Volt egy költő, akit Ábrándossy Mátyásnak hívtak, és eltévedt az erdőben. Utóbbiért félig az erdő volt felelős, amelyik mohóságában túl sok fára tett szert, félig pedig az ösvény, amelyik alattomosan megszökött a szeme elől. Így Mátyás nem tudta: merre van a kiút az erdőből, viszont egyre inkább rájött, tapasztalatból, merre nincsen.

Felmászott ez a Mátyás egy magas fa tetejére, ahonnan, úgy vélte, jobb lesz a kilátás, de, be kellett látnia: nem jobb, mert onnan is csak fákat látott. Erre mit tehetett? Lemászott.

Költőt is utolérheti a szerencse, de ez ritkán fordul elő, mert a Szerencse nagyon válogatós, nem szereti a verseket, így írójukat sem, ezért csak tessék-lássék megy a költő után. Egyébként a regényírók sem járnak jobban, mert az életük ugyan kész regény, de mire a végére érnek, teljesen kikészülnek. Erre bármelyik olvasóm rájöhet, aki a nagy költők, írók életét tanulmányozza!

Mátyás az erdőből kivezető utat nem talált, de egy puskás embert igen. Reménykedett: ez talán egy zsivány, és agyonlövi, ami végül sok mindenre ír lehet, még az erdőben való fárasztó kutyagolásra is.

Mátyást azonban itt sem érte utol a szerencse, mivel a puskás ember nem zsivány volt, hanem filozófus, vagyis bölcselő. Az ilyen hosszabb szakmai vita végén esetleg agyonlövi a másik filozófust, akinek a véleménye ellentétes az övével egy olyan kérdésről, amiben mindketten teljesen tudatlanok, - de közönséges személyekre egy igazi filozófus nem pazarolja a patront.

Az már nem derült ki, hogy ez az agyontanult ember, Mélyengondolkodó Márton, milyen más kérdésekben is teljesen tudatlan, ám amikor Mátyás az erdőből kivezető út iránt érdeklődött, csak egy kimerítő kiselőadást kapott tőle:
- Barátom! Nagy kérdést intéztél hozzám! Merre az igen? - ezt jó volna tudni! Ha meg nem tudjuk, legalább azt szeretnénk megismerni: merre van az összes NEM! Az összes NEM-ből, mint macska az egérlyukból, az IGEN is kinyávogna.. Idejöttem egy lóval, az erdőbe, gondolkodni, és most itt a gond: hol a ló? Ló lányoknak udvarol? Rablás áldozata lett? Úgy kiokosodott alattam, hogy filozófussá vált, és önállósította magát? Gyere velem! Keresünk utat, múltat, kutat, lovat..

Mátyás jobbnak látta, ha Károllyal tart, mert, ha a filozófus útkereső tudományában ezek után nem is bízott, a puska azért mégiscsak valami! Az elriaszthat vérszomjas medvét, farkast..

Medvét, farkast nem találtak, talán azért sem, mert abban a rengetegben ezeket a vérszomjas emberek már kétszáz évvel ezelőtt kiirtották. Találtak viszont egy gombaszedő leányt, aki igen szép volt, olyan gyönyörű, mint a leggyönyörűbb töltött galamb. A filozófus is nagy szemekkel nézte, de a lányon levő gömbölyűségek visszaterelték gondolatait előbb a földgömbre, azután a Föld, a világ útkereső állapotára.. Mátyás azonban nem követte szemeivel a filozófust, hanem mindkettőt a lányon hagyta, mivel igen megtetszett neki.

A leány azt hitte: tudja az erdőből kivezető utat. Hamarosan kiderült: ezt csak hiszi, ami hitnek szép, de ha rácáfol a valóság.. Nos, ez a leány, Csirkés Júlia, rájött: mégsem tudja azt, amiről azt hitte tudja. Ő is eltévedt! Ám, miután Mátyás legényvolta is kiderült, igen beszédes lett. Elmesélte, hogy kis kötöttáru üzlete van a városban, és maga is kötöget, szoknyát, blúzt, gyermekholmikat.. Néha üzleteket is. Sok munka, kis pénzecske!

Mátyásra is rájött az őszinteség:
- Én, kisasszony, költő volnék, de kénytelen vagyok tehetségemet aprópénzre váltani, nagyon apróra! Verses hirdetésekből szerzem betevő falatomat! Önnek ingyen írok egyet, ajándékba! Már kész is van:

Kötetlenül válogathat
nálam kötött árukat!
Siessen, mert elkapkodják,
utána meg bámulhat!
Bár nem vagyok olcsójános,
mivel Juli a nevem,
de ha veszik remek árum,
azt én igen kedvelem!
Tanács: kössön házasságot,
s ha megjön a kis kölyök,
nálam vegyen blúzt és szoknyát, -
mind mestermódra kötött!

A lány nagyot nevetett. Látta, hogy Mátyás nem csak rímfaragó, hanem jó humora is van.

Az erdőben éjszakáztak, mivel a nappal nem akart fennmaradni. Felváltva őrködtek. A filozófus kicsit elszundított a töltetlen puska mellett, azután Mátyás vette át a kétcsövűt, és őrségben is maradt hajnalig, mert nem volt szíve felkelteni az alvó lányt. Utóbbit Julis nem vette jó néven, jobban szerette volna, ha a legény az éjszaka közepén felkölti, de Mátyás néhány tréfás versikével kiengesztelte.

Reggelire a szalonnát és sonkát ették ki a filozófus tarisznyájából, de az üres tarisznyát meghagyták. Ebédre már csak azokat a gombákat tudták kisütni nyárson, amit a leány szedett.

Ebéd után két fa közül egy lófej nézett rájuk.

- Szókratész! - kiáltotta a filozófus.

Homályban maradt, hogy Mélyengondolkodó Márton miért arról az ókori görög bölcsről nevezte el a lovát, aki kiitta a bürökkel telt méregpoharat, de az elnevezés homályát sem Julis, sem Mátyás nem igyekezett eloszlatni.

Szókratész jámbor ló volt, megengedte, hogy mindhárman felüljenek a hátára. Elöl a gazdája ült, középen Julis, hátul pedig Mátyás. Mátyás az előtte levő Julist átölelte, ami miatt a lány arca pirosabb lett, de belátta: az egy csónakban evezőknek, meg az ugyanazon lovon utazóknak ki kell egyezniük egymással. Különben neki sem volt ellenére ez a kiegyezés.

Szókratész három lovast együtt kissé sokallta, de csak pofákat vágott, azután elindult.

Tíz perc után bejött ebbe a történetbe egy pöfögő masina, a mai autók egyik felmenő ági őse. Egyelőre csak a hangja hallatszott, de Szókratész már erre is szerelmesen felnyerített.

Mélyengondolkodó Mátyás elmagyarázta a dolgot:
- Az autó hangját ismeri Szókratész, és azt is tudja: vezetője, Villanó Vilma grófkisasszony nagyon szereti őt, cukrot szokott neki adni, meg csókot a homlokára. Egyébként: ahol az autó, ott az út, mert út nélkül nem tud menni ez a masina, legalábbis nem sokáig!

Villanó Vilma grófkisasszony egyáltalán nem volt olyan csúnya, ahogy a grófkisasszonyokat szélsőségesen radikális szónoklegények le szokták festeni. Sőt, éppen ellenkezőleg! Ha Julis kecses töltött galamb volt, akkor Villanó Vilma grófkisasszony szemnek-szájnak ingerét jelentő töltött túzok. Utóbbi, mármint a túzok, Közép-Európa legnagyobb madara, töltelék nélkül is. Vilma bájos töltött túzok volt, és még csak harminckét éves, amiből ötöt bátran letagadhatott volna. Le is tagadott, mert módosította a mondást: "Amit ma letagadhatsz, ne halaszd holnapra!". Persze, parasztlányként régen vénlány lett volna ez a Vilma, de grófkisasszonyként még nem. Szókratésznak úgy adott öt szem cukrot es három csókot egymás után, hogy közben bájait Mélyengondolkodó Mártonnak, szemérmesen bár, de kellően megmutatni igyekezett. Ez az igyekezete, úgy látszott, Mártonra sem volt hatástalan, mert a filozófus tréfásan rákérdezett:
- Én nem kapok se csókot, se cukrot?

- Aki mer, az nyer! - vetette rá nagy szemeit a grófkisasszony. Nálam hamarabb nyer, Filozófus Úr, mint a lutrin!

A grófkisasszony a kis társaságot meghívta a kastélyába. Mind beültek az autóba. Szókratész a négykerekű járművet követte, újabb cukorfalatok reményében.

Nem rögtön, de később, az erdei túra után, néhány dolog kiderült. Ezeket az alábbiakban összegzem.

1.) Filozófust is be lehet fogni a házasság igájába, ha egy csinos grófkisasszony ért a csábítás művészetéhez, már pedig attól még, hogy grófkisasszony, miért ne értene?

2.) Költőnek is lehet boltos kisasszony a felesége, ha a kisasszony úgy dönt, hogy neki adja a szívét és leányságát.

3.) Van, aki azt képzelheti: már kint van az erdőből, és ha nem jön rá, hogy nincs kint, akkor minden rendben.

4.) Ha ló nincs, szamár is jó, de egy Szókratész nevű lovat nem lehet szamárral pótolni, mert nem olyan szamár, hogy ne követelje a cukrot gazdája házassága után is.

5.) Kis gyerekek gyorsan nagyobbacskák lesznek, és nem csak a házat, boltot tudják felforgatni, hanem a kastélyt is.

(2016)