Cinkotán van egy kis patak:
Caprera. Átszel árnyakat,
fényeket. Nem megy messzire.
Dobog múltam gyermekszíve.
Hány év? Mit is súg? Hallgatom
egykori lélekcsillagom.

Itt fogtam csöppnyi csíkhalat
most is álló kőhíd alatt.
Hányat? Hát legalább hatot.
Az emlék visszaballagott,
mosolygott rajtam. Ó, patak,
eltűntek mind a kis halak,
egy sem maradt, egy sem maradt..
Ám siet benned tiszta víz,
s madárhangos liget terít
szemnek színekből szőnyeget,
s kigyúlnak piros meggyszemek.

..de a volt strandfürdő helyén
fákból, bokrokból szövevény,
és elvadult tó legbelül,
partjára szörny-szemét leült,
és hajléktalan koldusok,
kiknek sorsát a látszatok
elfedik. Fent piszkos kezek, -
lent meg megannyi elesett!
Kint viszont csinos park ragyog,
mutogatja a látszatot..

Szépség-sziget, látszat-sziget,
özönlenek idegenek,
játsszák a barát-látszatot,
s élőt játszik a sok halott,
s ha labda röppen, lelkesen
ömleng a tömeg: "Nemzetem!",
s háromszínűt arcára fest
(bár ízléstelen, szerfelett), -
s tapsol háromszínű haza,
s kétszínűség beszél - haza.

Olyat korántsem állítok,
hogy akkor nem voltak bajok,
mikor csíkhalat fogtam én, -
ilyet nem mond e költemény!
Ám azóta - hány évtized? -
tovább romlottak a szívek, -
háromszínhez sohase hű
önérdekűen kétszínű,
persze, magát kifestheti
oly színre, mely hasznos neki.
Álszent, a jóra tunya nép
becstelenségnek büszkeség.

Utoljára voltam talán
a Capreránál, Cinkotán,
s visszatért egy-egy pillanat,
de csíkhalból egy sem maradt,

S hogy mi maradt, mi nem maradt,
ezt gondold át saját magad,
s hogy van remény, vagy nincs remény, -

választ rád bíz e költemény!

(2016)