Tavaszi csend? A képzelet visz. Nincsen
valóságban ilyen már, és hitetlen
lett, aki hitt, a felhők táltos szárnya
most csak emlékként villan a világra.

Barátom, olykor felépítek csendet,
Időt, amelyben rügyek zöldje csengett,
s leveleké rigófütty kérő tájon,
s Szépség szeme néz: egykori világom.

A tavasz közel, majd meglátogatlak.
Az ég kinyílik: nagy elkéklő ablak,
Feleséged a kávét máris hozza,
s rámosolygunk múltbeli gondolatra.

Tudom, tudom: hosszú verset ígértem,
amelyben majd elfilozofál Éden,
s a mátyásföldi utcák ránk köszönnek,
s liliomszáron szikrázik a könnycsepp..

Ó, az a Múlt! Nagy Kézben annyi minden!
Táblák, padok, könyvek... Akkor szívemben
koldus gúnyában is örömét várta
ébredő tájon Versek Királysága.

E Királyságból mi maradt meg? Semmi?
Csak pár mozdulat: bemenni, kimenni.
Az utak mind-mind szerteszét futottak,
s alkony piros könnycseppet csillagoztat.

Tavasz-csendből fájó, kiáltó csend lett,
mit rossz Anyag közelít a szívemhez,
érzés, mely Nálad lobbantott fel lángot,
mikor megsebzett vércséd felkiáltott.

Ó, volt Idő, gerlehangokkal játszó!
Nem hittem akkor: ilyen lesz a zárszó.
Évszaktalan, ahol tavaszt se várnak,
s hazug harangok kongatnak a nyájnak.

Azt az Időt szerettem: zengő csendet,
gyűlölni tudó gyönyörű szerelmet,
a Földet, amely szembenéz az Éggel,
Feltámadást égő ítéletével.

Feltámadás? Fel csak az Ördög támadt,
s kongat vigyorral harangot a nyájnak.
Mily gúnnyá lett az ajkakon: szabadság!
Kiknek érdekük, azok sem akarják?

Tavasz-idő, volt Eszme holt szíveken,
elfelejtett, isten mögötti Isten!
Más népet adj: Népet, te volt Varázslat, -
mely nem hódol, csak a Szív Csillagának!

(2015)