A szitakötők mind vadászni mentek.
Testük nyugtalan árnyakat teremtett
vízfelszínen, - a tó feletti légben
meg fényeket, e kettős teremtésben.

Egy ember futott, mint aki reméli:
holnapra már önmagát utoléri.
Fűszálsorok ránéztek, szétrebbentek,
s virághullám ringatott újra csendet.

A vers ballagott: miért is siessen?
Szépség, szabadság nem kell senkinek sem
e tájon, s ráég lemondó időre
belenyugvó rabszolgák barna bőre.

A vers bánta, de tudta: tehetetlen.
Idő jött: pusztít, lármásan vagy csendben.
Néha, rímekkel, megcsendül egy Csillag,
s lelke, távolból, elfelejtett színt ad.

A kín bejött, a becsület meg ment, ki,
s a fáraó nem más: egy tolvaj senki.
A vers tudta ezt, s azt is: mennyi szolga
képzelt Napisten térdeplő robotja!

A tó felett szitakötők vadásztak.
Fel-felvillantak szivárványos szárnyak.
A kéken átaranylott fű kalásza,
de ki vágyott Szépségre, Szabadságra?

Már csak a vers. A tóparton a papság,
haszonleső had, Napisten parancsát
hirdette, de, rejtőző kalmár hitben,
a markolás lett az egyetlen isten.

A vers tudta, hogy útjai a fénynek
az ismeretlen végtelenbe térnek,
és álmodott: szépséget, szabadságot.
Áthajlottak felette fű kalászok,

s felszikrázó szitakötős varázslat
ringatta csendjét kéknek, égi nyárnak,
s váró Csillagnak, mely - eszmeként - Isten,

s ideje eljön ébredő szívekben.

(2016)