A fazék nagy volt. Kék volt a zománca.
Néztem, hogy a tűz lángnyelvet kienged.
Egyszerre éltünk földgömbös napokban,
s kőpadlóján konyha történelemnek.

Ma jobban látom, mit akkor is láttam,
a részleteknek feltárult a mélye, -
ha elveszett is gyermek fürgeségből,
mely kavicsot röpített tó vizébe.

Emberek mentek, színleltek hitet, de
többen voltak, kik tényleg hittek, s tettek,
s ha volna most - de nincs! - igazi ország:
tükröt mutatna múltnak, küzdelmeknek.

Ha volna.. Lassan már senki sem érzi,
mi részletekben mélység és magasság.
Elbukottak testét kitetoválja
feltűnni vágyás, vagy álarcos vadság.

Rossz ez a kor, rossz híd, - le fog szakadni.
Nem Édenben, de egy szebb nyárban éltem,
s a kert édes, piros szeplős barackja
hányszor mosolygott az öröm kezében!

S mikor a szilva kékje kéknek zengett,
fehér felhő is pengette a lantot
kora őszben, s akkor még sokan várták
a lélek szavát, csillagos parancsot.

Rossz híd e kor, s tudom: le fog szakadni.
Egyre inkább szörnyeket szül az Érdek.
S szörnyek hajszolják a megrémült nyájat
szakadékába embertelenségnek.

A Kert, igen.. Volt úgy: madár kiáltott,
fájdalomról szólt piros szívharangja, -
de könyv kinyílt, világa messze látott,
s fényt vetített sok sötét pillanatra.

Ott ellentét, küzdés, a részletekben,
jobbat ígért, lehetőségként, s szebbet, -
Időt, melyben kedves, köznapi isten
ítéletet tanít a Szeretetnek.

(2016)