Kéktulipán Éva nem akármilyen leány volt. Olyan leány, akiben annyi minden kívánatos tulajdonság együtt van, mint nála, ritkaság. Otthon pompásan sütött-főzött, ellátta az aprójószágot, az iskolában jól tanult, de még az erdő-mező növényeiről, állatairól is annyi mindent tudott, hogy tanítója csodálkozott:
- Honnan ugrott a fejedbe ez a sok tudomány, Éva?

- Tapasztalatból, és könyvekből. Vincellér bácsi, akié a városi antikvárium, időnként ad használt könyveket, amelyeknek lapjai olykor salátává váltak, én meg adok neki értük salátát. Valódit, mert a madársaláta sem rossz, ami az utak mentén nő, íze kissé a dióra emlékeztet, de azt Vincellér bácsi nem szereti! XIV. Lajos francia király szerette. No meg adok a könyvekért tojást, erdei gombát.. Cserebere. - mondta a leány.

- Kíváncsi vagyok, hogy, ha férjhez mégy, életed párja eszi-e majd a madársalátát! - nevetett a tanító. Magában azt gondolta: meg azt a sok tudományod..

Éva kijárta az iskolát, szorgalmasan dolgozott a földeken, meg a ház körül. Szülei sok mindent ki tudtak hozni abból az öt hold földből.. Irigykedtek is rájuk a faluban. Persze, nem mindenki, és utóbbiak sem egyformán. Volt, aki kicsikét, volt, aki nagyon.

Hanem néha hiába az ész, - beüt a vész! Három aszályos év következett. No, ezt még csak kibírták volna, mert szűkebbre lehet húzni a nadrágszíjat is, meg a szoknya zsinórját is, de a bank nagyon követelte a kölcsönadott pénz utáni kamatot. Éva megbetegedett, majd szülei is. Nem sokáig tartott a betegség, szüleinél azért, mert néhány nap múlva meghaltak, Évánál pedig azért, mert egy héttel szülei halála után jobban lett, majd gyorsan meggyógyult. Ám a bank könyörtelen volt. Elárverezték a házat, meg az öt hold földet. Az állatokat is.

Éva elhatározta: világgá megy, és a tudományából fog megélni. A tudományból ugyan könnyebb meghalni, mint megélni, de azért utóbbi is előfordult már. Pontosabban a leány arra gondolt: gyógyfüveket fog gyűjteni, és azokat árusítja, vagy becseréli erre-arra..

Kisütött a maradék lisztből huszonöt lángost, zsákba tett egy kis szalonnát, lecipelt a padlásról egy ménkű nagy ládát, abba edényeket pakolt, meg egy maga varrta hálózsákot. Mindent feltett egy könnyen guruló kézikocsira.. Utolsó pillanatban eszébe jutott a bőrzacskó, amiben kis töltött pisztoly, tőr, meg valamiféle érdekes nyelven készült ősi irat volt, Éva édesanyja szerint egykori ősüké.

Amikor készen lett, megfogta a kézikocsi rúdját, és húzta, ment kifelé a faluból. Egykori irigyei közül most a legtöbben szánták, néhány volt iskolatársa pedig annyira megsajnálta, hogy adott neki valamit emlékbe: csúzlit, zsákot, hamuban sült pogácsát, még használható cipőt, szoknyát is hoztak.. Az egyik legény ébresztőórát hozott neki:
- Ezt azért kapod, Évi, hogy idejében felébredj, ha veszély fenyeget!

- Hm! Lehet, hogy az ébresztőóra hoz majd rám veszélyt! - gondolta Éva, de azért nagyon kedvesen köszönte meg a különös búcsúajándékot.

Néhány leány is odament hozzá, volt, aki örült, hogy eggyel kevesebb az esetleges vetélytársa, de az is sajnálkozást színlelt. Rozika azonban valóban szerette, átadott neki egy maga hímezte gyönyörű kendőt, amelyen kék és piros tulipánok voltak, a nyakába borult, és könnyes szemmel mondta:
- Imádkozni fogok, hogy megsegítsen a Jóisten! Vigyázz magadra!

Nehéz szívvel vált meg Éva a falutól, Kiscsomóstól. Egy erdőn keresztül vezetett az útja, még ismerős tájon, kedves fények játszottak fogócskát a fák között. Elhúzta a kézikocsit két hegy mellett, a harmadik aljában azonban megpihent, mert igen elfáradt. Kicsit el is szundított, de inkább félálom volt az. Hirtelen megszólalt az ébresztőóra. Ki állíthatta be délidőre, amikor arra a harangszó is figyelmeztethet?

Az ébresztőóra hangjára megjelent egy szakállas alak, puskával a vállán. Megijedt Éva, mert ezt az embert még sohasem látta. Keze önkéntelenül is a szoknyazsebében lapuló kis pisztoly után nyúlt.

Az ember szakálla talán ijesztő volt, de a két szeme nem, mert azok igen barátságosan néztek rá. Biztos, ami biztos, Éva mégis kirántotta a pisztolyt, és azt mondta:
- Ha az úr rabló, akkor ne jöjjön közelebb, mert halál fia! Ha meg nem rabló, akkor sem, mert nem ismerem, zsivány is lehet!

A szakállas ember megállt, nevetett:
- Zsivány vagyok, de csak félig, mert félig író. Bár igaz, ami igaz: úgy megtetszett a kisasszony, hogy szívesen elrabolnám, de akarata ellenére nem teszem, mert különc vagyok. A nevem Ügyes János, és én írtam az Erdei gyönyörűségek című könyvet a környékbeli fákról, bokrokról. A kisasszonyt már többször láttam Vincellér bácsi városi boltjában, amint könyvet kap, salátáért. Ám eddig nem tudtam, hogy, szépsége mellett, ilyen talpraesett is! Megmutatom a puskám: nincs megtöltve, de ha a kisasszony le akar lőni, lőjön!

Most már Éva is mosolygott, mert Ügyes János több könyvét is olvasta. Azt mondta:
- Én meg Kéktulipán Éva vagyok! Az a kérdés, hogy az úr tényleg Ügyes János-e, vagy csak azt állítja magáról? Felteszek öt kérdést növényekről, állatokról, ha megválaszolja, akkor elismerem: nem kell félnem Öntől!

A puskás ember megmutatta, hogy nincs töltény a puskájában, de hozzátette:
- Azért csak legyen óvatos, mert a valódi Ügyes János is lehet rabló! Elrabolhatja az Ön szívét! Meg, ne haragudjon, Ön is lehet rabló, elrabolhatja a szívem, azután, esetleg, még agyonlőni sem hajlandó, kegyelemből, azzal a kis gyöngyház nyelűvel!

Ügyes János jól válaszolt mind az öt kérdésre. Látszott: valóban az, akinek mondja magát. Segített Évának a kézikocsit húzni. Közben beszélgettek. Ámult Éva. milyen sokat tud ez az úri legény! No és milyen kedvesen szól hozzá. Nincs ebben valami csalafintaság? Ráadásul: húzza a kézikocsit..

Azt mondta neki:
- Most Ön egy fizetség nélküli, önkéntes lovacska!

- No, azért nem fizetség nélkül, mert nézhetem Önt, gyönyörű kisasszony! Eddig már, fizetségként, előre lenéztem magamnak egy hosszú ló utat, egészen Öregerdőfalváig, ahol lakom! Ön meg, úgy sejtem, kiscsomósi!

- Csak voltam, a mai napig! - válaszolta Éva, szomorúan. Most a világot járom!

János nem kérdezősködött tovább, mert egy könnycseppet vett észre a leány szemében. Azt mondta:
- Ha járja, járja, de nehogy a végén megjárja, vagy a lábát lejárja! Van egy ajánlatom: nálam három napig keményen dolgozik, - és én adok érte egy szamarat!

- Egy szamarat? Csak háromnapi munkáért? - csodálkozott Éva. Nem bolond az úr? Ha így pazarol, akkor hamarosan Ön is húzhatja maga után a saját kézikocsiját a nagyvilágban! Miért adna nekem egy szamarat ilyen olcsón?

János megbökte a fácános kalapját:
- Őszintén megmondhatom? Nem fog a kisasszony egy-két pofonnál többet adni merészségemért?!

Éva nagyon kíváncsi volt a válaszra, ezért így szólt:
- Mondja! Legfeljebb két nagy pofont kap, őszinteségért adtak már többet is, azt meg kibírja!

János nevetett:
- Háromnapi munkájáért, becsületemre fogadom, tényleg adok egy szamarat, élőt, egészségeset. Miért? Ez kockázat részemről, de megéri! Ha megszeret, akkor viszont a nyakába varrhatok, bár nem is tudok varrni, egy másik szamarat: saját magam! Nagyon megtetszett a kisasszony! Ilyen szép és okos leánnyal, mint Ön, ne vegye ezt hízelgésnek, még nem találkoztam! Jobb, ha az én feleségem lesz, mintha másé, mert nagy a világ, és nem csak kívánatos dolgok vannak benne.. Nos, kell a szamár?

- Az első biztosan! - vágta rá Éva. A másik? Majd meglátjuk, ha megmarad mindkét szemünk, mindkettőnknek..

Kiderült, Öregerdőfalván Jánosnak olyan hétszobás háza van, hogy az egyre azon tűnődik: ház-e ő vagy már kastélyocska? A ház körül meg akkora kert, hogy hetvenhét ördög is el tudna benne bújni, de csak két kopó futott oda hozzájuk, egy Kerekeskutas Károly nevű mesebeli óriással, János kertészével és házi mindenesével. Az egyik ablakon pedig, jól látszott, csinos leányfej kandikált ki. János rákiáltott:
- Gyere ki, Maris, mielőtt elfog a féltékenység, meg a félreértés, mert mindkettő rossz tanácsadó!

Maris kijött, János meg bemutatta, mint a szakácsnőjét, és hozzátette:
- Mariska, ne tegyél majd mérget e gyönyörű kisasszony levesébe, mivel nem vetélytársadnak hoztam ide, hanem három napig fog dolgozni nekünk az első szamárért! Ne félj, erre a három napra Károlyt, a vőlegényed, kiküldöm a juhokkal, nehogy beleszeressen ebbe a kisasszonyba!

Maris, teljes nevén Patakparti Mariska, nevetett:
- Nem mer olyat csinálni Károly, mert már megkérte a kezemet, odaadtam, és ha másfelé is nyúlkálna, leütném a derekát, de azért csak küldje el a juhokkal a nagyságos úr, mert biztos, ami biztos!

Évának az első nap a kertből kellett felásnia egy nagy, megjelölt darabot. Nekiállt. Alighogy nekiállt, jött János, ásóval a kezében:
- Itt a segítség! Két ásó többet ás, de az én ásóm sem vermet ás, Éva!

- Azt nem is ajánlanám, mert ha az úr nekem vermet ás, maga esik bele, gondoskodom róla! - hangzott a válasz.

- Az sem volna baj, kedves Éva, sőt, öröm, ha magácska is ott van a veremben! - vágott vissza a legény.

No, együtt ástak. János is szorgalmasan, szinte fej-fej mellett haladtak.

Este Éva, négyszemközt, így szólt Marihoz:
- A gazdátok másik lánnyal is dolgozott így, mint velem?

- Még sohasem! - kiáltott fel Mari. Csodálkozom is rajta.. Mit csináltál vele, hogy így elbűvölted?

- Én ugyan semmit! - tiltakozott Éva. Szerinted megkapom a három nap után a szamarat, amit megígért? Jól jönne a kézikocsi elé, nagyon is!

- Abban biztos vagyok! - erősítette meg a szakácsnő. Amit eddig valakinek megígért, azt mindig teljesítette.

A második napon a krumplit kapálták együtt, a következőn a szőlőt.

A negyedik nap reggelén Éva megkapta a szamarat. Nagyon megörült neki, de mindjárt el is komorodott. Rájött: nem szívesen hagyja itt Jánost. Ám ő most nincstelen szegény leány, akkor sem maradhatna, ha János megkérné a kezét. Nem engedné a büszkesége. Lehet, hogy a büszkesége őt nagyobb szamárrá teszi, mint a neki szamarat adó Jánost?

A búcsúzásnál Mari hatalmas fonott kalácsot hozott neki:
- Neked sütöttem! Itt van hozzá két üveg, egyikben méz, a másikban vaj! Meg egy kerek cipó is, ráadásnak, ha elfogy a kalács.

Károly egy kisbárányt adott neki, és hozzátette:
- Nem a gazdáméból adom, a saját nevelésem!

János fedeles kosarat hozott ki, a benne levő vörös szőrű kiscicával, és egy versikét mondott hozzá:

Olykor ez a cica kíváncsian nyávog:
- Ott van a Jánosod, ahol nem is várod!
Mikor ez a cica öledben dorombol,
gondold át, amit e bájos cicus gondol:
- Férjet keresően ne fuss vakvilágba, -
a másik szamarad a kézfogót várja!

A szamár húzta, húzta a kézikocsit, a lány lelkét pedig elkezdte mélyre húzni a bánat. Nagyot sóhajtott, és mondta, csak úgy, önmagának:
- Hej, szamaracskám, de fáj a szívem! Mégis: más a szív, más az üres erszény. Szegény leány ne ácsingózzon gazdag után!

Alkonyatkor, egy folyócska partján, a lány száraz fát keresett,gyűjtött, halomba rakta, szikladarabokkal körülvette, nyársat faragot, tüzet gyújtott, elkezdett szalonnát sütni.

Megszólalt a kézikocsin a láda, igen furán morgó medvehangon:
- Ördögös varázsláda vagyok! Ne nyiss ki! Mondd meg, hogy mit szeretnél? Egy kívánságod teljesítem!

Hiába volt a furcsa hang, Éva felismerte, de úgy tett, mintha nagyon megijedne:
- Jaj! Jaj! Egy ördög van a ládában! Tűzbe dobom, elégetem!

Tovább morgott a láda:
- Ne dobj a tűzbe, mert, ördögös vagyok, ha az ördög kiugrik, felfal! Mondd inkább, hogy mit szeretnél! Egy kívánságod teljesítem!

Éva tovább ijedezett:
- Jaj! Jaj! Akkor nem a tűzbe doblak, hanem a folyóba! Én szegény leány vagyok, nem merem azt kívánni, amit szeretnék! A víz majd elvisz, te ördög, egy gazdag leányhoz!

Mérges lett a varázsláda, - vagy csak úgy tett? Így morgott:
- Hát akkor dobj a vízbe, de gyorsan! Tízig számolok, ha addig nem dobsz a vízbe, kiugrik belőlem az ördög, megölel, megcsókol! Hétszer is! Egy, kettő..

A leány mosolygott, hallgatott. Kiugrott a ládából János, amiben kissé kényelmetlen volt az utazása, még így is, hogy a fazekakat jó előre kiszedte, és maga alá tett egy kispárnát.

A hét csókból hétnél több lett, mert a lány mindegyiknél visszacsókolt. Ezt követően János a szamár hátára ültette a leányt, visszafordította a csacsifüles utaztató alkalmatosságot, és meg sem álltak Öregerdőfalváig.

Mari is, Károly is nagyon megörült, mivel mindketten megkedvelték Évát. Hamarosan mindkét esküvőre, lakodalomra sor került. Lassanként kiderült: János sokkal gazdagabb, mint Éva hitte. Ám addigra a János annyira levette a lábáról, hogy csak úgy sugárzott az arcáról a boldogság.

Egy idő után Évának eszébe jutottak a különös betűkkel készült iratok. János sem tudott azon a nyelven, amelyen írták, ezért elvitte egy szakértőhöz. Ettől kezdve egy teljes hétig komoran járt-kelt.

Éva vallatására végül kibökte:
- Már intéződik a dolog. Kiderült: gazdagabb vagy mint én, egy török rokonodtól kincseket örököltél, csak eddig nem tudtál róla, valamint meghalt szüleid sem. Most félek, hogy elhagysz!

- El is hagylak! - mondta komoly arccal a felesége.

János arca fájdalmasan megrándult. Erre Éva elnevette magát:
- Elhagylak, itt hagylak a szobában, de csak egy órára! Kimegyek Marihoz, együtt készítünk egy pompás vacsorát! Ó, te csacsi! Nem tudnálak elhagyni sem téged, sem a gyermekünket, aki már útban van!

János ugrott egyet örömében, megcsókolta feleségét. Nagy kő gördült le a szívéről!

Két kisfiúk született. Károlynak és Marinak szintén kettő.

A gyerekek, amikor kicsit megnőttek, gyakran játszottak együtt. Imádták, amikor a varázsládában levő "ördög" mindenféle tréfás dolgot dörmögött ki nekik. Később, amikor már nagyobbak lettek, be-bemásztak a varázsládába. Az már kezdett nekik szűk lenni, de János megoldotta a dolgot. Vásárolt egy másik varázsládát is.

(2016)