Jegenyék? Mind délceg huszár.
Őrző sorfalukat a táj
megszokta, ég rájuk ragyog,
s átnyújt egy-egy csendcsillagot,

egy-egy madár-érdemjelet
a végtelen feje felett,
de mind-mind inkább lóra vár,
vágtatásra, - hiszen huszár!

Fenyők? Olykor, hegycsúcs alatt,
villogtatnak fénykardokat,
alkonysárkány tüzet okád,
s ők elhiszik: hős katonák.

Akácok? Kedves kis cigány
csapat, balkáni út után
ide jutott, s a messzeség
fel-felmutatja gyökerét,

s csodálkozó, táncos szemet
piros pipacsra rámereszt
e csapat, majd a lárma száll,
s mókáz tréfás cigánykirály.

Bükkfák? Kemény legényeket
láthatsz bennük, egy sem remeg,
szélben sem, s kutató madár
szürke törzsükön körbejár.

Tölgyfákban rokon lelkeket
itt is, ott is felismerek,
minden csinos, csipkés levél
zöldjén manócska üldögél,

s ha ősz jön el, és hull a makk,
indul koppanó pillanat
váró, barna avarra le, -
s abban milyen pompás mese,

szelíd mese, mosoly mese,
vagy mesék zászlós éneke
vonul, ha kell, küzdésen át,
s mutatja, szívnek, csillagát!

Néhány fát még jól ismerek,
de készülő könnycseppemet
elrejtem: Szépség, kék világ
dajkál felhőt, látszat-hazát,

s engem is rejtsen égi szó,
felejtető, elaltató,
aranyra írt ezüst szavak
múltamba átvillanjanak,

mint most az erdőszéli fű
éléről az ezüst derű
tette, átugrott árnyakat,
mikor a rét jelzett: - Szabad!,

s távlat, jövő, két kart kitárt,
s lélek megértett múltra várt,
s a rét fényerdőt átölelt,
majd felhőárnyék menetelt

újra, s részekre a világ
széthullt, de ismét összeállt,
éppen úgy, mint az életem,
néha... mikor emlékezem!

(2016)