Feltöltve: 2015-05-03 19:39:02
Megtekintve: 5895
Miért szomorít? (Nikolits Árpádnak)
Pitypang.. Tavaszok hétköznap-virága.
A tisztáson sárgáját szétkiáltja,
s mint gyermekláncfű, kisleány kezekben,
másik névvel szintén nem ismeretlen.
Megtört szára kienged fehér nedvet,
ezért mondják becsmérlők kutyatejnek,
bár a kutya, ha hozzáérne orra,
ez ellen, úgy gondolom, tiltakozna.
Lent-világot olykor felülről nézek.
Ismerősben is ismeretlen ének.
A hangya robot fut, a célját, gondját
boly alkotta meg: ösztön-céltalanság.
Benne, valahol, ott idegszál ember,
a pusztuló-születő végtelennel.
Miért szomorít tavasz? Lengő fűszál?
Fenyő, melynek zöldjéről ezüst tű száll?
Kék ígérete elsétáló égnek?
Csigaház-csendje hiába-meséknek?
Tollruhában sárga-kék fészkét rakja,
és nem gondol erdőre, holnapokra.
Szárnyas emberke, túl csöpp, hogy megértse:
az ő léte is a nagy erdő része.
Kidőlt fatörzsön egy pihenő holt van.
Most nem élek, - de majd a holnapokban?
A szomorúság okoz szomjúságot
bogárcsáp csókra, melyben égi vágy ott?
Ösvényeken embert egyet sem látok.
Itt-ott kövekhez tapadt rovarbábok.
Vak hazában maholnap nincs is ember.
A táj simul szívemhez, szeretettel.
Ó, világtalanok Istene, Anyja,
oly rossz nézni tavasztalan tavaszra,
a rossz talajból kinőtt ferde fákra,
sok görbe, gerinctelen szolgaságra!
Az út igazát a gyomok benőtték.
Anyag rejti, mélyben, időtlen ősét.
Azt a Valót, melynek parancsa rettent,
s mozgat Időt, érthető Érthetetlent?
(2015)
A tisztáson sárgáját szétkiáltja,
s mint gyermekláncfű, kisleány kezekben,
másik névvel szintén nem ismeretlen.
Megtört szára kienged fehér nedvet,
ezért mondják becsmérlők kutyatejnek,
bár a kutya, ha hozzáérne orra,
ez ellen, úgy gondolom, tiltakozna.
Lent-világot olykor felülről nézek.
Ismerősben is ismeretlen ének.
A hangya robot fut, a célját, gondját
boly alkotta meg: ösztön-céltalanság.
Benne, valahol, ott idegszál ember,
a pusztuló-születő végtelennel.
Miért szomorít tavasz? Lengő fűszál?
Fenyő, melynek zöldjéről ezüst tű száll?
Kék ígérete elsétáló égnek?
Csigaház-csendje hiába-meséknek?
Tollruhában sárga-kék fészkét rakja,
és nem gondol erdőre, holnapokra.
Szárnyas emberke, túl csöpp, hogy megértse:
az ő léte is a nagy erdő része.
Kidőlt fatörzsön egy pihenő holt van.
Most nem élek, - de majd a holnapokban?
A szomorúság okoz szomjúságot
bogárcsáp csókra, melyben égi vágy ott?
Ösvényeken embert egyet sem látok.
Itt-ott kövekhez tapadt rovarbábok.
Vak hazában maholnap nincs is ember.
A táj simul szívemhez, szeretettel.
Ó, világtalanok Istene, Anyja,
oly rossz nézni tavasztalan tavaszra,
a rossz talajból kinőtt ferde fákra,
sok görbe, gerinctelen szolgaságra!
Az út igazát a gyomok benőtték.
Anyag rejti, mélyben, időtlen ősét.
Azt a Valót, melynek parancsa rettent,
s mozgat Időt, érthető Érthetetlent?
(2015)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!