Feltöltve: 2015-02-10 19:00:34
Megtekintve: 6028
KÖNYVEK ÉS TŰNŐDÉSEK (4). Nikolits Árpád: A menekülés ösvényein. kecsmetionPRESS, 1997.
Nikolits Árpád romániai magyar író 1988-tól él Magyarországon. Életrajzi adatait, munkáit igen hiányosan tartalmazzák a különböző források, így a Wikipedia is (http://hu.wikipedia.org/wiki/Nikolits), amelyik sem Árpád-díját, sem egy sor más megjelent művét, többek között fenti könyvét sem említi. Igaz, utóbbi összesen 116 példányban jelent meg, a kötelespéldányokkal együtt. A menekülés ösvényein háromkötetes trilógia első része (másik két kötete: Útkereszteződések, Európa megtelt).
Véleményem szerint igen nagy baj, hogy a könyv nem kerülhetett széles körben az olvasók kezébe. Gondolatgazdagsága szorosan összeköti azokkal a problémákkal, amelyekkel Magyarország és Románia (valójában Európa és a világ) ma is küszködik, így nagyobb példányszámú kiadása, esetleg e-könyvként való megjelentetése, nem csupán ma is időszerű volna, de egyre időszerűbb. Jó volna, ha gondolna erre valaki az egyre közönyösebb, inkább a napi vegetálással megelégedő magyar társadalomban, - vagy bárhol Európában!
A mű 1988-tól 1990-ig mutatja be, hogy mit érzett, hogyan élt a Szerző, mint Romániából Magyarországra áttelepült író. Milyen vágyak, célok, kételyek, töprengések, ítéletek (előítéletek) foglalkoztatták? Érdemes elolvasni ezt a művet, szerintem annyira élvezetes a stílusa, hogy Márai Sándor, a napjainkban - a társadalmi rend változásával - ismét közkedveltté vált írófejedelem könyveivel egyenrangú, de Nikolits nála őszintébb, töprengőbb író. Ez a könyv bravúros ötlettel megoldott életrajzi regény a jelzett időszakról: a könyvben szereplő narrátor, továbbá A. úr, valamint az időnkénti naplójegyzetek szerzője is egyaránt Ő (N. Á.), - ezt az olvasónak könnyű felismerni. Így több szemszögből láttatja ugyanazt a problémakört, eseménysort.
Van néhány fogalom, amelyik végig jelen van a könyvben, annak "eszmei gerincét" alkotja. Ezek között van a szabadság, magyarság, és a haza fogalma. Értik-e ezeket a fogalmakat ma Magyarországon, Európában, a nagyvilágban? Utóbbit nem a Szerző kérdezi, hanem már az én töprengéseim közé tartozik, de valójában nálam nem is töprengés. Választ fogok adni rá ezen írás végén, azután akinek teszik, tetszik, akinek nem, annak nem.
A Szerző kicsit felülről nézi a társadalom egyes tagjait, olykor több-kevesebb gúnnyal, lenézéssel, de, ha más szemében meglátom a szálkát, a magaméban is látnom kell (nálam a szálka talán a gerendához áll közelebb), e tekintetben mindenképpen hasonlítunk egymásra.
Nagyon-nagyon sok irodalmi műből látszik: szerzőjük, még ha mester is emberi sorsok, alakok bemutatásában, jellemzésében, nem tudja (vagy nem akarja!) bemutatni a társadalmat, - esetleg utóbbit merőben tévesen látja (példa rá az 1989-es rendszerváltás után, érthető okok miatt, ismét népszerűvé vált Wass Albert, akinek több könyvéről írtam már). E lenyűgözően érdekes művében Nikolits sem látja elég jól a társadalmat, de Ő nem játssza meg magát, őszinte. A fát (az egyes embert) pompásan mutatja be, - de az erdőt?
Ki az, aki láttatta az erdőt (a társadalmi rendet)? A tizenkilencedik század végén és a huszadik században jó néhány ilyen, klasszikussá lett író volt. Mikszáth Kálmán ilyen, Móricz Zsigmond szintén. Az 1989-es rendszerváltás óta azonban - nyilván átmenetileg - nagy eszmei hanyatlás kezdődött az irodalomban. Ennek okaira most nem térek ki, messzire vezetne.
A fentebb említett fogalmakkal kapcsolatos problémakör jelenik meg a Szerző könyvének 38. oldalán ebben a mondatban (résznél): "Mit tehetett kétmillió ember az őrjítő szorításban, ha harminc évig nem vett róla tudomást a testvér tízmillió." A kétmillió az erdélyi magyarságra vonatkozik, a tízmillió az anyaországira. Magyarországon az akkori társadalmi rendnek, amelyik sok-sok problémája, hibája, visszássága ellenére is a lakosság többségének érdekeit képviselte (és ez a lényeg!), meg kellett védenie magát a belső és (a vasfüggöny túlsó oldalán levő) külső ellenségtől egyaránt. A romániai vezetéssel szembeni ellentétek kiélezésének legnagyobb kárvallottjai az amúgy is nehéz körülmények között élő erdélyi magyarok lettek volna. Olyan kérdések feszegetése, mint Trianon, nem volt az akkori társadalmi rend érdeke. Hallgatott róla, és elnémította az ezzel foglalkozni kívánó hangokat, szerintem helyesen. Gondoljunk arra: a mostani magyarkodók értik, hogy mi volt Trianon, ez az igazságtalan béke, amelyik, előzményeivel és következményeivel, mégis sokkal bonyolultabb, mint ahogy az 1989 utáni primitív nacionalizmus felhasználta (és ma is felhasználja)? Trianon c. versemben, valamint netnaplómban, jó néhány évvel ezelőtt írtam erről (több helyen megtalálható az interneten). Egy oly kitűnő író, mint Nikolits Árpád, miképpen írhat le ilyen tartalmilag hiányos mondatot, kijelentést a magyarságról: "Leromlottunk, mert vesztésre ítélt lelkünket is pányvára fogták az igazságtalan békeszerződések." (78. old.)
Nem kétlem, hogy nehéz volt magyarnak lenni Ceausescu idején Romániában (valószínűleg románnak is), nem voltam ott, nem tapasztaltam, elhiszem, de ez még nem hatalmazza fel a Szerzőt ilyen általánosító mondat leírására: "A hatalom, bármilyen előjelű legyen is, mindig ellened irányul, és csak a kisember veszíthet." Más társadalmi rendszer más hatalmat jelent, van úgy, hogy jelentős tömegeknek, esetleg a lakosság többségének érdekeit képviseli, még problémái, visszásságai, vétkei, bűnei ellenére is. Ezt én is tapasztaltam, itt, Magyarországon. Az a társadalmi rend erkölcsileg sokkal magasabb szinten állt, mint az, amelyik 1989 után megvalósult, és a rendszerváltás idején írt, nyomtatásban megjelent verseim bizonyítják, hogy a bekövetkezett jövőből sok lényeges dolgot láttam vagy megsejtettem, a társadalom ismeretében.
Én is csalódtam azonban, a fentebb említettre célzok: én az erdőt jobban láttam, de a fákat (az egyéneket) kevésbé. Mindkettőt látni kell, talán ez egy másik közmondás megfogalmazásának lehetne az alapja. Nem gondoltam például, hogy a 2010-es évek első félére ilyen szégyenletes erkölcsi mélyre süllyedhet a magyar értelmiség! Utóbbiról sohasem gondoltam, hogy glóriát érdemelne, de azt sem: ennyi szégyent tud felhalmozni ilyen rövid idő alatt.
A könyvben nem csak az író a menekült (ahogy Ő írja: önkéntes menekült), mivel elhagyta Romániát, szülőföldjét, kis faluját, a rajongásig szeretett Antot, Nagyváradot, a Holnap városát, hanem, más útvonalon, fia is, akit, már Magyarországról, Nürnbergben látogatott meg, ahol fia, emberséges körülmények között, de kihelyezett lágerben volt, a várakozás állapotában.
A fiával való találkozásra való készülődés, és maga a találkozás, szinte poétává teszi a prózaírót, megható sorait, úgy gondolom, sokan átéreznék, akiknek valaha is gyermekükért komolyan aggódniuk kellett. A menekülés ösvényein lapjain gyakran találhatóak olyan részletek, amelyek visszaemlékezések a Szerző életének mozaikdarabkáira, változatos időkből, a gyermekkorból éppen úgy, mint a későbbi időszakokból. Ilyenek - példaként - kalandos útja a Pece patakon egy teknőben, 8 éves korában, vagy az, amikor, később, lövészárkokat ásott a jugoszláv határon, kényszermunkán (utóbbi számomra meglepő fordulattal végződött). Ezek, és más közbeszúrt emlékek, kis remekművek külön-külön is, olyanok, mint amilyeneket a Szerző egyik másik, Fájó fény c. kötete tartalmaz.
Ám miért hívta be Őt Romániában a katonaság kényszermunkára? Azért, mert az "osztályidegen" kategóriába került, - de utóbbinak mi volt az oka (indoka)? Miként lett egykori szegényből "burzsuj"? Erről nem olvastam, sem ebben a könyvében, sem más írásaiban. Márpedig vissza kell menni a sérelmek forrásáig. E nélkül sok minden nem érthető eléggé, hiszen itt kezdődött számára, nagyon korán, a "lóvásártér", a kitaszítottság, a nélkülözések, a próbatételek korszaka, amely - érdekes módon - meglévő tehetségéből ezermestert alkotott, hiszen Nikolits Árpád nemcsak író, hanem egy sor mesterség (hivatás) tudósa: nyomdász, könyvkötő, könyvkiadó, volt egyetemi oktató is, kutató, egyik képzőművészeti munkájáért már Romániában aranydiplomát kapott külföldről, - és sorolhatnánk..
Számomra, nem tagadom, a Szerző nagyon rokonszenves, barátomnak tekintem, ha azt a nagyfokú őszinteségét, becsületességét, szókimondását, amelyik még magasabbra ívelő karrierjének is egyik fő ellensége lett, túlzásnak tartom is. Nem értek egyet azonban a könyve 205. oldalán található megjegyzésével (saját magáról írja):
"Ha elcsábított egy asszonyt, tudta, hogy veszélyes helyzetbe kerül, de mindig megmagyarázta magának, igazolást keresett józanabbik énje számára. Ha ez nem mindig sikerült meggyőzően, akkor is természetesnek tartotta. A nő bocsánatos botlás, mondogatta olykor, amiért hazudni is szabad, sőt kell!"
Hű de sok férfi, köztük hány világhíresség, vallotta ezt! Mégsem értek ezzel egyet, Ugocsa non coronat, - de talán a Szerző nem is gondolta ezt szó szerint, csak elragadta a "lóvásártéri filozófia". Egy-egy mosolyáról leolvasható, hogy nem csak a lovat szereti ugratni, hanem, olykor, az olvasót is, ha utóbbi hagyja magát.
A könyv vége felé, az 1989 körüli eseményeknél, azonban egyre több a közte és közöttem levő alapvető véleménykülönbség. 235. oldalán írja, 1989-ben: "Ezt a rendszert Magyarországon maguk a kommunisták fogják megváltoztatni, úgy, hogy később újra hatalomhoz jussanak, de már más előjellel. Ne legyen nekem igazam..." Nos, hiába lett látszólag igaza, valójában egyáltalán nem lett. Az MSZMP-ből kivált Magyar Szocialista Pártot nem a kommunisták alapították meg, az, születése pillanatától, egy kapitalista baloldali párt. Nem volt mindenki kommunista, aki párttag volt a Kádár-korszakban, miként lehet ilyesmire még csak gondolnia is egy művelt írónak? Talán a rendszeresen templomba járók mind istenhívők?
A. úr (vagyis a Szerző) D. úrral (a rendszer kiszolgálójával) beszélget a könyvben (255. old.), és visszataszítónak mondja, hogy 1957 május elsején milyen sokan mentek ki felvonulni a dísztribün elé. "Fél év múltán ilyen könnyen megbocsát a magyar nép egy szelet kenyérért?" - teszi hozzá.
Nos, utóbbi arra mutat, hogy Nikolits nem értette még (a könyv írásakor): a "magyarság" társadalmi osztályokból, rétegekből állt, mint minden társadalom. Az akkori társadalmi rend megváltoztatása - bármit is hirdetett és hirdet a nacionalista propaganda! - nem volt érdeke a lakosság többségének. Más erőknek, persze, nagyon is!
Mosolyognom kell a Szerzőnek a könyv 297. oldalán található felkiáltásán: "...nincs szükségem világnézetre!" Világnézete annak is van, aki azt hiszi: nincsen. Annak is, aki ezt tagadja. A világnézet valójában a világról alkotott nézeteink összessége, amely nézetek között alapvető a gondolkodás, illetve a tudat és a lét, a szellem és a természet viszonyának kérdése.
Próbáljuk megfogalmazni azt is, hogy mi az egyén helyeselhető szabadsága egy társadalomban, hiszen a Szerzőt alapvetően, mint többször írja, e szabadságvágy hozta át Romániából Magyarországra, majd vitte tovább, de már a hazatérés szándékával, legálisan, egy kis körútra Európában (melynek során Romániából elmenekült fiát, Nürnbergben, meglátogatta, majd, sokak megdöbbenésére, hazajött).
Ez a szabadság jelenleg csak konkrét társadalmi renden (és annak változatán) belül értelmezhető, egyébként olyan fikció, amelyik még nem valósítható meg. Utóbbinál (egy közösség centrikus társadalomban, akármilyen elnevezéssel) az egyénnek mindent meg szabad tennie, ami nincs a közösség hátrányára, és olyan cselekedeteihez, amelyek a közösség - vagy a közösség egy részének - fejlődését elősegítik támogatást is kaphat.
Utóbbi még fikció, elképzelés, mert minden eddigi társadalmi rend, szükségszerűen: diktatúra. Valamennyi! A polgári demokratikus társadalmi rendben (kapitalizmusban) azonban a tömegek "szabadsága" nagyobb lett, mint a feudalizmusban volt. Ez oly sok ténnyel igazolható, hogy annak, aki elgondolkodik rajta, nem nehéz megértenie. A kapitalizmust felváltó szocialista társadalmi rend megteremtésére irányuló kísérletek eddig elbuktak ugyan (mert a kapitalizmus sok ok miatt erősebb volt), de az elkövetett vétkek és bűnök ellenére is jól kimutatható, hogy egy erkölcsileg magasabb szint megteremtésére irányultak. Részben sikerrel. (Ha a vétkekről és bűnökről beszélünk, akkor a kapitalizmusban elkövetett vétkeket és bűnöket is végig kellene gondolni, az, hogy ezt a végig gondolást a kapitalista társadalmi rend nem csupán, hogy nem támogatja, hanem megtorolja, az természetes.) A "demokrácia" fogalma, anélkül, hogy hozzátennénk: milyen demokráciáról van szó, nem sokat mond. A kapitalista demokráciában a sajtó- és szólásszabadságot a tőkés társadalmi osztályok akkor is erősen korlátozzák, érdekeiknek megfelelően, ha vannak is lehetőségek más nézetek kifejtésére. Utóbbiak is egyébként, megfigyelhető, csak akkor vannak, ha a társadalmi rend nem kényszerül nyíltabb, vagy totális diktatúrára. Oly nehéz ezt megérteni, miközben minden nap látunk rá riasztó példákat?
A menekülés ösvényein c. könyv tartalmának, szellemének megfelelően azonban ki kell térnünk a magyarság fogalmára is. Magyarságon érthetjük Magyarország lakosságát és a világban, más államokban, mindazokat, akik magyar nemzetiségűnek vallják magukat. Azon viszont nem kell csodálkozni, hogy magyarság adott időben csak adott társadalmi renden belül létezik. Vannak olyan érdekek, amelyek közösek, és vannak, amelyek szükségszerűen szembeállítják egymással a különböző "magyar" társadalmi rétegeket. Aki csak a magyarság közös érdekeit hangsúlyozza, az el akarja fedni (tudatlanságból vagy, még gyakrabban, érdekből!) a társadalmi rétegek különböző helyzetéből adódó eltérő érdekeket. Így lesz patetikus "hazaszeretetéből" olcsó, nem becsületes célokat szolgáló nacionalizmus.
Én mindenkit magyarnak tekintek, aki annak vallja magát, de nem tagadom: sok magyar, a saját közvetlen érdekében, a magyarság más rétegeinek, esetleg a magyarság többségének ellensége. Ez a társadalom megértéséből nyilvánvalóan következik. Így volt a múltban, és még így lesz, legalábbis a belátható jövőben.
A Haza fogalma pedig szintén összefügg a társadalmi renddel. Erre utaltam Haza c. versemben (interneten: http://www.vilagszinvonal.hu/ index.php?option=com myblog&show=Lelkes-Miklos Haza.html&Itemid=301).
Van még egy terület, amire ki szeretnék térni, pedig csak közvetve kapcsolódik A menekülés ösvényein című könyvhöz. Szerintem nagyon jó volna, ha a Romániában (Szlovákiában, Szerbiában) élő magyarok azt az országot is szeretettel tekintenék hazájuknak, ahol élnek. Mindkettőt. Persze, a Szerző által szeretettel emlegetett "román kisemberek", mint e könyvben is szerepel több ilyen békítő emlék, általában nem ellenségesek a magyarokhoz, hanem inkább segítőkészek, ha a nacionalista politika egyik oldalról sem uszítja, bujtogatja őket, de azért e téren, úgy érzem, még sok lehetőség adódna a teljesebb, tartósabb béke megteremtésére.
Befejezésül, - és ez korántsem róható fel A menekülés útjain Szerzőjének, hiszen könyvében nagyon elismerően ír az akkori Európáról, és a könyv megszületése utána került sor Magyarország felvételére az Európai Unióba - fontosnak tartom, hogy az ország vezetése hagyjon fel azzal: az Európai Unióban, Magyarország egyre növekvő belső problémáiról való figyelemelterelés érdekében, időnként valamiféle "magyarellenest" láttasson. Az természetes, hogy az egyes országok között érdekellentétek is vannak, amelyeket az Európai Unión belül egyeztetni kell, de az ország szorosabb kötődése egy egységesebb, erősebb, és - hadd tegyem talán többé-kevésbé egyéni véleményemként hozzá! - erkölcsileg is magasabb szinten álló Európához a hazájukat szerető magyarok valódi érdeke, mert bár erkölcsi problémák mindenütt akadnak a világban, Magyarország, megítélésem szerint, az utóbbi években, e tekintetben is nem egyre jobban, hanem egyre rosszabbul teljesít.
(2015)
Véleményem szerint igen nagy baj, hogy a könyv nem kerülhetett széles körben az olvasók kezébe. Gondolatgazdagsága szorosan összeköti azokkal a problémákkal, amelyekkel Magyarország és Románia (valójában Európa és a világ) ma is küszködik, így nagyobb példányszámú kiadása, esetleg e-könyvként való megjelentetése, nem csupán ma is időszerű volna, de egyre időszerűbb. Jó volna, ha gondolna erre valaki az egyre közönyösebb, inkább a napi vegetálással megelégedő magyar társadalomban, - vagy bárhol Európában!
A mű 1988-tól 1990-ig mutatja be, hogy mit érzett, hogyan élt a Szerző, mint Romániából Magyarországra áttelepült író. Milyen vágyak, célok, kételyek, töprengések, ítéletek (előítéletek) foglalkoztatták? Érdemes elolvasni ezt a művet, szerintem annyira élvezetes a stílusa, hogy Márai Sándor, a napjainkban - a társadalmi rend változásával - ismét közkedveltté vált írófejedelem könyveivel egyenrangú, de Nikolits nála őszintébb, töprengőbb író. Ez a könyv bravúros ötlettel megoldott életrajzi regény a jelzett időszakról: a könyvben szereplő narrátor, továbbá A. úr, valamint az időnkénti naplójegyzetek szerzője is egyaránt Ő (N. Á.), - ezt az olvasónak könnyű felismerni. Így több szemszögből láttatja ugyanazt a problémakört, eseménysort.
Van néhány fogalom, amelyik végig jelen van a könyvben, annak "eszmei gerincét" alkotja. Ezek között van a szabadság, magyarság, és a haza fogalma. Értik-e ezeket a fogalmakat ma Magyarországon, Európában, a nagyvilágban? Utóbbit nem a Szerző kérdezi, hanem már az én töprengéseim közé tartozik, de valójában nálam nem is töprengés. Választ fogok adni rá ezen írás végén, azután akinek teszik, tetszik, akinek nem, annak nem.
A Szerző kicsit felülről nézi a társadalom egyes tagjait, olykor több-kevesebb gúnnyal, lenézéssel, de, ha más szemében meglátom a szálkát, a magaméban is látnom kell (nálam a szálka talán a gerendához áll közelebb), e tekintetben mindenképpen hasonlítunk egymásra.
Nagyon-nagyon sok irodalmi műből látszik: szerzőjük, még ha mester is emberi sorsok, alakok bemutatásában, jellemzésében, nem tudja (vagy nem akarja!) bemutatni a társadalmat, - esetleg utóbbit merőben tévesen látja (példa rá az 1989-es rendszerváltás után, érthető okok miatt, ismét népszerűvé vált Wass Albert, akinek több könyvéről írtam már). E lenyűgözően érdekes művében Nikolits sem látja elég jól a társadalmat, de Ő nem játssza meg magát, őszinte. A fát (az egyes embert) pompásan mutatja be, - de az erdőt?
Ki az, aki láttatta az erdőt (a társadalmi rendet)? A tizenkilencedik század végén és a huszadik században jó néhány ilyen, klasszikussá lett író volt. Mikszáth Kálmán ilyen, Móricz Zsigmond szintén. Az 1989-es rendszerváltás óta azonban - nyilván átmenetileg - nagy eszmei hanyatlás kezdődött az irodalomban. Ennek okaira most nem térek ki, messzire vezetne.
A fentebb említett fogalmakkal kapcsolatos problémakör jelenik meg a Szerző könyvének 38. oldalán ebben a mondatban (résznél): "Mit tehetett kétmillió ember az őrjítő szorításban, ha harminc évig nem vett róla tudomást a testvér tízmillió." A kétmillió az erdélyi magyarságra vonatkozik, a tízmillió az anyaországira. Magyarországon az akkori társadalmi rendnek, amelyik sok-sok problémája, hibája, visszássága ellenére is a lakosság többségének érdekeit képviselte (és ez a lényeg!), meg kellett védenie magát a belső és (a vasfüggöny túlsó oldalán levő) külső ellenségtől egyaránt. A romániai vezetéssel szembeni ellentétek kiélezésének legnagyobb kárvallottjai az amúgy is nehéz körülmények között élő erdélyi magyarok lettek volna. Olyan kérdések feszegetése, mint Trianon, nem volt az akkori társadalmi rend érdeke. Hallgatott róla, és elnémította az ezzel foglalkozni kívánó hangokat, szerintem helyesen. Gondoljunk arra: a mostani magyarkodók értik, hogy mi volt Trianon, ez az igazságtalan béke, amelyik, előzményeivel és következményeivel, mégis sokkal bonyolultabb, mint ahogy az 1989 utáni primitív nacionalizmus felhasználta (és ma is felhasználja)? Trianon c. versemben, valamint netnaplómban, jó néhány évvel ezelőtt írtam erről (több helyen megtalálható az interneten). Egy oly kitűnő író, mint Nikolits Árpád, miképpen írhat le ilyen tartalmilag hiányos mondatot, kijelentést a magyarságról: "Leromlottunk, mert vesztésre ítélt lelkünket is pányvára fogták az igazságtalan békeszerződések." (78. old.)
Nem kétlem, hogy nehéz volt magyarnak lenni Ceausescu idején Romániában (valószínűleg románnak is), nem voltam ott, nem tapasztaltam, elhiszem, de ez még nem hatalmazza fel a Szerzőt ilyen általánosító mondat leírására: "A hatalom, bármilyen előjelű legyen is, mindig ellened irányul, és csak a kisember veszíthet." Más társadalmi rendszer más hatalmat jelent, van úgy, hogy jelentős tömegeknek, esetleg a lakosság többségének érdekeit képviseli, még problémái, visszásságai, vétkei, bűnei ellenére is. Ezt én is tapasztaltam, itt, Magyarországon. Az a társadalmi rend erkölcsileg sokkal magasabb szinten állt, mint az, amelyik 1989 után megvalósult, és a rendszerváltás idején írt, nyomtatásban megjelent verseim bizonyítják, hogy a bekövetkezett jövőből sok lényeges dolgot láttam vagy megsejtettem, a társadalom ismeretében.
Én is csalódtam azonban, a fentebb említettre célzok: én az erdőt jobban láttam, de a fákat (az egyéneket) kevésbé. Mindkettőt látni kell, talán ez egy másik közmondás megfogalmazásának lehetne az alapja. Nem gondoltam például, hogy a 2010-es évek első félére ilyen szégyenletes erkölcsi mélyre süllyedhet a magyar értelmiség! Utóbbiról sohasem gondoltam, hogy glóriát érdemelne, de azt sem: ennyi szégyent tud felhalmozni ilyen rövid idő alatt.
A könyvben nem csak az író a menekült (ahogy Ő írja: önkéntes menekült), mivel elhagyta Romániát, szülőföldjét, kis faluját, a rajongásig szeretett Antot, Nagyváradot, a Holnap városát, hanem, más útvonalon, fia is, akit, már Magyarországról, Nürnbergben látogatott meg, ahol fia, emberséges körülmények között, de kihelyezett lágerben volt, a várakozás állapotában.
A fiával való találkozásra való készülődés, és maga a találkozás, szinte poétává teszi a prózaírót, megható sorait, úgy gondolom, sokan átéreznék, akiknek valaha is gyermekükért komolyan aggódniuk kellett. A menekülés ösvényein lapjain gyakran találhatóak olyan részletek, amelyek visszaemlékezések a Szerző életének mozaikdarabkáira, változatos időkből, a gyermekkorból éppen úgy, mint a későbbi időszakokból. Ilyenek - példaként - kalandos útja a Pece patakon egy teknőben, 8 éves korában, vagy az, amikor, később, lövészárkokat ásott a jugoszláv határon, kényszermunkán (utóbbi számomra meglepő fordulattal végződött). Ezek, és más közbeszúrt emlékek, kis remekművek külön-külön is, olyanok, mint amilyeneket a Szerző egyik másik, Fájó fény c. kötete tartalmaz.
Ám miért hívta be Őt Romániában a katonaság kényszermunkára? Azért, mert az "osztályidegen" kategóriába került, - de utóbbinak mi volt az oka (indoka)? Miként lett egykori szegényből "burzsuj"? Erről nem olvastam, sem ebben a könyvében, sem más írásaiban. Márpedig vissza kell menni a sérelmek forrásáig. E nélkül sok minden nem érthető eléggé, hiszen itt kezdődött számára, nagyon korán, a "lóvásártér", a kitaszítottság, a nélkülözések, a próbatételek korszaka, amely - érdekes módon - meglévő tehetségéből ezermestert alkotott, hiszen Nikolits Árpád nemcsak író, hanem egy sor mesterség (hivatás) tudósa: nyomdász, könyvkötő, könyvkiadó, volt egyetemi oktató is, kutató, egyik képzőművészeti munkájáért már Romániában aranydiplomát kapott külföldről, - és sorolhatnánk..
Számomra, nem tagadom, a Szerző nagyon rokonszenves, barátomnak tekintem, ha azt a nagyfokú őszinteségét, becsületességét, szókimondását, amelyik még magasabbra ívelő karrierjének is egyik fő ellensége lett, túlzásnak tartom is. Nem értek egyet azonban a könyve 205. oldalán található megjegyzésével (saját magáról írja):
"Ha elcsábított egy asszonyt, tudta, hogy veszélyes helyzetbe kerül, de mindig megmagyarázta magának, igazolást keresett józanabbik énje számára. Ha ez nem mindig sikerült meggyőzően, akkor is természetesnek tartotta. A nő bocsánatos botlás, mondogatta olykor, amiért hazudni is szabad, sőt kell!"
Hű de sok férfi, köztük hány világhíresség, vallotta ezt! Mégsem értek ezzel egyet, Ugocsa non coronat, - de talán a Szerző nem is gondolta ezt szó szerint, csak elragadta a "lóvásártéri filozófia". Egy-egy mosolyáról leolvasható, hogy nem csak a lovat szereti ugratni, hanem, olykor, az olvasót is, ha utóbbi hagyja magát.
A könyv vége felé, az 1989 körüli eseményeknél, azonban egyre több a közte és közöttem levő alapvető véleménykülönbség. 235. oldalán írja, 1989-ben: "Ezt a rendszert Magyarországon maguk a kommunisták fogják megváltoztatni, úgy, hogy később újra hatalomhoz jussanak, de már más előjellel. Ne legyen nekem igazam..." Nos, hiába lett látszólag igaza, valójában egyáltalán nem lett. Az MSZMP-ből kivált Magyar Szocialista Pártot nem a kommunisták alapították meg, az, születése pillanatától, egy kapitalista baloldali párt. Nem volt mindenki kommunista, aki párttag volt a Kádár-korszakban, miként lehet ilyesmire még csak gondolnia is egy művelt írónak? Talán a rendszeresen templomba járók mind istenhívők?
A. úr (vagyis a Szerző) D. úrral (a rendszer kiszolgálójával) beszélget a könyvben (255. old.), és visszataszítónak mondja, hogy 1957 május elsején milyen sokan mentek ki felvonulni a dísztribün elé. "Fél év múltán ilyen könnyen megbocsát a magyar nép egy szelet kenyérért?" - teszi hozzá.
Nos, utóbbi arra mutat, hogy Nikolits nem értette még (a könyv írásakor): a "magyarság" társadalmi osztályokból, rétegekből állt, mint minden társadalom. Az akkori társadalmi rend megváltoztatása - bármit is hirdetett és hirdet a nacionalista propaganda! - nem volt érdeke a lakosság többségének. Más erőknek, persze, nagyon is!
Mosolyognom kell a Szerzőnek a könyv 297. oldalán található felkiáltásán: "...nincs szükségem világnézetre!" Világnézete annak is van, aki azt hiszi: nincsen. Annak is, aki ezt tagadja. A világnézet valójában a világról alkotott nézeteink összessége, amely nézetek között alapvető a gondolkodás, illetve a tudat és a lét, a szellem és a természet viszonyának kérdése.
Próbáljuk megfogalmazni azt is, hogy mi az egyén helyeselhető szabadsága egy társadalomban, hiszen a Szerzőt alapvetően, mint többször írja, e szabadságvágy hozta át Romániából Magyarországra, majd vitte tovább, de már a hazatérés szándékával, legálisan, egy kis körútra Európában (melynek során Romániából elmenekült fiát, Nürnbergben, meglátogatta, majd, sokak megdöbbenésére, hazajött).
Ez a szabadság jelenleg csak konkrét társadalmi renden (és annak változatán) belül értelmezhető, egyébként olyan fikció, amelyik még nem valósítható meg. Utóbbinál (egy közösség centrikus társadalomban, akármilyen elnevezéssel) az egyénnek mindent meg szabad tennie, ami nincs a közösség hátrányára, és olyan cselekedeteihez, amelyek a közösség - vagy a közösség egy részének - fejlődését elősegítik támogatást is kaphat.
Utóbbi még fikció, elképzelés, mert minden eddigi társadalmi rend, szükségszerűen: diktatúra. Valamennyi! A polgári demokratikus társadalmi rendben (kapitalizmusban) azonban a tömegek "szabadsága" nagyobb lett, mint a feudalizmusban volt. Ez oly sok ténnyel igazolható, hogy annak, aki elgondolkodik rajta, nem nehéz megértenie. A kapitalizmust felváltó szocialista társadalmi rend megteremtésére irányuló kísérletek eddig elbuktak ugyan (mert a kapitalizmus sok ok miatt erősebb volt), de az elkövetett vétkek és bűnök ellenére is jól kimutatható, hogy egy erkölcsileg magasabb szint megteremtésére irányultak. Részben sikerrel. (Ha a vétkekről és bűnökről beszélünk, akkor a kapitalizmusban elkövetett vétkeket és bűnöket is végig kellene gondolni, az, hogy ezt a végig gondolást a kapitalista társadalmi rend nem csupán, hogy nem támogatja, hanem megtorolja, az természetes.) A "demokrácia" fogalma, anélkül, hogy hozzátennénk: milyen demokráciáról van szó, nem sokat mond. A kapitalista demokráciában a sajtó- és szólásszabadságot a tőkés társadalmi osztályok akkor is erősen korlátozzák, érdekeiknek megfelelően, ha vannak is lehetőségek más nézetek kifejtésére. Utóbbiak is egyébként, megfigyelhető, csak akkor vannak, ha a társadalmi rend nem kényszerül nyíltabb, vagy totális diktatúrára. Oly nehéz ezt megérteni, miközben minden nap látunk rá riasztó példákat?
A menekülés ösvényein c. könyv tartalmának, szellemének megfelelően azonban ki kell térnünk a magyarság fogalmára is. Magyarságon érthetjük Magyarország lakosságát és a világban, más államokban, mindazokat, akik magyar nemzetiségűnek vallják magukat. Azon viszont nem kell csodálkozni, hogy magyarság adott időben csak adott társadalmi renden belül létezik. Vannak olyan érdekek, amelyek közösek, és vannak, amelyek szükségszerűen szembeállítják egymással a különböző "magyar" társadalmi rétegeket. Aki csak a magyarság közös érdekeit hangsúlyozza, az el akarja fedni (tudatlanságból vagy, még gyakrabban, érdekből!) a társadalmi rétegek különböző helyzetéből adódó eltérő érdekeket. Így lesz patetikus "hazaszeretetéből" olcsó, nem becsületes célokat szolgáló nacionalizmus.
Én mindenkit magyarnak tekintek, aki annak vallja magát, de nem tagadom: sok magyar, a saját közvetlen érdekében, a magyarság más rétegeinek, esetleg a magyarság többségének ellensége. Ez a társadalom megértéséből nyilvánvalóan következik. Így volt a múltban, és még így lesz, legalábbis a belátható jövőben.
A Haza fogalma pedig szintén összefügg a társadalmi renddel. Erre utaltam Haza c. versemben (interneten: http://www.vilagszinvonal.hu/ index.php?option=com myblog&show=Lelkes-Miklos Haza.html&Itemid=301).
Van még egy terület, amire ki szeretnék térni, pedig csak közvetve kapcsolódik A menekülés ösvényein című könyvhöz. Szerintem nagyon jó volna, ha a Romániában (Szlovákiában, Szerbiában) élő magyarok azt az országot is szeretettel tekintenék hazájuknak, ahol élnek. Mindkettőt. Persze, a Szerző által szeretettel emlegetett "román kisemberek", mint e könyvben is szerepel több ilyen békítő emlék, általában nem ellenségesek a magyarokhoz, hanem inkább segítőkészek, ha a nacionalista politika egyik oldalról sem uszítja, bujtogatja őket, de azért e téren, úgy érzem, még sok lehetőség adódna a teljesebb, tartósabb béke megteremtésére.
Befejezésül, - és ez korántsem róható fel A menekülés útjain Szerzőjének, hiszen könyvében nagyon elismerően ír az akkori Európáról, és a könyv megszületése utána került sor Magyarország felvételére az Európai Unióba - fontosnak tartom, hogy az ország vezetése hagyjon fel azzal: az Európai Unióban, Magyarország egyre növekvő belső problémáiról való figyelemelterelés érdekében, időnként valamiféle "magyarellenest" láttasson. Az természetes, hogy az egyes országok között érdekellentétek is vannak, amelyeket az Európai Unión belül egyeztetni kell, de az ország szorosabb kötődése egy egységesebb, erősebb, és - hadd tegyem talán többé-kevésbé egyéni véleményemként hozzá! - erkölcsileg is magasabb szinten álló Európához a hazájukat szerető magyarok valódi érdeke, mert bár erkölcsi problémák mindenütt akadnak a világban, Magyarország, megítélésem szerint, az utóbbi években, e tekintetben is nem egyre jobban, hanem egyre rosszabbul teljesít.
(2015)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!