Az élet? Táj, - tájakból? Nos, hát lehet
létre így festeni rá, ha képzelet
elénk hozza volt tájainkat, együtt,
s elfelejtett színeit felfedezzük.

Életemből Éden, kertekkel telten,
az ifjúság. Nyárfák fényszerelemben
ott álltak, s fenyők mélyzöld méltósága
felett ki-kigyúlt felhők fehér lángja,
s mint piros csákós, büszke kis huszárok,
sorakoztak itt-ott a tulipánok,
esők után ezüst nyilacskák szálltak
vízcseppekről, kék kortyolta a vágyat,
s ha felfrissült, sietett a határig,
melynek tükrében már Cinkota látszik.

Az élet táj, amelyik úgy van: nincsen.
Múltba mosódik át hívő, hitetlen.
Minden látót legázol vaksi horda,
s a vér, - az vér, bármilyen fegyver ontja,
s rossz útja kél Bibliának, Koránnak,
a Szépség-mosolyt letörli a bánat
a Föld arcáról.. Az Anyag a Szellem
csupán, mozgással örök végtelenben?

Lehet: csak Ő. Egy biztos: bármily hitben
ember hal meg, régóta, nem az Isten,
vagy annak fia, angyalszárnyas lánya,
mert önhasznát képzelt Isten vigyázza,
oltár hatalmát rejtett érdekeknek.
Vers, ha játék, Istennel elszemezget,
Léttel, Nemléttel, Mennyel, és - Pokollal
(fekete köpenyén éggyöngyös hold van
gombként), nos, hát, az ilyen vers csak játszik,
hitetlensége messziről kilátszik,
s írhatja Ady, vagy József Attila:
nem lehet ír, végül, semmilyen kínra.

A vers, ha Vers, csak az igazat mondja
(akkor is, ha a tömeg, mint a csorda
menekül ettől), mivel a vers álma
(ha Vers) mindig a Szabadság Világa:
az Ismeretlent őszintén bevallja,
s nem oszt ravasz hízelgést jobbra-balra.

Élet tájvers, értőn szomorú béke,
mit festek létem foszló szövetére.
Jóslat helyett ott bizonyosság benne:
háborút hoz szennyes érdek szerelme,
pusztuló földet, sötétedő nyárfák
a rossz időt hangtalanul bevárják..

Kis ország, csöpp folt végtelen világban!
Élet táj-sorsodul én jobbat vártam.
Jobbat, mi lesz, egyszer, de nagyon messze,
s korai még: csillagének keresse.
Így van, lelkemből jött piros huszárok,
szív-kertben múltam őrző tulipánok?

(2015)