Mi visszahull ránk: az a meg nem értett
(vagy megérteni nem is akart) idő,
hazugság ordít, vigyorog az ördög,
elvesztett végtag vissza sohase nő,
tetem nem mozdul, tabukból hiába
emel színlelő érdek díszoszlopot, -
ki jót akart, akkor, becsülöm, ámde
hány pulpitusról szól erkölcsi halott?
Verseim (űzött levelekre írom)
aszfalt közönyén befutja őszi könny..
Ne higgyétek, hogy a Tolvajok Földjén
igazat írni, - az olyan nagy öröm!
Háromszínű zászló is kétszínű lesz
szennyes kezekben, s máris másik világ
imádtatja Pénzisten álkeresztjét.
Ostoba nép megy s elad, önként, Hazát..
Ünnep? Szabadság? A Tolvajok Földjén?!
Október, bánat elküld könnycseppeket,
Hazaffy Urak, újabb s újabb szégyent, -
de Szabadságot? Ne nevettessetek!
Szabadság az, mit elképzelt a Költő:
versében ott volt, akkor, közös Haza,
s Világ Hazája, piros lobogóval,
Népek Hazája, s a Szépség Csillaga..
Ó, lenézendő köldöknéző népek!
Végeken újra közeleg az a Vég.
Készítik már, álcázott műhelyekben,
embertelenség hány lángszörnyetegét!
Ó, nem kell ahhoz rímes Notradamus,
meglátni: nem lehet jó az, ami jön!
Való jelenre, múltra nem kíváncsi
hitvány népeket elér a vér, a könny..
A múltból visszahullnak háborúi.
A bamba nyájat áldozó istenek
lakomáinál azt hiszitek: Isten
(ha létezik) ilyen népeket szeret?
Vagy másra gondol könnyes-tehetetlen,
míg az aszfalton a pusztuló levél
feszül rá létre, levert csillagokra,

s Isten úgy Isten, hogy jót Ő sem remél?

(2015)