Nikolits Árpád romániai magyar író 1988-tól él Magyarországon. Életrajzi adatait, munkáit igen hiányosan tartalmazzák a különböző források, így a Wikipedia is (http://hu.wikipedia.org/wiki/Nikolits), amelyik sem Árpád-díját, sem egy sor megjelent művét nem említi, az Igazolások a mennybemenetelhez 1985-ben, Temesváron megjelent első kiadását viszont igen. KÖNYVEK ÉS TŰNŐDÉSEK sorozatomban a Szerző több könyvéről írtam már, közöttük regénytrilógiájáról is (A menekülés ösvényein, Útkereszteződések, Európa megtelt).

Nikolits minden könyve továbbgondolkodásra, tűnődésre, életük eseményeinek újragondolására ösztönzi olvasóit. Ez még fokozottabban érvényes erre a művére. A regény (kisregény, de nem szeretem ezt a kifejezést) főhőse, Pozsonyi Endre, tudományos kutató az egyetemen, aki szívinfarktussal, eszméletlen állapotban, kórházba kerül. Később magához tér, és álmaiban újraéli addigi életét. A kitűnő cím (Igazolások a mennybemenetelhez) arra utal: halála előtt szépítés nélkül veszi számba, hogy mit, miként cselekedett, miben volt hibás, vétkes, és utóbbiaknál mi jelent "igazolást", mentő körülményt. Nem szó szerinti mennybemenetelről van szó, mert a főhős nem hisz Isten létében, hanem egy élet "végbizonyítványáról". Ha úgy tetszik: lelki érettségi bizonyítványról, jó és kevésbé jó érdemjegyekkel.

Nagyon "övön aluli ütés" volna azt kérni számon a Szerzőtől: miért nem hozza közelebb a történetből, miért nem igyekszik, legalábbis a lehetséges határig, bemutatni, elkülöníteni azt, amiért az akkori társadalom, a történelmi múlt, valamint a társadalomban élő ember a felelős? A könyv még a Ceausescu diktatúra idején jelent meg először, 1985-ben, utóbbi bemutatása, ha nyomdafestéket akart kapni, lehetetlen volt, és így is e történelmi időszak legbátrabb, az igazság feltárását elősegítő művei közé tartozik.

A regény eseményei azonban az akkori magyarországi helyzetre is jellemzőek, sőt, sok minden benne van a huszadik század egészéből, és abból is, ami utána következett, a mostani, huszonegyedik századi jelenből. Ezen túlmenően a nagyvilágból is. Bár főhőse és szereplői a "mennybemenetelhez" gyűjtenek igazolásokat, a földi pokol lépten-nyomon ott van a műben, mint ahogy a valóságban is. Az olvasó sok mindent megtudhat a szereplő egyénekről és az őket körülvevő, egymáshoz, a közösségekhez való viszonyukat sokban (többnyire alapvetően) meghatározó társadalomról is. No és önmagáról, ha saját életén is elgondolkodik. A Szerző azonban szereplőinek tettein keresztül nem csak ítélni akar, hanem ítélete előtt a tettek olykor bonyolult összetettségét megérteni, - és olvasóival megértetni.

A mű szellemi szintjének magasba emelését elősegíti, hogy a Szerző - virágnyelven is igen göröngyösnek, megpróbáltatásokkal, sebekkel telinek nevezhető életútja során - sok mindent megismert, sokféle embert, helyzetet. Tanított egyetemen, elszenvedte a kórházak többnyire nehezen elviselhető körülményeit, volt üldözött és elismert, és közben, íróhoz méltóan, igyekezett mindent, mindenkit megfigyelni. Különösen két területen (egyetem, kórház) szerzett megfigyelései nyújtottak e regény megírásához igen sokat, elősegítették, hogy a regényben egyszerre legyen ott, a történéseteket illetően, a korabeli Románia, - és a nagyvilág.

Már a regény elején jellegzetes egyetemi típussal találkozunk, az Öreggel, aki egyetemi professzor, a katedra főnöke (Otkolonynak gúnyolják a háta mögött, mert erős kölnit használ). Az egyetem ügyeinek tehetséges kufárja, a kutatást illetően azonban már régóta abból él: beosztottai munkáját, szabadalmait saját nevével első helyen fémjelezteti, vagyis eltulajdonítja, illetve rákényszeríti őket, hogy, előmenetelük támogatásáért, odaadják neki. Ez a becstelenség megszokott az "egyetemi világban". Aki ellenáll, az kikerül az egyetemről.

A "hatalom elítélése" közvetlenül jelenik meg a könyv 111.-112. oldalán. "Ő az, akitől félsz, aki mindennapjaidra felvigyáz. Hiába akarod kerülni, árgus szemekkel és fülekkel beleépül a környezetedbe, tudni akarja, mire gondolsz, közben barátodnak mondja magát. Sok-sok féldeci vodka a barátsága, jellemtelen vodkafészek."

A kórházban, a főhős álmainál (olykor lázas álmainál) legtöbbször szerelme, Juli ül, virraszt mellette a valóságban, kitartóan, féltő gonddal. A lánnyal, akit egy magas polcon ülő becstelen funkcionárius elcsábított, teherbe ejtett, a főhős egykor nagy jót tett: elintézte, hogy a botránytól félő csábító legalább anyagilag segítsen a lányon, akiről előbb tudni sem akart, cserébe a főhős (Pozsonyi Endre) saját nevére íratta a gyermeket. Később viszont Pozsonyi látogatta meg időnként Julit, ígért neki házasságot, de tíz év alatt mégsem vette el feleségül, és csak a kórházban, a halál közelében jött rá: bár több nő volt életében, igazi szerelme csak egy, Juli. Jótett és vétek keveredik a főhős magatartásában.

A hormonok által hajtott férfi (és nő) erkölcsi kicsapongásaiért nem csak a hormonok a felelősek, mert az ember, ha sok mindenben azonos is az állattal, azért mégsem az. A főhősnek, erényei melletti, "szoknyabolondsága" ezért ellenszenves oldala (bár a társadalom e tekintetben igen engedékeny, véleményem szerint túlontúl az).

A regény nagy erénye a részleteknél megnyilvánuló tárgyilagosságra törekvés. Például a főhős álmaiban az iskolai évek, események leírásánál. A gyermekeket veréssel is büntető paptanárok magatartását sem szépíti, de az utána következő diktatúra légkörét, embertelenségét sem (például az összetört Sztálin-szobor esetének leírásánál), vagy akár értelmetlenségét (az egyházi tulajdonú, értékes bőrkötések könyvek elégetésénél). Hasonló tárgyilagosságot mutat fel a mű a két vagány gyerek (egyik a főhős, a másik a Szalámi becenevű) és a szovjet katonák különös találkozásánál. Az igazihoz megtévesztésig hasonlító puskát a szovjet katonákra fogják (kicsit fantasztikusnak látszó történet, de lehet, hogy valóságos alapja van), csupán azért: megmutassák bátorságuk önmaguknak. Ez a kis epizód jól végződik, mert a végén a két gyerek, a szovjet parancsnokságon, még kockacukrot is kap, és a katonák, az ijedelem után, jót nevetnek (230. - 232. oldal).

Fontos részlet a főhős beszélgetése a fiatal orvossal a népnevelésről. Ez is a kórházban történik, de már nem a főhős álmában (211. - 214. oldal). Itt én jegyzem meg (L. M.), hogy az 1989-es rendszerváltás után a "népnevelés" szó már el sem hangzik, a szavazatokra vadászó pártok a "népnek" inkább csak hízelegnek, és szinte nem akad becsületes hazafi, aki kimondja: ma is igen buta még a "nép", és erkölcsi színvonala is alacsony. Nem nevelik, hanem idomítják, aljasul.

Az egyén esetleg igen visszataszító tetteinél is fontos azonban a körülmények gondos mérlegelése, - megítélésüknél. Erre figyelmeztet az egyik szereplő (Ádám) tette, akit a főhős szűk baráti köre ("a négyes") egyik tagjaként tartott számon, de a katedra nagy hatalmú főnöke (gúnynevén Otkolony) kérésére, egy lakáskiutalás ígéretére, titokban feljelenti a főhőst, hamis vádakkal. Ezt Ádám felesége és három gyermeke érdekében teszi. A főhős képes az őt mélyen érintő esemény tárgyilagosabb értékelésére, ami, valljuk be, ritkaság.

A főhős időnként elcsügged a kórházi ágyon, máskor bízik abban: még évei vannak hátra. Ám most már igyekszik rendezni azt, amit lehet, felismert szerelmével, a mellette kitartó Julival. Kiderül: Juli terhes, tőle. Végrendeletében a lányt teszi meg örökösévé, és elismeri, hogy ő a születendő gyermek apja.

Jutnak-e még újabb évek a mű főhősének ahhoz, hogy a lánnyal új, most már értelmesebb életet kezdjen?

Utóbbit tudja meg az olvasó a regényből, mert még az ilyen, megbocsátható árulkodást sem kedvelem, hiszen ez is elvenne valamit attól, akinek a kezeihez a Szerző műve eljut. Olyan regény az Igazolások a mennybemenetelhez, amit nagyon is érdemes elolvasni!

(2015)