Nemes kaporföldi Jövőbenéző Zsigmond saját táltosán is utazhatott volna, olyan gyorsan, mint a villám. Miért választotta mégis az ütött-kopott, döcögő ázsiai vonatot, amelyen sokáig tart az út, igaz, közben bámulni lehet az egymást váltó hegyeket, dombokat, meg vízzel elárasztott rizsföldeket. No, hogy némely varázsló ízlése milyen furcsa!

Persze, ha a táltosán utazik, akkor aligha történik meg vele az, ami bekövetkezett. Gyönyörű hölgy szállt fel a vonatra, és ült le a fülkében, ahol addig a varázsló egyedül ücsörgött, mivel az egész fülkét jó előre kifizette, lefoglalta magának. A kalauz a hölgyet ki akarta tessékelni a fülkéből, de a varázsló intett neki: hagyja csak, ő nem tiltakozik ilyen szépséges útitárs ellen!

Nagy kérdés, hogy a fiatal hölgy miért tartott az ölében pólyát, és miért becézgette a benne levő, hallgatag lényecskét? Az ő gyermeke volt? No és miért látszott e hölgy olyan nyugtalannak, mint, aki menekül valaki, vagy valami elől?

Zsigmond megszólította:
- Meg szabad kérdeznem, hogy ki elől menekül Ön, és mit rejteget a pólya?

- Meg szabad kérdeznie! - válaszolta a hölgy. Ezt követően azonban elmosolyodott, és nem folytatta a társalgást.

Zsigmond elnevette magát:
- No, csak azért kérdezem, mert Ön, számos jelből látom, egyrészt még leány, így a pólyában levő lény nem lehet a saját gyermeke. Egyébként az nem is gyermek, mivel malac. Átlátok a szitán, azaz a kendőn! Ha meg malac, miért csinosította ki szépítőszereivel úgy, hogy, ha a malac felébred, és valaki rátekint, hát az a humoros látványtól halálra neveti magát?

A leány így szólt:
- Egy varázsló, Fenefura Vadkan Dániel elől menekülök, aki a szerelmével üldöz. Feleségül akar venni, akaratom ellenére. Úgy gondoltam: a pólyába tett malacot nem látják, jó darabig nem is fog visítani, mert elaltattam, és ha anyának gondolnak, akkor jobban segítenek az emberek menekülésemben. Egyébként én is pólyásnevű vagyok: Picipólyás Éva. Félig halandó. Már úgy értem: édesanyám varázsló, elutazott, nem tudom hová. Apám viszont csak közönséges életművész volt, szépen hegedült, és hegedű nélkül is boldogult, amíg meg nem boldogult. Most már nem félek Dánieltől!

- No és miért nem fél már attól a varázslótól? - kérdezte Zsigmond.

- Egyszerű! - válaszolta a leány. Amikor ide beléptem, rögtön tudtam, mert anyámtól egy kis közeljövőre látást örököltem, hogy beleszerettem Önbe. Ön is belém, szempillantás alatt, ne tagadja! Meg fog védeni. Még a hosszú, sötét alagút előtt bele fog ültetni az ölébe, és csókolódzunk majd. Azt nem tudom pontosan, hogy utána mi lesz, de úgy érzem: csak jó jön. Még az alagút után is..

A varázsló kihajolt az ablakon, és küldött egy bűvös szóbeli táviratot szerelmi ellenlábasának:

Csukódjon be bosszús bicska,
vagy jön orrodra hat fricska!
Ne nyíljon ki vad vakablak:
találj másik lányt magadnak!

Értett ebből Fenefura Vadkan Dániel, mert már megjárta egyszer Zsigmonddal, de úgy, hogy sokáig járni sem tudott. Gyorsan meghúzta a vészféket a Zsigmondék vonatát követő vonaton, leszállt, és irányt vett egy csodálatos leányláb felé. Utóbbi nem volt messze, mert mindjárt a közeli rizsföld szélénél.

Zsigmondék döcögő vonata is előbb-utóbb elért a hosszú, sötét alagúthoz. A varázsló ölébe ültette a leányt, aki hozzásimult, és egymás szájának megtalálásához sem kellett világosság.

Minden sötét alagút véget ér egyszer. Nem bánták volna, ha még tart egy félóráig, legalábbis mindkettőjük szemének csillogásából ezt lehetett volna kiolvasni, ha valaki rájuk tekint. Némi kellemetlenséget csak az okozott, hogy a malacban megszűnt hatni az altatópor, és visításba kezdett, de a varázsló ezt is elintézte. A kis visítozó röfi újra álomba merült, csak az volt a baj, hogy a pólya elkezdett szagosodni. Zsigmond tréfálkozott:

Olykor ez a világ szaga!
Ámde ezt a malac maga
tette, s hozzáteszem: tette,
sokak előtt, illetlenke!

Igaza volt Zsigmondnak, mint varázslónak?

Valamennyire igen, de ezzel sem a világ, sem a malac nem törődött, már utóbbi, persze, csak akkor, miután később újra felébredt.

Egy-két bűvös távirat elment a vonatról, mire a végállomásra megérkeztek. A végállomáson sokan álltak, mert minden ott volt, ami az esküvőhöz, lakodalomhoz kellett. Picipólyás Éva édesanyja is megérkezett, nem tudni honnan. Megcsókolta leányát, meg annak újdonsült férjét, felhajtott három pohár pezsgőt, felugrott a táltosára, és már ott sem volt.

Zsigmond kastélya nem volt nagy, mivel csak harminchárom szobás, és csak három szolgával: egy szakácsnővel, egy belső mindenessel, meg egy külső mindenessel. Éva, már, mint feleség, örömmel látta, hogy a szakácsnő idősebb hölgy, aki nem túlságosan csúnya, csak a feltűnő szépség hiányzik nála erősen. Később viszont kiderült: talán a világ legjobb szakácsnője. A belső mindenes mindent elvégzett a házban (a sütésen-főzésen kívül), a külső mindenes is mindent, ami teendő a ház körül, meg a ház körüli világban akadt.

Éva előbb két kisfiút szült egyszerre, utána meg két kisleányt, szintén ikrekként. Férjecskéje egyelőre csak négy dadust fogadott fel, mert úgy gondolta: minden gyerekre elég belőlük egy. Később rájött: ezt rosszul gondolta, és a dadusok számát duplájára emelte. Éva önként vállalt feladata volt viszont, hogy este mesét mondjon a gyerekeknek.

A dadusok nem panaszkodhattak, Jövőbenéző Zsigmond varázsló utóbbit ugyan kerek-perec nem tiltotta meg nekik, csak nem tanácsolta. Az egyik írástudó dadus a gyermekek által mondottakból, tettekből, tényekből ezt-azt feljegyzett, de amikor a varázsló elolvasta, nevetett, és az így készült írást, egyelőre száz évre, titkosította. Tréfásan hozzátette: száz év után majd meglátjuk, hogy mi volt, mi nem, és az, ami volt, miként volt, meg miért nem zárt be a bolt, vagy miért nyitott ki végül mégis!

(2015)