Krisztus egyformán halott.
Köntösük más, - de a köntös a lényeg?
Elfordulnak kedvetlen csillagok,

de mögöttük álomjelzés: a Csillag
a Csendhez kötözötten is ragyog.
Szabad leszel menekülő Varázslat, -
készül Időd, ítélő Holnapod!

(2016)