Aranykörmöczi Károly nem törekedett irodalmi babérokra, de azért írt, mivel nagybátyja, Kacsavári László azt mondta neki:
- A Parnasszus csúcsán szeretnélek látni, Karcsi! Minden könyved kiadatom, mindegyikért bő kézzel fizetek, nem szűkmarkúan. Persze, illő módon, mindegyiked nekem dedikáld, álljon ott a belső címlapon: "Szeretett nagybátyámnak, gróf Kacsavári László méltóságos Úrnak ajánlom ezt a könyvet".

Károly szót fogadott, és nagybátyja tényleg nem volt szűkmarkú. Így hétszobás házikóban lakott ez a Károly, szakácsnőt és inast tudott tartani, valamint kétcsövű vadászpuskát venni, meg díszes bőrtarisznyát.

Vették-e Aranykörmöczi Károly gyönyörű gondolatokat terjesztő és nemes erkölcsöt hirdető, fordulatos történeteit?

Vették!

Igaz, ebben közrejátszott az is, hogy nagybácsikája nem vette fel birtokán munkára azokat, akik nem ismerték eléggé unokaöccse munkáit, meg ilyen tudatlanoktól soha semmit sem vásároltatott, így hát a környéken, hét faluban és három városban, nagyon süvegelték Aranykörmöczi Károlyt, mint írót. Némi kritikát műveiről csak a háta mögött súgtak-búgtak, de azt is nagyon óvatosan, mert besúgók is vannak a világon, de még talán a Pokolban is..

Károly éppen Bűbájos kisasszony című művén dolgozott, az erdőben, mert ott lehet legjobban írásműn dolgozni, kivéve, ha favágók favágással zavarják az írót, de az erdőnek az a része Károly tulajdona volt, és a favágást betiltotta, a rőzse-, gomba- és gyümölcsszedést viszont megengedte, mert egyébként jószívű volt, ha pedig műveit dicsérték, akkor még inkább az.

A Bűbájos kisasszony Károly készülő könyvében bűnös bűbájossággal letérített egy legényt a legényélet ösvényéről, és a házasság göröngyös útjára átvezényelt. A könyvbeli leány egyébként nagyon szép volt, ami kellett is ehhez, bár az is előfordult már a világtörténelemben, hogy csúnya lányokba is beleszerettek. (Az érdekházasságokról majd máskor!)

Károly nem gondolta volna, hogy találkozik az általa kigondolt hölgyalakkal az erdőben, amit pillanatnyilag nem is kívánt magának, mert egy ilyen leány megakasztotta volna a betűvetés folyamát.

Nem mindig az a személy jön, akit az ember kíván. Ezt, gondolom, e történet olvasói is tapasztalták már.

Nos, megjelent egy gyönyörű leány, blúza alatt két sejthető csoda gömbölyűséggel, de szívdobbantó lábain még szövetféle sem volt. Kék volt a blúza, kék a szoknyája, és még a szalag is kék volt a lány aranyhaj sátorának oldalán. No, szóval Károly kedvenc kék színét hozta magával ez az üdén fiatalos hölgyszemély. Arca azonban bánatos volt, nagy, csodálatosan szép szemei pedig fájdalmasan kisírtak.

Károly megszólította, a Parnasszusra már félig felkapaszkodott íróhoz méltóan:
- Ne féljen tőlem, kedves Kisasszony! Aranykörmöczi Károly vagyok, író, egyben szép leányok szívének vigasztalója, ha azt kéri az Élet. Miért olyan felhősen bánatos az Ön arca? A puskámtól se féljen, egyrészt nincsen megtöltve, másrészt csak a tekintély miatt hordom magammal, mert a puska nélküli embert, itt az erdőben, a szajkók is kiröhögik. Talán az okozza a bánatát, hogy beleszeretett egy legénybe, és az nem szereti viszont? Ezen könnyű segíteni! A legényből kiszeret, belém beleszeret, elveszem feleségül, szül három gyermeket, egy fiút, meg két kislányt, és kész a család! Ha ennyinél több gyereket szül, akkor még inkább kész!

A lány, bánata ellenére, elmosolyodott:
- Ne siessen az úr azzal a házassággal, mert nálunk, otthon, nagyobb a baj. Ellopták az egyetlen lovunk. Sír az édesanyám, komor az apám, és én is sírtam, de már elfogytak a könnyeim! A nevem egyébként Kékharmatos Éva!

Károly füttyentett egyet, nagyobbat, mint a rigó, csak nem annyira szépen csengőt:
- Egy ellopott ló miatt bánatosak? Jöjjön velem egy darabon, mielőtt az élethosszig tartó ösvényre rátérnénk, ha odaérünk nagybátyám, Kacsavári László kastélyához, majd célzást teszek neki arra, hogy A lóvá tett lovas című könyvemhez, amibe belekezdtem, kell nekem egy ló. Megkapom a lovat, odaadom Önöknek ló használatra, ingyen, mert mi tagadás, a szívem is aranyból van, nem csak a szavam!

A lány arcán egy pillanatra felvillant a remény, de mindjárt el is villant:
- Csak bolondozik velem az úr! Én nem vagyok könnyűvérű városi kisasszony, bár a városban tanultam ki a varrónőséget.

Károly megpróbált komoly maradni:
- Igaz, kicsit bolondos természetű vagyok, de nem vagyok bolond, mint a többi író. Ha pedig kitanulta a varrást, akkor még jobb: a nyakamba varrja magát, elveszem feleségül, szül három gyermeket, egy fiút, két kislányt, - és szent a béke! Jöjjön velem!

A lány elnevette magát:
- Fura fickó az úr, elkísérném, de én úgy szégyellek kéregetni, még lovat is!

Károly megfogta a lány kezét, és azt mondta:
- Önnek, Kisasszony, nem kell kéregetnie, elég, ha bájosan pironkodik.. Majd én beszélek! Lesz ló, hó is, utóbbi azonban csak majd télen, mivel most már május van!

Kacsavári László ütött-kopott ruhájában egyáltalán nem nézett ki grófnak, terjedelmes birtok urának, sokkal inkább vándorló ószeresnek. Az udvaron levő pöfögő masináját, vagyis az autóját szerelte. Ám a mögötte levő kastély rácáfolt ószerességére. Unokaöccsét tárt karokkal, olajos kezekkel átölelte:
- Örülök, hogy látlak, Karcsi! Ezt a fenségesen gyönyörű hölgyet hol szerezted? A mennyasszonyod?

- Az erdőben szereztem, és még nem a mennyasszonyom, mert eddig nem állt kötélnek, de már gondolkozik rajta! No, szóval, jó volna egy ló a készülő könyvemhez, A lóvá tett lovashoz, mivel a hegyről is legjobb úgy írni, ha ott van az ember mellett, büszke csúcsával vagy előkelően lapos tetejével!

Megjelent egy koros hölgy, kezében nagy tálcával, hát azon mi minden étel-ital volt! Még egy csavarhúzó is, meg egy fogó.. Egy inasféle három széket hozott ki a kertbe, egy szakállas ember pedig asztalt. Ment a terítés, és hozzá az irodalmi körítés!

Végül a nagybácsi odaintett egy Marci nevű jámbor óriást:
- Unokaöcsémnek ló kell! A versenylovakból nem adhatok, mert azokat beneveztük a futamokra. No meg irodalmi célra paraszt ló megfelelőbb! Segíts kiválasztani azt a lovat, amelyik méltó arra, hogy regénybe vágtasson át, de az igát is jól elhúzza!

Éva csak ámult! Kiválasztották a Picipaci nevű lovat, amelyik, nevével ellentétben, egyáltalán nem volt pici, paciságát azonban a fara is megmutatta.

Miután elbúcsúztak Károly nagybácsijától, Éva így szólt:
- Rendes ember maga, szerzett nekünk lovat, az ellopott helyett, nem is tudom miként köszönjem meg! Most elviszem a pacit hozzánk! Köszönöm! Ön is elkísér?

- Elkísérem, ez csak természetes, de most előbb a Zsiga nevű zsiványhoz megyünk, erdőbeli barátomhoz, visszalopatjuk vele azt a lovat, amit elloptak. Köszöngetni viszont a ló szerzést nem kell, megelégszem azzal, ha a kisasszony áttér a tegezésemre, és Karcsinak szólít, én meg Évaként emlegethetem. Én nem vagyok grófi csemete, őseim csak kisnemesek voltak, igaz, néhány Aranykörmöczi nagy gazember is, de az, ami volt, elmúlt. Persze, ami elmúlt, visszatérhet, - majd erről is írok egy könyvet!

A Zsiga nevű zsivány hivatalosan nem volt zsivány, csak nem hivatalosan, és nem volt könnyű rábeszélni az ellopott ló istállójának kinyomozására, valamint a négylábú visszalopására. Arra hivatkozott: betyárbecsület is van a világon! Károly azonban megvilágította neki: a betyárbecsületnek is van határa, mint ahogy egy falunak is, de még egy országnak is.

Kiderült: Zsiga tudja, hogy ki lopta el Éváék lovát. Máris ment, és észrevétlenül visszalopta. Méltányos összegért, mert baráti alapon.

Most már mehettek Éváék felé, egymás mellett. Az egyik ló kantárát Károly fogta, a másikét a lány. Éva hirtelen megfogta Károly szabadon maradt kezét, és megsimogatta, majd el sem engedte. Hirtelenében nagyon megtetszett neki a legény, miközben rájött: már első látásra is tetszett.

Azt mondta Károly Évának:
- Majd én elmondom a szüleidnek a szépirodalmian átírt történetet! Te csak pironkodj, hallgass, - de bólogass!

Hát a lány szülei, Imre bácsi és Rozi néni, ugyancsak eltátották a szájukat a két ló láttán, nem mintha nem láttak volna még lovat, de furcsa dolog, ha az embernek egyszer egy lova sincsen, mert ellopják, azután üres az istálló, majd két ló is ott áll benne! Ez már szinte varázslat!

Károly azonban elmesélte: ment az erdőben, és szembe jött vele egy gazdag ember, két lóval. Hol szerezte mindkettőt? Nem tudni, de hirtelen térdre hullott Károly előtt, és felkiáltott:
- Az Ég azt üzente nekem: ajándékozd ezt a két lovat az első szembejövőnek, mert ha nem, akkor a pokolba kerülsz! Fogadd el, fiam, ezt a szerény ajándékot, amit egy gazdag ad neked, hogy a Mennybe kerülhessen!

Hát én először nem akartam elfogadni, - folytatta Károly - de végül megszántam azt a szegény gazdagot. Aranyszívem van, a nevem is Aranykörmöczi Károly. A két ló nagy teher volt nekem, mert, ugye, az ember felül az egyik hátára, de akkor mit csináljon a másikkal?

Itt az Ég rajtam is segített. Szembe jött velem a leányuk, bánatosan. Kivallattam, nem ment könnyen, mert igen szemérmes, de végül elárulta: azért szomorú, mert ellopták egyetlen lovukat! Rögtön neki ajándékoztam a két ló közül az egyiket, és egyúttal elkezdtem gondolkozni: lehet lóháton írni? Nem lehet, vagy legalábbis kényelmetlen, én pedig író vagyok. Így szóltam kedves leányukhoz:
- Nekem, kedves Kisasszony, nem kell ló, - de Önnek talán kell egy olyan udvarló, mint én, mert az udvarló, udvaron is udvarló.

No, már most, egyezzünk meg! A két ló az Önöké, tartsák meg, két lóval könnyebb a szántás, mint eggyel. Nem kell visszaadniuk! A lányuk meg, Éva, megtart engem udvarlójának, amíg a szíve úgy dönt, amikor pedig férjjé szeretni előléptetni, előléptet. Kicsit bolondos vagyok, igaz, de nem annyira, mint a nagybátyám, Kacsavári László méltóságos úr, és azért még ő is eléldegél, ameddig meg nem hal. Remélem, hogy nagyon sokáig fog élni, mert, megsúgták, én vagyok az örököse, és nem jó dolog, ha az ember nyakába szakad egy nagybirtok, a gondjaival, amikor e nélkül is vígan élheti a világát!

Most azután még jobban tátották a szájukat Éva szülei, de amikor magukhoz tértek, akkor a feleség pompás lekváros gombócokat készített, a férj pedig a két lovat vette gondjaiba, ami sokkal kisebb gond volt, mint amikor egy ló sem volt az istállóban.

Ebédnél úgy belaktak a gombócokkal, mint a duda, vörösborral meg leöblítették.

Károly ebéd után kidolgozott Évának egy udvarlási tervet, változatos randevúkkal: erdei madárnézegetésekkel, mezei heverészésekkel, patakban halacska hajkurászásokkal, városi kirakatok megtekintéseivel.

Terv szerint ment a terv?

Igen, méghozzá milyen gyorsan! Végül, a tízedik városnézegetésnél, Éva gyengéden odahúzta Károlyt egy ékszerüzlet kirakata elé, és megkérdezte tőle:
- Szeretsz?

A fiú biztosította arról: nagyon szereti, agyon is szeretné, de azt mégsem teszi, mert nem akar halott hölgyet feleségül venni. No, meg utóbbit a törvény is tiltja!

Éva nevetett, de szívből tette hozzá:
- Én meg imádlak, mint a bolond, te kis bolondozó íróm!

Erre Károly átölelte, felemelte, és két kézben vitte be az ékszerüzletbe. A boltos rögtön tudta, hogy miről van szó, egyből olyan szép jegygyűrűket hozott, hogy azok Tündérországban sem arattak volna szégyent!

A lakodalom utáni években már nem minden ment az eltervezettek szerint, mert, egy fiú és két kislány helyett, először három lányuk született, de Károly nem hagyta magát, és így a három lányhoz később két kisfiú is csatlakozott.

Hát egy nagyobb család családiasabb, mint egy kisebb, de azért kissé zajosabb is. Károly eltűnődött a mondáson: "Úgy szép az élet, ha zajlik." Tényleg így van?

Nincs így, hiszen erre az egész világtörténelem rácáfol, de azért Károly nem vette a szívére a dolgot, mert az öt gyerek csitítására majdnem elég volt a két felvett nevelőnő, és a gyerekek által elszaggatott ruhák helyett időnként felesége is varrt újakat, hobbiból, mert büszke volt varrástudományára.

Igen, varrt, és amikor a fiúk kicsit felnőttek, ők sem volt annyira rosszak, mint az ördögök, csak, ahogy mondani szokták, elevenek. A varrógépet is csak háromszor szedték darabokra!

(2016)