Ifjúkoromban - valamikor a huszadik század második felében - úgy gondoltam, hogy a legtöbb ember az érdekes, szórakoztató, és egyúttal igazat mondó könyveket szereti. Ma már tudom, hogy ez részemről naivság volt: az embereknek az igazság - általában - kellemetlen, ez a történelmi igazságokra is vonatkozik.

Az idegenlégióról sokat olvastam, nem csak P. HOWARD (Rejtő Jenő) inkább csak érdekes, az ilyen tárgyú ponyvaregények paródiájaként ható műveit, bár utóbbiak is tetszettek a maguk nemében.

Viktor Fink Idegenlégió c. könyve nem csak nagyon érdekes, fordulatos, és érződik rajta: a szerző valóban szolgált az idegenlégióban.

Ez az idegenlégió, tagjainak összetételét tekintve, hasonlít Rejtő Jenő ilyen tárgyú könyveire, de egyébként azokkal nem hasonlítható össze. Rejtő Jenő célja az olvasó szórakoztatása volt, az igazságmondás nem. Ám Rejtőt élete, sorsa, igaz, sokkal később, a második világháborúban, mégis abba a pokolba vitte, amit Viktor Fink - egy sokkal magasabb szellemi színvonalon - ebben a könyvében, személyes tapasztalatain keresztül, bemutat.

A könyv az idegenlégióról szól, harcainak epizódjairól, de e harcok ideje az első világháború, színhelye pedig Franciaország, és nemcsak az idegenlégió küzd a német sereggel, hanem más francia csapatok is.

Miért annyira időszerű ma is Viktor Fink könyve?

Utóbbinak oka, hogy az első világháború óta az emberiség értelmi és erkölcsi színvonala, bár mérsékelten előnyére változott, alapvetően megmaradt a tömegek butasága, manipulálhatósága, gyávasága, amiért ugyan döntően a kapitalista (tőkés) társadalmi rend a felelős a maga embertelenségével, de a tömegek felelősségét sem kell megszépíteni. Ez a helyzet a huszonegyedik század mostani világában, amely már most is háborús világ, ha esetleg nem is nevezhető a harmadik világháború kezdetének. Ám a konfliktus zónák tovább terjedhetnek. A béke érdekében többet kellene tenni, nem csak Ázsiában és Afrikában, hanem másutt is, így Európában is.

Aki Viktor Fink könyvét elolvassa, ha akarja, megértheti, nem csak Európa huszadik századi történelmét, hanem a jelent is, - ezt az egyre sötétebb világot, amelyben - mondjuk ki nyíltan! - Magyarország ma, finoman szólva, szintén nem fényeivel tűnik ki.

A könyvben kibontakozik az első világháború nagy ember-vágóhídja. A tudatlanságban tartottak önként jelentkeztek az idegenlégióba, de közülük mind többen kezdenek rájönni: ostobán cselekedtek. Ha a magyarságra gondolok: más frontokon, ugyanebben a háborúban, a lényeget illetően a helyzet szintén ez volt. Gyóni Géza költő a háború lelkes híveként ment a vérontásba, abban az időben, amikor a háborút ellenző Ady Endre teljesen magára maradt. Móricz Zsigmond, - szerintem mindmáig a magyar irodalom legnagyobb írója - önként jelentkezett haditudósítónak az első világháború kitörésekor. Gyóni lassanként megértette (vagy legalábbis kezdte megérteni), hogy mit is jelent ez a háború, amelyik keveseknek nagy üzlet, a lakosság nagy többségének viszont tragédia. Móricz Zsigmond hamar kiábrándult a háborúból, azoknak a borzalmaknak, emberi sorsoknak, mindannak, amit ott látott, átélt, kétségtelenül szerepe volt írói munkássága kiteljesedésében.

Az idegenlégió a legkülönbözőbb nemzetiségű emberekből állt össze. Többek között orosz emigránsokból is. Olyan művelt, iskolázott emberek is akadtak köztük, mint a mű egyik szereplője, Beljin, aki, igaz, már csak a háború vége felé, így válaszol a feltett kérdésre, hogy elítéli-e a nép fennkölt érzésit (a háborúra vonatkozóan):
"Sajnálom sötét politikai tudatlansága miatt. ... A népnek azt sugallják, hogy ez lesz az emberiség történelmének utolsó háborúja, s a nép elhiszi. Azt mondják neki, hogy a háború után menten beköszönt az örök béke, s a nép elhiszi. ... Az emberek nem értik, mire megy ez a háború. Nem látják, hogy Németország a gyarmatok újrafelosztására törekszik, Anglia Németországot szeretné kiszorítani a világpiacról, Franciaország arról álmodozik, hogy megszerzi a német szénmedencét, Ausztria-Magyarország Szerbiát szeretné bekebelezni, az orosz cár pedig abban bízik, hogy a háború elejét veszi a forradalomnak. Hát ez az a bizonyos "jog" és "civilizáció"... A népek pedig tűzbe ugranak és hurráznak." (218. old.)

A háború vége felé, mint Fink utal rá, megkezdődtek a lövészárok-barátkozások, és egyre többen jutottak el az igazság felismerésének közelébe. Percier kapitánynak "egy kis lyuk támadt a tarkóján", utóbbi nem az ellenségtől, és az illető akkorra már ugyancsak rászolgált erre. Miller tizedes, a könyörtelen szadista, szintén légióbeli társainak köszönheti halálát. Arra gondolok: az igazságot kellene megmutatni az embereknek a háborús hadseregek tiszti és altiszti hóhérairól is, nem pedig a hősök dicsfényével övezni őket. Persze, valahol a nagy háborús gépezet, és a mögötte álló "úri társadalom" áldozatai ők is. Móricz Zsigmond egy "tipikusan" elkényeztetett magyar katonatisztet mutat be Aki úr, az úr! c. rövid kis írásában, 1915-ből, Galíciából (interneten: http://mek.oszk.hu/01500/01502/html/01.htm#9), az ilyenek legenyhébb változatában. Ez a főhadnagy - legalábbis az író által bemutatott szituációban - nem követ ugyan el semmi kegyetlenséget, de érzékelteti az első világháború egyik, kisebb rangú "tiszti termékét".

A háború fő bűnöseit, a magas polcról szónokló népbutítókat, háborús uszítókat azonban nem volna szabad összekeverni a kisebb bűnösökkel, és különösen nem az elbutítottakkal, félrevezetettekkel. Szégyenletes, hogy az 1989-es rendszerváltás után emlékművet kapott Tisza István, és teret neveztek el róla. Érthető, persze, hogy a kapitalista társadalmi rend visszaállítása, a huszadik század első felének társadalmi igazságtalanságait - a lehetőségek keretein belül - újratermelő rendszer, az "úri Magyarország" eszmevilágát használja fel. Ám el kellene gondolkodni azon, hogy mire vezetett, vezet, és vezethet az a nacionalizmus, amelyik a huszadik században kétszer is tragédiát hozott Magyarországnak.

Annál is inkább el kellene gondolkodni ezen, mert a világ - és benne Magyarország - ma is erősen nacionalizmussal fertőzött.

(2016)