A nap arcához fűszál
hozzáért, s égi rét
kékjén a távol hívott:
erdődús messzeség.

Egy felhő jött és elment,
másik kicsit maradt.
Levéltenyérre ugrott
zöld szöcske pillanat,

s szitakötőn aranyszem
villant ezüstbe át,
s a táj zengte a nyári
Szépség örömdalát.

Én is örültem volna,
de, tudtam, nincs minek:
nagy zsákban Ördög vitt el,
Pokolba, szíveket.

Az enyém Mennynek nem kell,
s Pokol sem kedveli, -
csak erdő, rét világa:
túlontúl egyedi.

Könnycsepp szivárványgömbjén
csillag átragyogott.
Nyár, öröm, piros Szépség,
miért zenged dalod?

Nem veszed észre, hogy most
nincs miért és kinek?
Itt Ördög mindent elvitt:
észt, szívet, volt hitet.

Valót megsejtő koldus
bánata jött felém:
a keresztes Legenda
ámító költemény.

Felhő sötét kigyúlt, mert
átbújt rajta a nap,
s kinyílt az égi réten
fecskeív pillanat.

Fecskeív pillanatban
látszat felragyogott,
s öröklétet öleltek
múlandó csillagok.

Felépült, összeomlott
fénytornyos égi rét, -
de hívott egy varázslat:
az erdős messzeség.

Felépült, s összeomlott
volt álom, de velem
még játszott e varázslat,
csillagdal-szerelem.

(2016)