Az ünnep mindig gyorsan elvirágzott.
Aranytenger alkony lobbantott lángot,
majd kötelesség csillagútját rótta,
s halvány fehérré lett elégő rózsa.

A Te világod is bánattal telt meg,
amikor újra megláttad a kerted,
esti rigóhang árnyékokra csattant, -
s pusztult a szépség minden pillanatban?

Tettek? A vers, ha szól is, tehetetlen?
A világ nem más: érzés szív melegben?
A jövő jön, biztat, és máris elhagy.
Keserű íze lesz édes szavaknak.

A térdeden mesék elüldögéltek,
s lélek mélyén tűnődött egy-egy ének?
Hitted, hogy írsz, nem csak magadnak, másnak
szintén, korlátján túlhajló világnak?

Ma nem érdekel senkit öröm, bánat.
Értő szem csak haldokló népet láthat.
Közöny keresztjén hívő és hitetlen.
S a tolvaj úgy lop.. - szinte hihetetlen!

Ünnep? Egykor aranytenger virág volt,
s kelyhéből a szabadság vágya lángolt..
S nem fáj a múlt? Mit is írhatnál róla?
Hajnalban szirmot bontott kigyúlt rózsa,

s piros Csillag még élte-vitte sorsát..
Nem emlékszel rá milyen volt az ország?
S a mostani? Ez a nép, ez a gyáva?
Szürkeségből bámul ki butasága,

s hiszi, szentül, csodát tehet az ámen,
még akkor is, ha gúny-való szól: - Á, nem!
(Gúny ez a gúny? Költő vagy? Kötelesség:
ostobának is mutasd képzelt hősét!)


Talán, egyszer, szájtátó is belátja:
mivé lett életének Bibliája,
miként írta át magának az Érdek,
önhasznára, - s vak hívők szégyenének.

Szélfútta népek, ünnep elvirágzott,
de múltja int: sötét út előtt álltok!
Sötét út, - és mindinkább feketébb lesz.

Holnap fekete mundért ölt a végzet.

(2016)