A körtefák álmában a göröngyös
léttel együtt van fényt vágyó mese,
mikor kinyílnak rajta a virágok,
s nyüzsög a táj sok tündérgyermeke.

A törzs őrzi tűnődő feketéjét,
bölcset brummogó medvék idejét, -
de kerted felett tanácstalan felhők,
és szépségével hiteget a kék.

Ajándék vers? Hát ezt hozom, Barátom!
Bár mit sem ér, - nem kerül semmibe.
Égbolt ragyog: áhítat templomablak,
s a tájon tavaszt zengő szentmise.

Szentmise zeng. Ragyog nagy templomablak.
Arany palástok. Elkábul a nyáj.
Ajándék vers oly lelket keres olykor,
mit, talán, egyszer, jövőben talál.

Kerted? Gyönyörű! Tudom. Körtefád is.
Egy múlt sárga körtéit ízlelem,
volt őszi tájon, és szívem szorítja
ez a jelen, - régóta szívtelen.

Igazolás a mennybemenetelhez?
Lehet: a menny is nagyon földi még.
Kérdés: e rosszat éljenző jelent majd
elűzheti egy új, jobb messzeség?

Vélem: igen. Ám az érdes fatörzsön
hamar ráncos lesz, komorul a hit,
s az ágak mögött, alkony égő pajzsán
látjuk jövőnk vérből jött árnyait.

Mi látjuk, de - rajtunk kívül ki látja?
A nép cirkuszi senkiket szeret,
tolvajt, kufárt.. Istent eljátszó császár
imádtat itt földi kereszteket.

(2015)