Sokféle nő van (és sokféle férfi).
Egy naphoz kötni ünneplést: meséket
hozhat csupán, csak hízelgést a Felszín
kedvére, mely hódolat látszat égnek.
Jót akarónak muszáj többet látni,
mint csillagát odabűvölt világnak,
s kis ibolya-dalt adni át, vagy rózsát,
amelyből celeb romantika árad.
Ki jót akar: a társadalom mélyét
világítja meg. Kell e kor Egésze.
Mi mutat rá fent és lent rossz irányra,
mi alkalmas, s mi nem: a nőket védje
(s férfiakat, gyermekeket, családot)?
Nagy Országfán milyen sok megtört bús ág,
rügyek nélkül, s másutt szirmok színéből
felszáll rejteni kívánt szomorúság!

Erre gondoltam. Tudom, hogy eretnek
szemlélet ez, s nem szeret érte senki, -
de nem is kell, hogy rossz világ szeressen,
és olyan sem, mely gyáva jobbért menni.
Nézd a nőket (s férfiakat)! Az arcok
tengerén mennyi hullám ráncot láthatsz!
S okairól, nem lehet, elterelget
a Felszín felé harangos vasárnap,
s a hétköznap, mely hátakat begörbít,
s könnycseppeket a mélyben átad csendnek?
Gonosz varázslat lassan elfelejtet
piros szépséget, volt hajnal-szerelmet.

A nő, ha nő, benne ott van a lélek
virága, gyümölcs kérő, bízó hitben, -
de öleli fény, mikor a Tavasztól
oly nagyon várja: végül rátekintsen?
Egy nap, egy mosoly alig több, mint semmi,
s egy virágcsokor szegényes ajándék
önmagában, - több kellene: világot,
másikat, jobbat nyitó tavasz-szándék.
Igen, a szándék ahhoz: felragyogjon
egymást ölelő férfi, s női lélek,
s megérkezzenek, - időben - , a fecskék,
remény-hangjai szívnek, messzeségnek.

(2015)