Feltöltve: 2015-06-01 20:21:24
Megtekintve: 2186
Lelkes Miklós: KÖNYVEK ÉS TŰNŐDÉSEK (9). Garai István: Végvári gyaloghadnagy. A szerző kiadása, Budapest, 1987.
Amikor először lapoztam bele Garai István fenti verseskötetébe (amelyik, mint számomra kiderült, sok kötete közül csak az egyik, - ha jól számoltam, akkor legalább negyven önálló kötete jelent meg), nem gondoltam, hogy írni fogok a benne levő versekről, amelyek a Szerző válogatását tartalmazzák, mintegy három évtized terméséből. Hamarosan azonban több ok is a Szerző életén és versein való tűnődésre késztetett, akkor is, ha ilyen tűnődések - jól tudom - ma hiábavalóak, vagy majdnem azok. Ám a távoli jövőnek is tűnődhetünk, még akkor is, ha az a jobb jövő, amit szeretnénk, nincs is ott a láthatáron.
Azt, hogy ez a jövő miért nincs a láthatáron, a költő sok verse - lehet, szándékán kívül - szintén érthetőbbé teheti a gondolkodó olvasó számára, legalábbis közvetve.
Ám először életéről, nagyon dióhéjban, az interneten találtak szerint (http://hu.wikipedia.org/wiki/Garai_Istv%C3%A1n):
Garai István (1915 - 2008) a Felvidéken született. Egyetemi tanulmányait Pozsonyban, majd Budapesten végezte. 1941-ben magyar-szlovák szakos tanári diplomát szerzett. A nyugatra szálló fellegekhez című kötetét 1944-ben az ügyészség, háborúellenes versei miatt, elkobozta.
A világháború utáni rendszerben még rosszabbul járt. 1948-ben Békéscsabán megjelent Mesekirály című verseskötete, melyben a felvidéki magyarság háború utáni sérelmeit tette szóvá. Utóbbi könyvéért (a vád a demokratikus államrend elleni izgatás volt) két évet töltött börtönben, Szegeden, továbbá tíz évre eltiltották hivatalától és politikai jogainak gyakorlásától, valamint vagyona negyedrészét elkobozták. Kiszabadulása után sokáig nem dolgozhatott tanárként. 1964-ben rehabilitálták, és ettől fogva nyugdíjazásáig a siófoki gimnáziumban tanított.
Megérdemelte a két év börtönbüntetést Mesekirály c. kötetéért Garai István?
Nos, ezen csak tűnődhetünk, mivel a kötet ma már hozzáférhetetlen, megjelenésekor elkobozták, és a Szerző az 1989-es magyarországi rendszerváltás után nem adta ki újból, legalábbis az interneten semmi nyomát nem találtam utóbbinak, egyébként a Mesekirály megjelenése utáni peréről is szinte semmit, az előbbieken említetten kívül.
A Szerző a börtönbüntetést valószínűleg nem érdemelte meg, ha csak a kötetben levő verseiért ítélték el. Ma már sok dokumentum, közlemény foglalkozik azokkal a sérelmekkel, amelyek a felvidéki magyarságot a második világháború után érték, igazságtalanul, hiszen a "kollektív bűnösség" alapján bármilyen közösségre, etnikumra kimondott ítélet, megbélyegzés eleve embertelen, ilyesmi sem jogilag, sem erkölcsileg nem helyeselhető. Az ellene való tiltakozás dicsérendő, jogos, - mégis bajok lehetnek az ilyen tiltakozásokkal is. Nem csak lehetnek, hanem gyakran vannak is, és az 1989-es magyarországi rendszerváltás után ezek a bajok nem szűntek meg, utóbbi nem is volt várható.
Miről van szó?
Nagyon-nagyon fontos dologról: a humanizmus megkövetelte tiltakozásról, de olyan egyoldalúan, amelyik elszakad a tárgyilagosságtól, arról a veszélyes nacionalizmusról, amelyik oly sok kárt, szenvedést okozott a magyaroknak, szlovákoknak, románoknak, valamint más nemzetiségeknek a világban, - és okoz ma is. Látszólag egy nemzet érdekében szól, de valójában szűk társadalmi réteg hasznát, annak kiváltságait szolgálja, magát a nemzetiséget viszont valójában, álarca mögött, pusztítja.
Nacionalista jelszavak a múltban kiválóan alkalmasak voltak arra, és többnyire még ma is alkalmasak, hogy a hatalom elterelje a tömegek figyelmét az általa elkövetetett hibákról, vétkekről, bűnökről, az ország súlyosbodó problémáiról. A tömegek alacsony (de a múlt ismeretében érthető) szellemi színvonalára mutat, arra, hogy, annyi figyelmeztető történelmi példa után, még ma sem látják ezt. Sem Magyarországon, sem Szlovákiában, sem Romániában, sem másutt a világban, még ha az egyes országok között jelentős különbségek is adódnak. Nacionalista jelszavak is segítettek és segítenek például a Magyarországgal határos Ukrajna gazdasági és társadalmi tönkretételében, abba a gödörbe kerüléséért, amelyből való kijutása sokba fog kerülni Európának, és - áttételesen - a világnak. Nekünk is.
Nos, Garai István börtönbüntetésének jogos vagy nem jogos voltán, a részletek ismerete nélkül, csak tűnődhetünk. A Végvári gyaloghadnagy című kötete csak azt valószínűsíti számomra (ebbe a Szerző addigi életútjából válogatott verseket, és a kötet, magánkiadásban, 1987-ben jelent meg), hogy - erősen feltehetően - a Szerző sem értette meg (mint ahogy oly sokan még ma sem értik, vagy úgy csinálnak, mintha nem értenék): Trianon nem Trianonnal kezdődött, de a második világháború sem azzal, hogy a Szovjetunió megtámadta Magyarországot (még Horthy is bevallotta, emigrációban írt művében, utóbbi tekintetében, a valóságot). (Mellékesen jegyzem meg, hogy Trianon c. versemben én is igyekeztem rámutatni a békekötés lényegére, persze, minden ilyen jellegű békének bonyolult háttere van, a vers az interneten megtalálható: http://www.mek.oszk.hu/03200/03222/html/22.htm).
A huszadik század második felének társadalmi rendje (a Kádár korszak) sem foglalkozhatott azonban a teljes történelmi valósággal, tehát nem követhette József Attila szavait: "az igazat mondd, ne csak a valódit" (Thomas Mann üdvözlése). Tudtam akkor is, hogy bizonyos múltbeli eseményekkel (például Trianon, holocaust) való túlzott foglalkozás, a vasfüggöny másik oldaláról jövő nyomás és a belső társadalmi helyzet, valamint más tényezők miatt, nem volna ésszerű, helyes, az akkori történelmi körülmények között, - de talán megvolt bennem is az a hiba, hogy a tömegeket szellemileg érettebbnek, erkölcsileg jobbnak gondoltam, mint amilyenek a valóságban voltak. E miatt kicsit restelkednem kell most, amikor a huszonegyedik század lehangoló valóságát igazként látom, még akkor is, ha, az előbb említett tévedéssel, azokkal kerültem egy oldalra, akikre szívesen felnéztem, és felnézek most is.
A Végvári gyaloghadnagy versei alapján azonban úgy érzem: Garai István, ha megtévedt is a Mesekirály írásakor, valószínűleg jót akart, és nem sorolható a múlt és jelen azon nacionalistáinak táborába, akiknél ez a jót akarás nem állt, áll fenn. Megtévedt, de talán főleg naivitásból.
Abban viszont példát mutat a mai embereknek, hogy érdeklődéssel fordult hazája (és a világ) eseményei felé, még akkor is, amikor csak az íróasztala fiókjába tehette el a kéziratot. Nyugtalanították azok az események, amelyek az erkölcsi visszásságokat, a valódi értékek megbecsülésének hiányát mutatták. E tekintetben olyan embertípus volt, amelyikből ma kevés van, és - remélhetőleg csak átmenetileg - egyre kevesebb. Az 1989-es magyarországi rendszerváltás, az előző korszakhoz képest nagy erkölcsi visszaesést hozott (majd pedig gazdaságit is, tömegek elszegényedését, több százezer ember elmenekülését Európa más országaiba, - és a mai jobboldali hatalom, arcátlanul, még sikerekről szaval a hiszékeny tömegeknek, utóbbi magatartásában a magyar nacionalizmus hagyományaira is épít).
Csak tűnődhetem azon: mit láthatott meg Garai István, ráadásul tanárként, a társadalmi rendből, például a Horthy korszakból? Háborúellenes versei arra mutathatnak (A nyugatra szálló fellegekhez c. kötete 1944-ből), hogy egyet s mást igen (e kötet verseit nem olvastam), a Végvári gyaloghadnagy válogatott versei (a Szerző válogatása, de az akkori politikai rendszer, bár 1987-ben jelent meg a kötet, ezt a válogatást esetleg befolyásolta) viszont azt sejtetik: talán élete végéig keveset.
Egyébként formailag jó verseknek nevezhetőek Garai István alkotásai?
A kötetben levő versek - néhány kivételtől eltekintve - szerintem nem tartoznak azok közé a rossz alkotások közé, amelyek a rendszerváltozás után elárasztották a nyomtatott sajtót és az internetes fórumokat. A költeményeken látszik a Szerző nagy műveltsége, verselő készsége is nyilvánvaló, időnként pompás, újszerű költői képek is megjelennek, bár inkább az egyszerűség dominál. A nemes egyszerűség azonban nem hiba, hanem erény, mint a Szerző nem egy gyermekkorát, családi emlékeit felidéző versében az is. (Ilyen vers a kötetben például a Petrencerakás félszemű nagyapámmal).
Sok versében azonban szerintem túlontúl ott van, a költő rovására, a jót akaró tanár, aki tanítani szeretne, oktatni másokat, és kevésbé érződik a belülről jövő költői ihletés kényszerítő ereje, ezért ilyen alkotásai, véleményem szerint, kissé sematikusak (Lombosodik, magyarok, Nem könnyezünk, A sérelmek fölött, Menyasszonyexport, Például Dr. Ágh, Palesztin sirató).
Tartalmilag egyik jellegzetes verse az Újabb vers a szocializmus mai állásáról, avagy a megbénított tudat térhódítása c. költeménye, melyet 1979 végén írt. Ebben több olyan problémát említ, felháborodottan, melyekre egyébként az akkori vezetés is felhívta a figyelmet, és tenni is igyekezett a helyzet megváltoztatásért, más kérdés, hogy milyen sikerrel. Azt írja az akkori társadalomról:
"Az önvesztésben, szeszben, nikotinban
az elsők között van, ámde - fájdalom! -
a születések számában utolsó,
mert több millió magzat gyilkosa.
Ez hány Moháccsal, Don-kanyarral ér fel? -
Vértől szennyes itt végig a Duna."
A jogos féltések mellett azonban a Szerző nem látta a társadalmi rend lényegét, a társadalom bonyolultságát, és ugyanott másik versszakban így ír:
"Ki a nyelvi s nemzeti összetartás
nevében netán feljajdul, sikolt,
ráfröcskölik a "nacionalista"
nevű mérget, mint légyre gezarolt.
Cinikus eszmék ügynökei rögtön
kioktatják, hogy nincsen semmi vész -
Csak egyedül e "prófétálkodás"
árthat nekünk: fejünkre bajt idéz."
A nacionalizmusról viszont nem láttam, hogy bárhol elítélően írna verseiben. Ez a "történelmi vakság" sokakra volt jellemző, többekre, mint akkor hittem.
Az 1982-ben írt Vidd el az urnát poraimmal c. verse is azt mutatja, hogy az eseményeket, valamiféle csalóka "nemzeti érzés" miatt, nem volt képes a maguk társadalmi bonyolultságban meglátni, értékelni:
"Kihúnytak mind az igazságnak
jánosbogárka-szelíd fényei? -
Itt megdögleni, alkoholba fúlni
lehet csak, vagy leugrani a bérház
hetedik emeleti ablakából,
(mint sarkadi mutatott erre példát)
hogy törjön csont, loccsanjon agyvelő?"
Mellesleg Sarkadi Imre, amikor öngyilkos lett, sikerei csúcsán tette ezt, alkoholtól befolyásoltan, és nem látszik úgy, mintha ezért kizárólag a társadalom lett volna felelős, az késztette volna szeszes állapotában az emeleti ablakpárkányon való sétára, ami nála nem az első alkalom volt (egyébként jó volna annak is utánanézni, hogy akkor, és más hasonló alkalmainál, konkréten kikből állt nála az a mulatozó társaság, aki a szobából nézegette életveszélyes mutatványát, és nem tett semmit a baleset megelőzésére).
A Szerző magyar - latin szakos tanár volt, és latinul is írt verseket. Számomra, aki a gimnáziumban tanultam ugyan latint, de már szinte annak szómorzsáira sem emlékszem, ez igen nagy teljesítménynek tűnik. Ő volt az utolsó latin nyelven is író magyar költő. Latin nyelven írt verseit több folyóirat szívesen közölte, üdvözölte. A Petrarca Tanulmányok és a Petrarca Irodalmi Díjak Nemzetközi Központja 1978-ban pedig a Petrarca-díj ezüst babérkoszorújával tüntette ki.
Garai István 1964-es "rehabilitálása" után Siófokon volt tanár, ott élt, és, mint többen megjegyzik róla, a Balaton szerelmese volt. Nem csodálom, én is az lettem, bár én csak néhány nyáron juthattam el, kis időre, e gyönyörű tájra. Kerestem a Szerző Balatonról írt verseit, de eddig nem találtam meg az interneten.
A Szerző 1984-ben Budapestre költözött, ott élt 2008-ban bekövetkező haláláig. Mit gondolhatott itt életéről, múltjáról, az 1989-es rendszerváltásról?
Egy internetes linket ideírok, hátha valakit érdekel a Szerző egyszerre különös és egyben tipikus, az értelmiségiek egy csoportjára jellemző múltjának egyik részlete: Veres Péter levelezése Garai István tanár költővel 1956 - 1968-ig, interneten: http://epa.oszk.hu/02500/02518/00242/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1985_02_437-449.pdf), de megemlítem Sarusi Mihály Írni, Csabán c. művét is, amelyik, sok egyéb mellett, többek között néhány oldalon Garai Istvánnal is foglalkozik.
(2015)
Azt, hogy ez a jövő miért nincs a láthatáron, a költő sok verse - lehet, szándékán kívül - szintén érthetőbbé teheti a gondolkodó olvasó számára, legalábbis közvetve.
Ám először életéről, nagyon dióhéjban, az interneten találtak szerint (http://hu.wikipedia.org/wiki/Garai_Istv%C3%A1n):
Garai István (1915 - 2008) a Felvidéken született. Egyetemi tanulmányait Pozsonyban, majd Budapesten végezte. 1941-ben magyar-szlovák szakos tanári diplomát szerzett. A nyugatra szálló fellegekhez című kötetét 1944-ben az ügyészség, háborúellenes versei miatt, elkobozta.
A világháború utáni rendszerben még rosszabbul járt. 1948-ben Békéscsabán megjelent Mesekirály című verseskötete, melyben a felvidéki magyarság háború utáni sérelmeit tette szóvá. Utóbbi könyvéért (a vád a demokratikus államrend elleni izgatás volt) két évet töltött börtönben, Szegeden, továbbá tíz évre eltiltották hivatalától és politikai jogainak gyakorlásától, valamint vagyona negyedrészét elkobozták. Kiszabadulása után sokáig nem dolgozhatott tanárként. 1964-ben rehabilitálták, és ettől fogva nyugdíjazásáig a siófoki gimnáziumban tanított.
Megérdemelte a két év börtönbüntetést Mesekirály c. kötetéért Garai István?
Nos, ezen csak tűnődhetünk, mivel a kötet ma már hozzáférhetetlen, megjelenésekor elkobozták, és a Szerző az 1989-es magyarországi rendszerváltás után nem adta ki újból, legalábbis az interneten semmi nyomát nem találtam utóbbinak, egyébként a Mesekirály megjelenése utáni peréről is szinte semmit, az előbbieken említetten kívül.
A Szerző a börtönbüntetést valószínűleg nem érdemelte meg, ha csak a kötetben levő verseiért ítélték el. Ma már sok dokumentum, közlemény foglalkozik azokkal a sérelmekkel, amelyek a felvidéki magyarságot a második világháború után érték, igazságtalanul, hiszen a "kollektív bűnösség" alapján bármilyen közösségre, etnikumra kimondott ítélet, megbélyegzés eleve embertelen, ilyesmi sem jogilag, sem erkölcsileg nem helyeselhető. Az ellene való tiltakozás dicsérendő, jogos, - mégis bajok lehetnek az ilyen tiltakozásokkal is. Nem csak lehetnek, hanem gyakran vannak is, és az 1989-es magyarországi rendszerváltás után ezek a bajok nem szűntek meg, utóbbi nem is volt várható.
Miről van szó?
Nagyon-nagyon fontos dologról: a humanizmus megkövetelte tiltakozásról, de olyan egyoldalúan, amelyik elszakad a tárgyilagosságtól, arról a veszélyes nacionalizmusról, amelyik oly sok kárt, szenvedést okozott a magyaroknak, szlovákoknak, románoknak, valamint más nemzetiségeknek a világban, - és okoz ma is. Látszólag egy nemzet érdekében szól, de valójában szűk társadalmi réteg hasznát, annak kiváltságait szolgálja, magát a nemzetiséget viszont valójában, álarca mögött, pusztítja.
Nacionalista jelszavak a múltban kiválóan alkalmasak voltak arra, és többnyire még ma is alkalmasak, hogy a hatalom elterelje a tömegek figyelmét az általa elkövetetett hibákról, vétkekről, bűnökről, az ország súlyosbodó problémáiról. A tömegek alacsony (de a múlt ismeretében érthető) szellemi színvonalára mutat, arra, hogy, annyi figyelmeztető történelmi példa után, még ma sem látják ezt. Sem Magyarországon, sem Szlovákiában, sem Romániában, sem másutt a világban, még ha az egyes országok között jelentős különbségek is adódnak. Nacionalista jelszavak is segítettek és segítenek például a Magyarországgal határos Ukrajna gazdasági és társadalmi tönkretételében, abba a gödörbe kerüléséért, amelyből való kijutása sokba fog kerülni Európának, és - áttételesen - a világnak. Nekünk is.
Nos, Garai István börtönbüntetésének jogos vagy nem jogos voltán, a részletek ismerete nélkül, csak tűnődhetünk. A Végvári gyaloghadnagy című kötete csak azt valószínűsíti számomra (ebbe a Szerző addigi életútjából válogatott verseket, és a kötet, magánkiadásban, 1987-ben jelent meg), hogy - erősen feltehetően - a Szerző sem értette meg (mint ahogy oly sokan még ma sem értik, vagy úgy csinálnak, mintha nem értenék): Trianon nem Trianonnal kezdődött, de a második világháború sem azzal, hogy a Szovjetunió megtámadta Magyarországot (még Horthy is bevallotta, emigrációban írt művében, utóbbi tekintetében, a valóságot). (Mellékesen jegyzem meg, hogy Trianon c. versemben én is igyekeztem rámutatni a békekötés lényegére, persze, minden ilyen jellegű békének bonyolult háttere van, a vers az interneten megtalálható: http://www.mek.oszk.hu/03200/03222/html/22.htm).
A huszadik század második felének társadalmi rendje (a Kádár korszak) sem foglalkozhatott azonban a teljes történelmi valósággal, tehát nem követhette József Attila szavait: "az igazat mondd, ne csak a valódit" (Thomas Mann üdvözlése). Tudtam akkor is, hogy bizonyos múltbeli eseményekkel (például Trianon, holocaust) való túlzott foglalkozás, a vasfüggöny másik oldaláról jövő nyomás és a belső társadalmi helyzet, valamint más tényezők miatt, nem volna ésszerű, helyes, az akkori történelmi körülmények között, - de talán megvolt bennem is az a hiba, hogy a tömegeket szellemileg érettebbnek, erkölcsileg jobbnak gondoltam, mint amilyenek a valóságban voltak. E miatt kicsit restelkednem kell most, amikor a huszonegyedik század lehangoló valóságát igazként látom, még akkor is, ha, az előbb említett tévedéssel, azokkal kerültem egy oldalra, akikre szívesen felnéztem, és felnézek most is.
A Végvári gyaloghadnagy versei alapján azonban úgy érzem: Garai István, ha megtévedt is a Mesekirály írásakor, valószínűleg jót akart, és nem sorolható a múlt és jelen azon nacionalistáinak táborába, akiknél ez a jót akarás nem állt, áll fenn. Megtévedt, de talán főleg naivitásból.
Abban viszont példát mutat a mai embereknek, hogy érdeklődéssel fordult hazája (és a világ) eseményei felé, még akkor is, amikor csak az íróasztala fiókjába tehette el a kéziratot. Nyugtalanították azok az események, amelyek az erkölcsi visszásságokat, a valódi értékek megbecsülésének hiányát mutatták. E tekintetben olyan embertípus volt, amelyikből ma kevés van, és - remélhetőleg csak átmenetileg - egyre kevesebb. Az 1989-es magyarországi rendszerváltás, az előző korszakhoz képest nagy erkölcsi visszaesést hozott (majd pedig gazdaságit is, tömegek elszegényedését, több százezer ember elmenekülését Európa más országaiba, - és a mai jobboldali hatalom, arcátlanul, még sikerekről szaval a hiszékeny tömegeknek, utóbbi magatartásában a magyar nacionalizmus hagyományaira is épít).
Csak tűnődhetem azon: mit láthatott meg Garai István, ráadásul tanárként, a társadalmi rendből, például a Horthy korszakból? Háborúellenes versei arra mutathatnak (A nyugatra szálló fellegekhez c. kötete 1944-ből), hogy egyet s mást igen (e kötet verseit nem olvastam), a Végvári gyaloghadnagy válogatott versei (a Szerző válogatása, de az akkori politikai rendszer, bár 1987-ben jelent meg a kötet, ezt a válogatást esetleg befolyásolta) viszont azt sejtetik: talán élete végéig keveset.
Egyébként formailag jó verseknek nevezhetőek Garai István alkotásai?
A kötetben levő versek - néhány kivételtől eltekintve - szerintem nem tartoznak azok közé a rossz alkotások közé, amelyek a rendszerváltozás után elárasztották a nyomtatott sajtót és az internetes fórumokat. A költeményeken látszik a Szerző nagy műveltsége, verselő készsége is nyilvánvaló, időnként pompás, újszerű költői képek is megjelennek, bár inkább az egyszerűség dominál. A nemes egyszerűség azonban nem hiba, hanem erény, mint a Szerző nem egy gyermekkorát, családi emlékeit felidéző versében az is. (Ilyen vers a kötetben például a Petrencerakás félszemű nagyapámmal).
Sok versében azonban szerintem túlontúl ott van, a költő rovására, a jót akaró tanár, aki tanítani szeretne, oktatni másokat, és kevésbé érződik a belülről jövő költői ihletés kényszerítő ereje, ezért ilyen alkotásai, véleményem szerint, kissé sematikusak (Lombosodik, magyarok, Nem könnyezünk, A sérelmek fölött, Menyasszonyexport, Például Dr. Ágh, Palesztin sirató).
Tartalmilag egyik jellegzetes verse az Újabb vers a szocializmus mai állásáról, avagy a megbénított tudat térhódítása c. költeménye, melyet 1979 végén írt. Ebben több olyan problémát említ, felháborodottan, melyekre egyébként az akkori vezetés is felhívta a figyelmet, és tenni is igyekezett a helyzet megváltoztatásért, más kérdés, hogy milyen sikerrel. Azt írja az akkori társadalomról:
"Az önvesztésben, szeszben, nikotinban
az elsők között van, ámde - fájdalom! -
a születések számában utolsó,
mert több millió magzat gyilkosa.
Ez hány Moháccsal, Don-kanyarral ér fel? -
Vértől szennyes itt végig a Duna."
A jogos féltések mellett azonban a Szerző nem látta a társadalmi rend lényegét, a társadalom bonyolultságát, és ugyanott másik versszakban így ír:
"Ki a nyelvi s nemzeti összetartás
nevében netán feljajdul, sikolt,
ráfröcskölik a "nacionalista"
nevű mérget, mint légyre gezarolt.
Cinikus eszmék ügynökei rögtön
kioktatják, hogy nincsen semmi vész -
Csak egyedül e "prófétálkodás"
árthat nekünk: fejünkre bajt idéz."
A nacionalizmusról viszont nem láttam, hogy bárhol elítélően írna verseiben. Ez a "történelmi vakság" sokakra volt jellemző, többekre, mint akkor hittem.
Az 1982-ben írt Vidd el az urnát poraimmal c. verse is azt mutatja, hogy az eseményeket, valamiféle csalóka "nemzeti érzés" miatt, nem volt képes a maguk társadalmi bonyolultságban meglátni, értékelni:
"Kihúnytak mind az igazságnak
jánosbogárka-szelíd fényei? -
Itt megdögleni, alkoholba fúlni
lehet csak, vagy leugrani a bérház
hetedik emeleti ablakából,
(mint sarkadi mutatott erre példát)
hogy törjön csont, loccsanjon agyvelő?"
Mellesleg Sarkadi Imre, amikor öngyilkos lett, sikerei csúcsán tette ezt, alkoholtól befolyásoltan, és nem látszik úgy, mintha ezért kizárólag a társadalom lett volna felelős, az késztette volna szeszes állapotában az emeleti ablakpárkányon való sétára, ami nála nem az első alkalom volt (egyébként jó volna annak is utánanézni, hogy akkor, és más hasonló alkalmainál, konkréten kikből állt nála az a mulatozó társaság, aki a szobából nézegette életveszélyes mutatványát, és nem tett semmit a baleset megelőzésére).
A Szerző magyar - latin szakos tanár volt, és latinul is írt verseket. Számomra, aki a gimnáziumban tanultam ugyan latint, de már szinte annak szómorzsáira sem emlékszem, ez igen nagy teljesítménynek tűnik. Ő volt az utolsó latin nyelven is író magyar költő. Latin nyelven írt verseit több folyóirat szívesen közölte, üdvözölte. A Petrarca Tanulmányok és a Petrarca Irodalmi Díjak Nemzetközi Központja 1978-ban pedig a Petrarca-díj ezüst babérkoszorújával tüntette ki.
Garai István 1964-es "rehabilitálása" után Siófokon volt tanár, ott élt, és, mint többen megjegyzik róla, a Balaton szerelmese volt. Nem csodálom, én is az lettem, bár én csak néhány nyáron juthattam el, kis időre, e gyönyörű tájra. Kerestem a Szerző Balatonról írt verseit, de eddig nem találtam meg az interneten.
A Szerző 1984-ben Budapestre költözött, ott élt 2008-ban bekövetkező haláláig. Mit gondolhatott itt életéről, múltjáról, az 1989-es rendszerváltásról?
Egy internetes linket ideírok, hátha valakit érdekel a Szerző egyszerre különös és egyben tipikus, az értelmiségiek egy csoportjára jellemző múltjának egyik részlete: Veres Péter levelezése Garai István tanár költővel 1956 - 1968-ig, interneten: http://epa.oszk.hu/02500/02518/00242/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1985_02_437-449.pdf), de megemlítem Sarusi Mihály Írni, Csabán c. művét is, amelyik, sok egyéb mellett, többek között néhány oldalon Garai Istvánnal is foglalkozik.
(2015)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!