Még most is azt várom,
Hogy belépj az ajtón, Apám...
Amikor a szél a meglendíti a bíbor álmokat,
Halkan, nesztelen.

Várom kezeid hívó puhaságát,
Lényed nyugtató biztonságát, és
Szemeidben megnyugvó szeretetet,
Ami Te vagy, ami Te voltál.

Tudom, a táj megváltozik, sok idő alatt.
Tudom, hogy a világ is összedől.
Tudom, hogy minden csak emlék marad, de
Amit nem tudok, hogy hogyan tovább...

Úgy cserélnék veled...
Magamba szívnám a halott hantokat.
Markolnám a sáros földet helyetted,
Bármit, csak újra itt legyél.

Mert tudod, a csend sokkal halkabb ma.
Csepegnek a percek a semmibe.
Könnyeink sem segítenek már, mert...
Arcunkon patakot vájt a fájdalom.

Üresen kel fel a holnap, s a mai hold nélküled zuhan.
A tó tükrében csend vert tanyát, halott a táj, halott a világ.
Elmúlást hoztak a nappalok, egy ismeretlen látomást,
Miben mind üresen tekintünk, az eljövendő mindennapokra.

Miért kényeztettek eddig a hazugok?
Ott, hol a csók is csak lopni járt.
Miért gondoltuk, hogy minden a régi lesz?
Ott, hol neved a némaság.

Az éj csendjében elvesztem én, veled...
Ittam az ezüst-hangokat.
Mikor csak egy a visszaút, nélküled...
Az mi kétségek közt is zavartalan, halott.

Utadat szórják be hát, csillagporral az istenek,
Hogy majd megtaláljalak, ha utamnak eredek.
Eljussak hozzád, hogy újra lássalak,
Hogy még egyszer érintsem kezedet, arcodat.

És akkor majd elmesélem…
A vitéz mindennapokat,
Unokád arcát, s a pillanatokat.
És az elvesztett időt...

Mert tudod, ma nem esett,
Csend uralta a világot.
Bár tudom holnap esni fog,
De akkorra Te már, távol leszel.

2015.09.16