Nikolits Árpád romániai magyar író 1988-tól él Magyarországon. Életrajzi adatait, munkáit igen hiányosan tartalmazzák a különböző források, így a Wikipedia is (http://hu.wikipedia.org/wiki/Nikolits), amelyik sem Árpád-díját, sem egy sor megjelent művét, többek között fenti könyvét, a Hétköznapi ugatások (napló) címűt sem említi. A KÖNYVEK ÉS TŰNŐDÉSEK sorozatomban írtam már regénytrilógiájáról (A menekülés ösvényein, Útkereszteződések, Európa megtelt).

Ez a rövid írás szintén csak tűnődés a Szerző könyvének egyes részleteiről, olykor az író töprengéseinek folytatása, - és nem kritika. Véleményem szerint nagyon élvezetes, elgondolkodtató könyv, egyben kordokumentum arról, hogy az 2003-as és 2004-es esztendőkben (és a kötet vége felé az ezeket megelőző években) sok eseményről miként vélekedett az író, mit ítélt el, miben kételkedett, mit szeretett volna látni a jövőben másként, és miért.

A cím párbeszédet sejtet Sutával, egykori kutyájával, többnyire inkább egyoldalú beszélgetést. Utóbbi gyakran elmarad, de a Hétköznapi ugatás címhez (számomra) más értelem is asszociálódik: az ember - hatalom nélkül - hiába "ugat", hiába közli véleményét, akár író, akár nem, a társadalom felülről irányított karavánja megy tovább, sajnos, többnyire nem a kívánatos úton.

Miért is van ez a "hiába ugatás"?

Ezt a kérdést a Szerző teljességgel nem válaszolja meg (nem is teheti egzisztenciája veszélyeztetése nélkül), ám a könyv sok részletéből felszínre kerül a válasz egy-egy eleme. Ilyen található például a 12. oldalon: "...a magyar értelmiség nagy részét (mert vannak kivételek is) meg lehet vesztegetni egy kis pénzmaggal... Ha a hiúságáról van szó, még pénz nélkül is eladja hitét, tudatát...". Bátor megállapítások ezek, nekem is ez a véleményem, ám hozzáteszem: a tipikus értelmiségi (és nem értelmiségi) magatartásnak két döntő oka van. Az egyik a társadalmi rend (ebben az esetben a kapitalizmus), a másik fő ok pedig mindazokban a tulajdonságokban rejlik, amelyeket az emberek (a különböző társadalmi rétegek tagjai) a múltból örököltek.

A könyv címlapján levő kutyafej (Ferenczy Béla készítette, aki egyébként a művet érdekes rajzaival illusztrálta is) gondolkodó, és sok mindent már megértett ebet sejtet. A Szerző viszonya az állatokhoz (és ezen belül a kutyákhoz) különleges. Én is szeretem az állatokat, de nem vállalnám azt a velük való, hihetetlen nagy törődést, amit a Szerző. (Sőt, úgy gondolom, még egy kutyus naponkénti sétáltatását sem, kivéve talán, ha annyira kicsi volna, hogy a kabátzsebemben elfér.)

Az író, aki Romániából jött át Magyarországra, "önkéntes menekültként", az 1989-es rendszerváltás után magyar állampolgárságot kapott. A Hétköznapi ugatások naplóbejegyzéseiből kitűnik, hogy ezt követően gyakran átment Romániába, ahol Nagyváradon panellakásban, vagy Ant faluban levő kis házában lakott. A Szerző is azok közé a magyarok közé tartozik, akiknek két hazát adott a sors (Romániát és Magyarországot), de végül egyikben sem érzik magukat otthon. Könyve azt sejteti (sőt, számomra bizonyítja): mindkettőben csalódott.

Mi e csalódás oka?

Véleményem szerint az, hogy a Szerzőnek illúziói voltak. Egyrészt arról, hogy mi fog bekövetkezni Romániában a Ceaucescu-diktatúra megdöntése után, valamint az akkori magyarországi helyzetről is. Utóbbiak mögött pedig az állt, hogy magát a "magyarságot", "nemzetet", "hazafiságot" sokban kedvezőbbnek látta, mint amilyen tartalom e fogalmak mögött volt, van - a valóságban.

Utóbbit a könyv több helyen is igazolni látszik. 2003. október 17-i naplóbejegyzésében írja, a romániai rendszerváltás után, Nagyváradról: "Eltűntek a csodaszép őszök, eltűntek a barátságok. Itt is mindent a pénznek rendelnek alá. Bánatos világ vesz körül."

Nikolits Árpád, - több könyvéből is kitűnik, ebből is, - nagyon szereti Márai Sándort. Annyiban méltán, hogy Márai - díszes köntösét tekintve - valóban írófejedelem, bravúros alkotó. Kicsit azonban (vagy nagyon?) szerintem a Szerző Márait kritikátlanul szereti. Ő (N. Á.) nem ír alacsonyabb színvonalon, mint Márai, de sokkal becsületesebben keresi az igazságot, mint a polgárság írófejedelme. Nikolits nem akarja annyira elkápráztatni az olvasót nyelvi fordulatokkal, ötletes mondásokkal, mint Márai (bár utóbbiakban N. Á. írásai is bővelkednek).

Elismerem Márai rendkívüli íráskészségét, de látom azt is: gyakran, az írásai értő szemmel olvasó gondolkodó előtt, tudtán kívül, leleplezi, elítéli önmagát. A Hétköznapi ugatások 45. oldalán levő Márai-idézetben található: "Az író... soha ne politizáljon, mindig ítéljen; s legszigorúbban önmaga felett ítéljen. Máskülönben nincs joga írónak nevezni magát." Igaz volna ez? Csak annyi igaz belőle, hogy az írónak önmagát is tárgyilagosságra törekvően kell megítélnie, egyébként, ami a politikamentességet illeti, egetverő ostobaság. Talán ezt mutatta be Márai, amerikai emigrációjában, önmagáról, példának? Korántsem!

Külön filozófiai egységet képez a könyvben az akkor műtét előtt álló író (N. Á.) elmélkedése a halálról, amelynek során Peter Noll Följegyzések a halálról c. írásából is idéz. A Szerző elmélkedése a halálról gyakorlati szempontból is érdekes és fontos. Miként viselkedjen a haláltól félő ember, és vele szemben szűkebb és tágabb környezete?

Itt arra gondolok, hogy (szerintem egyébként a Szerző eszmefuttatása is ezt sugallja) a halál iránti félelem sokszor (legtöbbször?) azzal volna csökkenthető, ha a társadalom lehetővé tenne értelmesebb, magasabb színvonalú életet, amely után a halál közelében levőnek nem arra kellene gondolnia: milyen problémákat, gondokat, bajokat lesz kénytelen otthagyni családjának? Utóbbiakról, persze, az adott társadalmi rend keretén belül, az egyén is gyakran tehet valamilyen mértékben, - mégsem hárítható el a társadalom felelőssége.

A halállal kapcsolatos felfogás, - lehet, ez részemről túl "eretnek" felfogás, de vállalom - a világban még mindenütt nagyon tudatlanságra valló, a humanizmusnak ellentmondó, és szégyenletesen primitív. Van benne gyerekes csacskaság is az "öröklétről". Egyik versemben (Őszi köveken, internet: https://hycry.wordpress.com/2010/09/19/lelkes-miklos-oszi-koveken/) az elém lépő istenek így szólnak: "Az öröklét? A legrosszabb halál!"

A 2004. évi, január 13.-i naplóbejegyzésben írja a Szerző (többek között): "A halottak a síron túlról is szólnak hozzánk, ez nem más, mint a lelkiismeretünk." Utóbbi valószínűleg a Szerző aforizmája, alapvetően találó, de - bárki írta is - azzal módosítandó: a halottak szavaiból nem csak lelkiismeretünk szól, hanem sok minden más is, amire figyelnünk kellene. Hosszú az a lista, amiről a halottak beszámolnak, és amit meg kellene szívlelni, - vagy éppen ellenkezőleg: elutasítani.

Az idézetekkel különben is vigyázni kell, példa rá a 61. oldalon a Rákosi Szidi-idézet: "Minden tervet meg lehet valósítani, mert csak az nem sikerül, amiről az ember előre lemond." Rákosi Szidi nagy színésznő lehetett, de ez a mondása csacskaság. Az igaz ugyan, hogy sok tervről túl korán lemondanak az emberek, esetleg neki sem kezdenek megvalósításuknak, de az már nem igaz: minden tervet meg lehet valósítani. Tréfás-komolyan hozzáteszem: sok olyan terv volt, van, amelyek megvalósításához egyéneknek, népeknek, hozzá sem kellett volna fogniuk! A könyv 70. oldalán is furcsán kerül egymás mellé Wass Albert és Giordano Bruno neve, azon az alapon, hogy mindkettő ugyanazon a naptári napon (február 17-én) halt meg. Wass Albert, ez az olvasmányos, de tartalmilag általában eszmeileg zavaros műveket produkáló író (sőt, népbutító) szerintem nem említhető egy napon azzal a Giordano Brunoval, akit a középkori keresztény inkvizíció, miután nyelvét kivágatta, máglyán elégetetett.. Együtt említésüket a nevek után következő két idézettel sem látom indokoltnak.

Hát, a Suta nevű, okos tekintetű kutyus akár egyetértett azzal, hogy a Szerző, naplóbejegyzéseiben, a "baloldali" pártok akkor hatalmon levő képviselőit (Horn Gyula, Medgyessy Péter, Gyurcsány Ferenc) ellenszenvvel övezi, akár nem, erre is ki kell térnünk.

Jogos volt irányukban a Szerző ellenszenve?

Nos, bár számomra sem voltak rokonszenvesek, igyekeznünk kell tárgyilagosnak maradni. Az 1989-es rendszerváltás után a nagy tömegpártból (MSZMP) kivált kis pártocska (Magyar Szocialista Párt, MSZP) nem "szocialista", hanem kapitalista párt volt, a "kapitalista baloldal" része. Amit tett: "reálpolitikai" árulás volt, hiszen a rendszerváltás alapvetően nagy nemzetközi erők küzdelmének eredménye volt (kis magyar mitugrászai bármennyire is imádták saját szerepük hízelgő eltúlzását e tekintetben). Egyetlen parlamentbe kívánkozó párt sem viszonyulhatott tárgyilagosan az előző társadalmi rendszerhez. Ez a "reálpolitikai árulás" azonban túlment minden értelmes határon, az európai polgári demokráciákéhoz (és az Amerikai Egyesült Államokéhoz) képest sokkal rosszabb körülmények megteremtését segítette elő a magyar dolgozó tömegek számára. Az MSZP tehát egy jobboldali folyamatban (a rendszerváltásban), amely elkerülhetetlen volt, több szempontból is vétkes lett. Egyrészt azzal, hogy a párt nevében már a szocialista szóval is félrevezette a tömegeket (az, hogy európai mintákat másolt, nem mentség!). Továbbá: ha az 1989-es rendszerváltás eseményeit, és bennük a "kapitalista baloldal" szerepét, a dolgozók szempontjából (mint később világossá vált: Magyarország szempontjából) kritikus szemmel nézzük, akkor e vétkesség növekszik (privatizáció népellenes végrehajtása, a szakszervezetek szétverésébe való belenyugvás, a Kádár-korszak tárgyilagos értékelésének - egyébként mindmáig fennálló - elmaradása, és más "hordalékok").
A dolgozó tömegek számára az 1989-es rendszerváltás által hozott kedvezőtlen események végrehajtásában a fő hazai erőt természetes a jobboldal képviselte, de a "kapitalista baloldal" sem menthető fel, legalábbis egy bizonyos ponton túl már nem.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a Szerző ellenszenve a "kapitalista baloldalt" illetően - teljesen tárgyilagos alapokon nyugszik. Megjegyzendő: egyetlen jobboldali politikusról sem ír elítélően, bár erre is lett volna indok (igaz, közvetlen rokonszenvet sem mutat irántuk). (Az is igaz: azóta tíz év telt el, és akkor sok mindent nem láthatott előre.) Másrészt: a magyar társadalom még mindig nem értette meg, hogy a tömegek számára az "alig baloldal" (a kapitalista baloldal") hatalma is kedvezőbb, mint a jobboldalé. Nem jó, ez a polgári társadalmi rend lényegéből következik, csak jobb, valamivel jobb, de utóbbi sem jelentéktelen. Miért jobb? Erről írtam egyik netnapló bejegyzésemben (Melyik ördögöt válasszuk?, interneten: http://www.vilagszinvonal.hu/index.php?option=com_myblog&show=Lelkes-Miklos-Melyik-ordogot-valasszuk-.html), - akit érdekel, elolvashatja.

Úgy gondolom: a Szerző "kapitalista baloldal" iránti ellenszenvének - akkori - iránya megegyezett az enyémmel, de mértéke nem, és még jelentősebb eltérés, hogy ez az ellenszenv, úgy tűnik, nem azonos forrásokból, nézőpontból eredt.

A könyvben sok-sok tűnődéseket, újragondolásokat sürgető részlet van még (például Nagy Imre 1956-os szerepéről, vagy egy levél Kertész Imréről, utóbbi bármiféle antiszemitizmus nélkül, hiszen a Szerzőt a legnemesebb humanizmus vezérelte és vezérli). A könyv 119. oldalán a 2004. évi eredménytelen népszavazásról írtakhoz azonban elengedhetetlen fontos hozzáfűzni való. Ezt a népszavazást a jobboldal nyomására tartották Magyarországon. A szavazólapon feltett kérdések zavarosak voltak, maga a jobboldal által a "demokrácia jegyében" kikényszerített népszavazás előkészítetlen. Sejteni lehetett viszont: a jobboldal szavazati jogot is szeretne adni a magyar állampolgársággal a határokon túl élő magyaroknak. Nem egyedül arról volt tehát szó, hogy támogatni kell a határokon túl élő magyarokat, és biztosítani számukra a véleményalkotás jogát a közös ügyekben, ami rendkívül fontos, vitathatatlanul szükséges, hanem - igaz, nem világosan kimondottan - arról is: jogos-e, ha magyar nemzetiségűek, akik nem Magyarországon élnek, nem ott adóznak (hanem például Romániában), választóként szólhassanak bele abba: kik legyenek ott a magyarországi parlamentben, kik legyenek az ország vezetői? Jog adásáról, - kötelezettségek nélkül!

A Szerző - a Hétköznapi ugatás c. naplóban leírtak szerint - akkor erre a kérdésre nem találta meg a helyes választ, mert a népszavazás eredménytelenségén kesergett. (Azóta a kormányra került jobboldal megvalósította a magyar állampolgársággal járó szavazati jogot, ezzel is megszerezve magának például azokat a romániai magyar jobboldali szavazókat, akik egyébként - bárki utánanézhet az interneten! - Romániában egyáltalán nem tűntek ki az elmúlt két évtizedben azzal, hogy ott kellő arányban elmenjenek szavazni. (Utóbbi igencsak megkérdőjelezi tevékeny hazafiasságukat.)

Lírai szépségűek azok, a napló időrendi sorrendjébe ugyan nem illeszkedő, de pompás, szívdobogtató levelek, amelyeket a Szerző csecsemő unokájához írt. Talán nem is gyakoriak ilyen - csecsemőhöz írt - levelek a magyar irodalomban.

Egy pillanatra elmosolyodom. A Szerző nem félt kezébe venni a három hónapos csecsemőt, én azonban - lányomnál, fiamnál, unokáimnál - ebben az életkorukban igen. Arra gondoltam: mi van, ha kicsúszik a kezemből az a parányi test? Később azonban, amikor kisfiam váratlanul kiugrott a járókából, megtanult járni, majd pedig igen mozgékonnyá lett, nekem is voltak hasonló élményeim. Egyikről írtam is Kisfiam szemében c. versemben (interneten: http://csendszirom.qwqw.hu/?modul=oldal&tartalom=1153225)
Hát, - igen.. Ő megtanult járni, Magyarország viszont, azóta, igencsak megjárta! Nagy különbség!

A Hétköznapi ugatások nagyon értékes gondolatokat, kérdésfelvetéseket tartalmaz, napjaink számára is. 2005-ben mindössze száz egynéhány példányban jelent meg akkor, újra kiadása hozzájárulhatna a jelen megértéshez, a jövő érdekében. Szüksége volna erre a Magyarországon, és a határain túl élőknek egyaránt.

(2015)